|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2010. június
A POSZT-ra készülődve már telehordtam Annamarink szobáját a kimosott, kivasalt nyári holmijaimmal, és ha azokat nem lehet, akkor nem tudom, mit viszek. Ha lenne Molnár Ferenc is a versenyprogramban, akkor legalább tudnám, hogy a téli Olympiára megyek. Na most a Városligetben meg az volt, a békéscsabaiak Porondszínházában, Hobo Circus Hungaricus című műsorán, hogy elveszettnek éreztem magam, nem tudván, mire figyeljek. Egyrészt ugye ott a Hobo, kissé sután, esetlenül a színpadon. Érdemes lett volna a dalszövegeire fülelni. (Értékelem és kedvelem őt, a Vadászatot nagy becsben tartom, de mondjuk azt sosem értettem, hogy miért nem tanult meg énekelni. Annyi sok év alatt, amióta énekes, hússzor is megtanulhatott volna már.) Közben Vidnyánszky Attila nagyszabású zarámbolást szervezett köré. Voltak artisták cirkuszi kunsztokkal, énekesek, színészek (meglehet, ők valami történetet eljátszottak közben, de nem tudtam kivenni), volt filmvetítés cirkusz tárgykörben (pl. Chaplin mint kötéltáncos). Nem találtam meg a fonalat, amit megfoghattam volna, mint egy csoportosan sétáló óvodás. Leginkább a kivetítőt néztem, meg az artistákhoz tartozó fekete kutyát, de őt nem igazán szívesen. Majdhogynem merényletként éltem meg, hogy ezután a kétségkívül értékes, többé-kevésbé színházinak nevezhető produkció után Hobo ráadásba kezdett, és mivel egy szektor közepére szorulva a fizikai rosszullét kerülgetett – ha túlságosan bent ülök, a nézőtéri bezártság mindig megvisel –, ezért a ráadás alatt távoztunk a barátnőmmel, mihelyst egy kedves nézőtéri alkalmazott felfejtette nekünk a bevarrt sátor kijáratát. Három megjegyzés ehhez az őszi naphoz. 1. A Magyar Rádió drámapályázatára 413 mű érkezett, a Szőke Dezső jeligéjű első helyezett mű szerzője Gabnai kollegina, hurrá! 2. Pokorny Liának az az alakítása nem tetszik nekem, amikor áll a falon a metróban egy plakáton és Beck’set hirdet. Úrinő színésznő, díva, királynő, szépreményű tragika – Lia mindez! – ne reklámozzon alkoholt szerintem. (Még ha pezsgőt! De pláne sört…) 3. Tegnap a kritikusok céhének közgyűlésén megszavaztuk, hogy küldöttünk a nemzetközi kritikusszervezet jereváni tisztújító kongresszusán a koreai elnökjelöltet támogassa. És olyan kicsi a világ, hogy pont ez a korai elnökjelölt volt az, aki kedvesen elküldött bennünket Szöulban a Maude és Haroldra. Közben épp egy farkasbercis anyagot szerkesztek, amiről eszembe jut elmesélni, hogy volt. Nem hozták nyilvánosságra előre, hogy magyar űrhajós indul az űrbe. 1980. május 26. hétfőre esett, és hétfőnként nem volt adás a tévében. Arra az estére azonban rendkívüli adásnapot hirdettek, mégpedig igen vonzó műsorral, a szilveszteri diszkó ismétlésével. Egyszer csak jött az élő közvetítés a kilövésről, és azon melegében az égvilágon mindent megtudtunk az ismeretlen Farkas Bertalanról, a kislányaival bezárólag (az egyiknek Aida a neve, erre jól emlékszem). Általános elégedettség, büszkeség és felemelő érzés lett úrrá rajtam aznap este (jól választották ki ezt a helyes, bajuszos fiút – gondoltam)*. Mindazonáltal mérhetetlen csalódást okozott, hogy eszük ágában sem volt leadni a szilveszteri diszkót, az űrműsor befejezése után sem. Át lettem dobva a kozmikus palánkon. *Azért voltam itthon egyáltalán, május végén, mert azon a nyáron zajlott a moszkvai olimpia, és emiatt rövidített tanévnek örvendhettünk. Április végére túlvoltunk a dolgon, haza is küldtek bennünket külföldieket, hogy ne lábatlankodjunk ott. Ha lesz majd egy kis idő, elmesélem, milyen jót Gyászoltam tegnap a Kamrában a Szabó Rékáék pazar, szellemes, játékos előadásán, ahol a megszűnt, bevégeztetett színművészet saját halottai kísértettek a pincében, egyszerre misztifikálva a művészetet és parodizálva a művészet misztifikálását (hopp, már el is meséltem talán, csak még azt nem, hogy Szabó Mártit, ha meg nem szólal, meg sem ismertem volna, és hogy szívesen licitáltam volna Hajduk Károly hattyúdalára, de nem mertem, mert nem volt egy fityingem sem), ám most inkább elindulok, megbízatásom szerint, Pécsre, ahol egyébként nem fogok naplózni, mert zsűritagként nem ildomos a verseny folyamán véleményt nyilvánítani, illetve fogok persze naplót írni, de menetközben nem teszem fel ide, majd csak a végén, egyszerre, úgyhogy tessék türelmesen nézegetni az üres napokat egy darabig, míg aztán egyszer csak megtöltöm betűkkel. (És közben majd megpróbálom az elcsúszott napokat is helyre tenni a „valahánynééva naptárban”. Annak idején azt hittem, hogy van ilyen naptár, aminek Valahányné Éva a neve.) Mivel végül is nem írtam menet közben naplót, csak jegyzeteket, ezért feltehetőleg címszavak jellegű beszámoló következik. Pécs belvárosa kicsit bonyolult lett, egy órába telt betalálnom autóval a színház mögötti Perczel utcába. Hotel Palatinus, ugyanazok az arcok a portán és a reggelinél az étteremben, mint egy éve, 2 éve, X éve. Este a szabadkaiak The Beach című előadása, mivel Fáy Miklós bemutatni kívánta nekünk a fantasztikus vajdasági színésznőinket, Béres Mártát és Erdély Andreát, mert nem gondolt arra, hogy másoknak már nem kell őket bemutatni. A POSZT-on is jártak, két éve az Urbi et Orbival, ami szerintem sokkal jobb előadás volt, mint ez a mostani, és díjat is kapott. Azért nem panaszképpen mondom, mert ezek a színésznők szépek, okosak, tehetségesek, tehát mindig jó nézni őket. (Lassan már a két fiú sem üt el tőlük annyira, mint korábban. Mondjuk hogy Mészáros Árpád váratlanul lement spárgába, az igen!) Nézőtéri körülményeink enyhén szólva nem voltak ideálisak, lépcsős tribün, párnák a földön, nyomorgás: Sultz Sándor zsűrikolléga konkrétan rám ült, én meg, mit tehettem, ráültem Göttinger Pál zsűrikollégára. Azt hiszem, Upor László maradt alul. Úgy tűnik, idén a Kultúrház a legmegfelelőbb késő esti támaszpont, rossz időben a padlása, jó időben a kerthelyisége. Telihay Péterrel és Spilák Klárival úgy idézgettük ott az 1987-es, 1988-as főiskolás vizsgaelőadásokat, mint valami érettségi találkozón. Frédike emlékpulóvert viseltem: fekete pulcsi, sok-sok rátapadt, kicsi fehér szőrrel. Balikó Tamás igazgatói irodájában Csaba Zita emlékpontot találok meghatottan. (Zita a színház művészeti titkára volt évtizedekig. Nemrég halt meg.) A falon a fényképe, alatta a régi írógépe, kihúzott szalaggal. A szakmai beszélgetésen egy jó kis trió látszik formálódni, Faragó Zsuzsa dramaturg, Telihay Péter rendező és Jászay Tamás kritikus kolléga az opponensek. Kellemes hangulatú, oldott, egészséges a beszélgetés, bár kritikai megjegyzések persze ezt is érik, egyesek szerint túl szakmaiak az előbeszélők. Balogh Tibor kolléga jóvoltából elnavigálódom egy tuti kifőzdébe. Zöldborsó leves, sztüdő zsgombóc menü 650 forintért, ennél jobb hely nekem nem kell. Délután felolvasószínház, Vinnai András jópofa darabja – öngyilkosjelölteket virtuálisan eltérítő diszpécserangyalokról – szputnyikos színészekkel. (Némi óvatosságra int, hogy annak idején a Vakond is jól szerepelt felolvasásilag, aztán mekkorát bukott a Katonában.) Az Örkény Színház karfiolja összetöppedt a pécsi nagyszínpadon. Túlságosan megváltoznak itt a méretarányok, az Arturo Ui-előadás elvész ebben a nagyobb térben, alig ér el a nézőkig. Olyan ez, mint amikor a tévés focimeccs-közvetítésnél körzővel berajzolják a 9 métert a szabadrúgásnál. Itt is érzékelhető, hogy az előadás nemigen jut túl az 5-6. soron. (Hangilag sem.) A nézőtér elejében élvezés, nevetgélés, hátul piknikhangulat. Mindazonáltal engem most is lenyűgöz a Zsótér kristálytiszta brechti gondolatrendszere. Színpadon az ész ritkán mutatkozik meg ilyen gyönyörűen, pontosan, áthatón. Úgy tűnik, hogy esténként, az előadások után – tőlem szokatlanul – némi éjszakai életet élek, beülök egy pohár rozéra a Kultúrba. A szakmai beszélgetések stábja kellemes és ideális kompánia ehhez: nem cigiznek, nem vedelnek, és nem dajdajoznak hajnalig, hiszen szintén dolgoznak itt. Ők a „kemény magom”, és mindig csapódik hozzánk még néhány ember, vagy mi csapódunk másokhoz. Ma reggel végre süt a nap. Bár öltözködésemben én eddig is ragaszkodtam ahhoz, hogy nyár van. Új idők, új intézkedések: a MÁV korszerűsítette szolgáltatását. Már nem kell sorba állnia az IC pótjegy visszafizettetéséért annak, akinek 15 percnél többet késett a vonata. Ugyanis június 1-től csak 30 percen túli késésnél fizetik vissza. (Kedves férjem jött hétvégére.) A szakmai beszélgetést kicsit feszültté teszi a szokásos ellentmondás: Zsótér előadásait szereti a szakma, nem szereti a közönség. Ráadásnak ott van Fáy Miklós válogató, akiben annyi kollegialitás nincs, hogy interjúkat adva ne rongálja a mellette dolgozó kritikus munkakedélyét. Plusz a zsűrinek is irányt mutat, amiért roppant hálás vagyok. Nagy terhet vett le a vállamról, hogy megosztotta velem a leendő végeredményt. (Utólagos megjegyzés: szerintem ne lottózzon.) A délutáni felolvasószínházban Takács Zsuzsa Giroszkóp című darabja szerepel, és egyáltalán nem tudom kihüvelyezni a velejét (Velő, hüvelyben? Velőborsó.) De azt látom, hogy a színészek nem ismernek lehetetlent, elsősorban persze Csákányi Eszter. (Már akkor egyet nem értésre jutottam, amikor az elhagyott feleség ezt mondta: Lecserélsz, mint egy cipőt, vagy mint egy kutyát. Ki cserél le kutyát?!) A versenyprogramban: zalaegerszegi Revizor. Bagó Berci elég szépen összerakta. Hattyúdal ez, és a társulat legjobb formáját mutatja, ámbár nem egyenletes erősségű a színészgárda a feladathoz. Óriási közönségsiker a POSZT-on. Zalaegerszeget illetően ezt most be kell osztaniuk maguknak, talán hosszú időre, hogy kitartson. Az Örkény Színház esti Kasimir és Karolinéje kifejezetten jól megy. Polgár Csaba erősödött mostanra („bús képű lovagod” – mondják rá a darabban, hoppá, bizony! Remélem, még látom majd őt La Mancha lovagjának.) Éjjel kis elhajlás, fél háromig a Kultúrban. Alighanem az történt, hogy a liftek szakszervezete kiharcolta a vasárnapi pihenőnapot: nem járt a lift tegnap a szállodában. Családi program: vasárnapi ebéd a Salibárban, majd múzeumba és fagylaltozni vittük a gyerekeket. (Annamarit és Brumit.) Mucha-kiállítás és a Munkácsy-trilógia. Mucha nekem túl szecessziós, de figyelemreméltó fényképeket is bemutatnak tőle. Láttunk az Aradi vértanúk útján egy a tetőteraszt, amelynek szívesen lennénk tulaja. A debreceniek Fodrásznője: mélocs – ahogy az orosz mondja. Kis kriminovellát színházasított egy ügyes, szellemes, kreatív rendező, Viktor Rizsakov. 1 nagyon-nagyon jó színész, 1 nagyon jó színész és 2 használható színész játszik együtt szépségesen. Meglepődve és kicsit értetlenül állok a tomboló lelkesedés előtt, amivel az előadást a közönség és számos szakmabeli is fogadja. Gyanakszom, hogy Fáy Miklós Szűcs Nellit is először látta. (Úgy is van, mint kiderül másnap a szakmain.) A kaposváriak off programos Oidipusza túl artisztikus nekem este 10-kor, és ahogy a nézők túlnyomó, kókadozó részét elnéztem, nekik is. Rövid zsűriülés négy látott előadás után. Moór Mariannát megválasztjuk elnöknek (ki mást?), egyeztetjük a benyomásainkat az eddigiekről. Eléggé hatfélék vagyunk. (Mondjuk azt azért nemigen gondoltam volna, hogy egyszer egy szakmai zsűriben majd én leszek egy Zsótér-rendezés szószólója.) Anyukám naponta megnézi a kultura.hu impresszumát, hogy én vagyok-e még az olvasószerkesztő. Délelőtt a szakmain Faragó Zsuzsa és Telihay Péter olvadozva nyilatkoznak a Fodrásznőről. Avval is magyarázzák, hogy aki 10 hónapot volt Moszkvában, mint ők, az mindörökre szerelmes lesz oroszba, színházba, és örök nosztalgiával, vággyal, vonzódással viszonyul. Ja, az meglehet – gondoltam –, hogy aki tíz hónapig, az így. De aki öt évig?! :-) Belefülelek egy Németh Ákos-darab felolvasószínházi értékelőjének végébe, Tóth Miklós rendező beszél okosan, de aztán tovább megyek oda, ahol a 18 éves Criticai Lapok ünnepli üléssel a nagykorúságát. Este a szobaszínházban ezer fok meleg és hátunkba támadó reflektorok a Maladype Übü királyán. Elnézem a sok ősz hajú embert a zsűrikben (Szilágyi Tibor, Földi Teri, Trokán Péter, Sultz Sándor, Upor László, én, Moór Marianna vörös, de ez nem téveszt meg) – remélem, mind kibírják épségben. A színészekről szakad a víz és az újságpapírjelmez, újságpapírkellék. (Napilap-remittendát használ fel az előadás, plusz az Ápisz-Budapiért raktárkészletét.) Ezen az estén teljesen reménytelen a produkció, de az, ahogy Orosz Ákos uralja a gödrét, a díszletet, az előadást és a közönséget, az egészen imponáló. (Van hátulütője is a megdöbbentően magas fokú koncentrációjának, a mindenre kiterjedő figyelmének. Nem szeretem, hogy reagál a távozó nézőre és megszólítja azt, aki a nézőtéren épp odaszól valamit a partnerének.) Egy incurka versenyelőadás, ennyi jutott erre a napra, hát ez a dózis nekem nem elégséges színházból, úgyhogy utána elmentem még a nyíregyiek off programjára, A lélek hossza címmel, Radnóti Miklósról, majd pedig a kaposvári főiskolások Cseh Tamás-koncertjére (zenés vizsgájára), mely olyannyira rosszul hatott rám, hogy a szünetben meg is váltam tőle. Közben kiderült: Upor zsűrikolléga felvetésére sikerült elérnünk, hogy a legjobb színházi „szövegkönyvért” is adhassunk majd díjat, úgyhogy már nem jöttünk hiába. Szegény külföldi zsűri! (Olyan is van ugyanis, egy angol, egy német és egy orosz szakember alkotja.) Idegen szó, szó, szó – ez jut nekik. Attól tartok, hogy az Örkény előadásain kívül egyetlen látványnak nevezhető színpadképben, díszletben vagy teátrális effektben sem volt részük. Vizuálisan zéró a fesztivál. (Későbbi megjegyzés a szó, szó, szó apropóján: mit tetszünk gondolni, melyik előadás gondolt az idegen nyelvű nézőkkel is? Hát a marosvásárhelyi független műhelyke, a Yorick Stúdió, amely a magyar és román nyelvű 20/20 című dokumentumdrámájának szövegét magyarul, románul és angolul is kivetíti az előadás alatt. Már csak ezért is le a kalappal előttük!) A Művészetek Házában van egy kis Major Tamás emlékkiállítás, látható ott a sokdioptriás, bifokális szemüvege. Emlékszem a megnagyult szemére ebben. Délután megnéztem, ahogy a főiskola csapata, Ascherral a soraiban, megnyerte a Színházi Honfoglaló döntőjét. Este némiképp elkedvetlenedtem a versenyprogramon. Mert ha már egy színházi újszülött újságíró válogatónk volt, akkor talán a zsűriben is újszülöttnek kellene ülni, nem nekem. Én már túl sok Mohácsit és Bodó Viktort láttam, és nem az, hogy egyformák, hanem egyformák (stílszerűen). Már kicsit nagyon fárasztanak pl. a Mohácsi-féle untig ismert poénok és sémák (még ha amúgy a produkció – Az elveszett levélről beszélek – fontosan és aktuálisan megszólaló is). Engem az eddigi nézőteljesítményem alapján mentsenek fel például az olyan flikflakkok megtekintése alól, mint amiket Szabó Vera és Ottlik Ádám végeztek ismétlődően. Ráadásul esetünkben úgy éreztem, hogy ha kivennék az előadásból Kovács Zsoltot, aki egy főisten, akkor egyszerűen megsemmisülne a világegyetem. A Szputnyik Kockavetőjén Haumann Péter ült mellettem, aki nagyon tiszteletreméltón jár és jár és néz és néz (pedig ő nem is zsűritag), és jól érezhető, amikor nem jön be neki a dolog. De most ezt a Kockavetőt fokozatosan megszeretni és megélvezni látszott – ellentétes pályát járt be, mint én –, és a végére már-már lelkesnek hatott. Én úgy a 35-40. perc tájékán legszívesebben kiabáltam volna, mint a Vészhelyzetben: „Elveszítjük! Elveszítjük!” (Mármint az előadást.) Mindennap megpróbálok aludni kicsit napközben, de még egyszer sem sikerült. Új felkért beszélők a szakmain: Szűcs Kati (beugróként, a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetője helyett), Nádasdy Ádám és Térey János. A literátorok egyelőre alulmúlják az én nagy várakozásaimat – Nádasdy Ádám szép sorjában lájkolja vagy diszlájkolja a jeleneteket –, és fájóan hiányozni látszik ebből a hármasból egy olyasvalaki, aki járatos a színházcsinálásban. Délután benézek a Nyílt Fórumra, Bereczky Erzsébetre és Békés Pálra emlékeznek, valamint a 25 éves múltjukra. Tasnádi István felidézi lidérces élményét, amikor 1993-ban először tárgyalták darabját a Nyílt Fórumon. Jé, azon voltam ott én is, és aztán soha többé nem mentem Egervárra Nyílt Fórumra! (Majd csendesebb napon elmesélem.) Az egriek Csörgess meg! című mobilrevüje értelemszerűen közönségsiker, én pedig legalább annyira élvezem az előadást, mint amikor először láttam, tavaly decemberben Egerben. (Egy titkolt színházi élményem, mert akkor nem írtam naplót. Bár egyáltalán nem titkos.) Általában Upor Laci mellé szól a jegyem, látom, és érdekesnek találom, hogy mennyire eltérően mulatunk. Vannak előadások, amiken ő nevet, vannak, amiken meg én. (Vagy ezt nevezik munkamegosztásnak?) A KoMa társulat SZJ9231 avagy művtev vége produkciója tulajdonképpen nagyszerű ötleten alapul, meghökkentően jól indul, aztán hamar és kínosan semmivé lesz. De olyannyira, hogy a POSZT-on való helyét is szinte mindenki megkérdőjelezi. Összegezve a napot: kiemelkedően gyönyörűséges pillanata volt, amikor a Csörgess meg!-ben Ötvös András pincérként valami unott, lemondó, megfáradt, de mégis elnyomhatatlan emberséggel lekövette a Kaszás Gergő részeg éneklését. Azt mondja a reggeliző asztalnál a nemzetközi zsűri egyik tagja, hogy a látottak alapján vizualitásban 20 évvel vagyunk elmaradva Európától. Az általános helyzet talán nem ennyire rossz, mondom én. Két évet esetleg lealkudnék, akkor csak 18 év a hátrányunk. Az mindenesetre feltűnő eleme a válogatásnak, hogy Fáy Miklós szeme nem igényelte a látványt. Azt is mondta a külföldi kolléga, hogy számára a tegnapi Háztűznéző volt a mélypont. Én kibővíteném: az egész tegnapi nap volt mélypont. Két remake-et láttam, az egyik itt sem lehetett volna azon az alapon, amely alapon pár éve a Nemzeti A jég-előadását nem engedték versenybe. Mivel Mundruczó azt már megrendezte a Krétakörben, ugyanúgy, részben ugyanazokkal a szereplőkkel. Nohát a szegedi Háztűznéző szintén ismétlés, Juronics Tamás Kecskeméten készítette az eredetit, azonos főszereplőkkel. Csak hát ezt itt az illetékesek környékén senki nem tudta, sajnos. Ami Mohácsi Veszett fejszéjét illeti, az engem az eredeti verziójában sem nagyon vett le a lábamról, és ezt a szatmárnémeti produkciót amannál gyengébbnek és esetlenebbnek találtam. Például mert a rendezőt játszó, szangvinikusnak egyáltalán nem ható István István lassúsága, kimértsége, megfontoltsága is kedvezőtlenül hatott az előadás ritmusára. Ma már nemigen megyek sehová, hőség is van meg elfáradtam. Csak az utolsó két versenyelőadás még, este, majd a zsűri döntéshozó ülése. Az eddigi két gyűlésünk alapján felmérhettem, hogy a többiekre mi hatott jól, ki mit fogadott elismeréssel. Ilyenkor az ember úgy készül, hogy elhatározza előre, mi az, amivel a maga részéről ugyan nem ért egyet, de azért elfogadja, meghajlik a többségi akarat előtt, és mi az, amiben viszont nem enged. Öt díjjal kapcsolatban van határozott elvárásom (Kasimir és Karoline, Kerekes Éva, Kovács Zsolt, Hámori Gabi, Ungár Juli). Ezen belül azt egészen biztosan tudom: én úgy nem megyek el innen, hogy Kovács Zsolt nem kapott díjat. Akkor inkább itt maradok :-) (Persze könnyen lehet, hogy Kovács Zsoltot nyitott kapuként döngetem.) Azért mégiscsak elmentem tegnap délután még egy off produkcióra, Csákányi Eszter adta elő a Keresztanya című gyerekdarabot, és nem bántam meg, hogy odavonszoltam magam. Az egriek Mayája szép előadás, a formakultúrájával (plusz Fáy Miklós büszkesége: az orosz balett-történeti kitekintés) ki is emelkedett a mezőnyből, de én nem találtam benne semmi rendkívüli értéket. (Érdekes, gondoltam, hogy a tapsnál pont a legjobb számot nem ismételték: a Járó Zsuzsa utolsó dalát, amelyben az előadás során először éreztem színházi-drámai többletet a korrekten abszolvált operetthez képest.) Ezután még éjjel negyed egyig néztük a nézők szeme láttára a marosvásárhelyiek 20/20 című dokumentumdrámáját. (Volt némi esély arra, hogy öntudatomat veszítve egyszer csak bezuhanok a színpadra, de erre végül nem került sor.) Értékeltem a produkciót mint tettet, és igyekeztem elképzelni, milyen lehet, ha nem itt, ekkor és így látjuk. Azt hiszem, sikerült. A zsűrink alighanem rekordgyorsasággal döntött, éjjel 2-re, ami sem azt nem jelenti, hogy vita nélkül, sem pedig azt, hogy teljes megelégedésemre. Igen. A lista egy-két pontja nyomaszt kicsit, talán ettől nem érzem az ilyenkor szokásos jóleső felszabadultságot. Ma még a díjátadó gálát megelőzően adok egy interjút a Rádiónak és veszek egy interjút Fáy Miklóstól, aztán ha simfeli nekem a zsűri döntését, akkor úgyis hiába, mert ezt az interjút én csinálom, és majd jól nem írom bele. (Van erre valami szó, mi is az… ceruza? …cezúra? …tonzúra? …cenzúra?) Ez lett a végeredmény (kijavítottam benne az MTI pontatlanságait.) Amilyen egy vagyok, szombaton délelőtt még beültem a két előadás szakmai beszélgetésére, sőt délután a fesztiválértékelőre, aminek már igazán semmi teteje nem volt. Délután megérkezett kedves férjem, mentünk a díjkiosztó gálára, majd rövid búcsúzkodás után hazaindultunk Pestre. A műsorból megemlegetni kívánom Stubnya Béla váratlan, magabiztos nagyszínpadi randalírozását, valamint azt, hogy a Szakértők Sárga liliommal fogadták a díjátvevő Hámori Gabit. A műsort pesti és kaposvári főiskolák adták, utóbbiak elővezették a Cseh Tamás-estjük sikeresebb számait. Készséggel elismerem, hogy a Keresztbe jégesőjük igazán jó. (Annak eredetijében egyébként Másik Jánosé a csúcspillanat, amikor azt mondja, hogy „nem bárány, hajó!”) A Király utcára kiküldött tudósítóm jelentéséből: – Egy budapesti színigazgató, oklevelekkel az összes hóna alatt, odament a fellépett főiskolásokhoz, megismerkedett velük és kedvesen gratulált nekik a szereplésükhöz. – Tudósítómra szomorkás, együttérző férfimosollyal rápillantott az egyik zsűritag, aki rendszeresen mellettem ült a nézőtéren, és én rendszeresen kitéptem a kezéből a színházjegyét, nehogy nagy zajjal gyűrögesse nekem az előadás alatt. Kedves férjem megnyugtatóan visszamosolygott, sugallván, hogy ne aggódjon, globálisan azért nem vagyok teljesen elviselhetetlen :-) Lépj vissza június 4-re! Elkezdtük hazaköltöztetni Annamarink cuccait, amiket 4 év alatt Pécsen összegyűjtött. Evvel egyidejűleg válságosra fordult a lakáshelyzetünk. Medvék egy csoportja külön tömörülést hozott létre, és nyilván követelni fogja, hogy szűkös szükséglakás helyett kedvezőbb elhelyezést nyerjen. Focimeccsből csak annyit láttam tegnap, amikor egy török helyére bejött egy spanyol a német válogatottban. Egyelőre nem nézek oda, de lassan már kénytelen leszek tudomást venni arról, hogy meg kell ma írnom a Fáy Miklós-interjút. Tegnap épp csak egy kis kaját venni mentem el itthonról, és a sétálóutcában rögtön szembebiciklizett velem Fáy Miklós. Meg is jegyezte menetközben, hogy „mintha mi sem történt volna”. Mármint nyugodtan lehettünk volna a Király utcában. A fesztiválnak talán a második napján, amikor még össze sem ismerkedtem a színészzsűri tagjaival, ültek mögöttem két sorral az egyelőre üres nézőtéren, egyikük kezében ott volt az aktuális ÉS, Koltai Tamás POSZT-menetrendszerű ünneprontó cikkével. Arról beszélgettek elszörnyedve, hogy ezek a kritikusok mennyi előadást néznek. 120-130 előadás évadonként? (Egyébként meglehetősen alábecsülték a számot.) „Erre rámegy az ember!” – mondta az egyik. „Gondold meg, hány jó előadás lehet ezek között? Húsz?” – mondta a másik. „Lássuk csak… Négynaponta megnéz egy előadást? Ez rémes! Nem csoda, ha nincsenek rendben!” Míg hallgattam őket kuncogva, mélyen átéreztem a problémát, és arra jutottam, hogy igazuk van. Le is vontam a következtetést: maximálisan indokolt lenne, hogy a színikritikusok épp úgy szakmai nyugdíjba mehessenek 25 év után, mint a színészek. Esetleg rokkantnyugdíjasként leszázalékolják őket 3000 látott előadás után. Hej, akkor már én is nyugdíjas lehetnék! (Illetve nem, mert csak a színháznéző éveim száma és az előadásszám lenne meg hozzá, de a munkaviszony nem. Persze én így is, úgy is eléggé nyugdíj nélküli nyugdíjas leszek majd, amikor arra kerül a sor, és esetleg élére fogok állni az éhező, nyugdíjtalan nyugdíjasok tömegének.) A főszerkesztő szerette volna, ha írok valamit a kultúra.hu-nak a POSZT-ról, és átgondolván, hogy milyen műfaj és/vagy személy jöhet szóba, leginkább egy Fáy Miklós-interjú vonzott. Aztán elég hamar rájöttem, tulajdonképpen azért csinálom, hogy a tíz nap végén felhánytorgathassak neki ezt-azt, ami a bögyömben van a válogatása kapcsán. Mivel különben mi nem diskuráltunk volna, hiszen nem is találkoztunk még. (Vagyis csak mailkapcsolatban voltunk, a Zsöllye szakfolyóirat idejében.) Majd amikor elkészültem a cikkel, rögtön láttam, hogy módfelett támadó vagyok ebben a beszélgetésben, ami egyáltalán nem tetszik nekem, mert nem szeretnék harciasságban, mondjuk, Csáki Judit babérjaira törni. Írtam is Fáy Miklósnak, amikor az interjút elküldtem bemutatásra, hogy nem örülök az agresszivitásomnak, de most már nem tudok mi mást kezdeni evvel, mert ezt beszélgettük és ennyit. Ő persze jóváhagyta, amit el is vártam tőle egyébként, hiszen az ember vagy laza, vagy nem laza. És ha az előbbi, akkor nyilván nem fog nekiállni átmismásolni a papírra vetett eszmecserénket. Hát így lett ez. Annamarink hazaköltöztetett könyvei között szemezgetve Agatha Christie életrajzát olvasom, Laura Thompson tollából. Már a gyerekkora is rendkívüli lehetett, gondolom abból, hogy a szerző ezt írja: „nyár nyarat követett valamiféle nyugalmas kábulatban”. Az én gyerekkoromban a nyarat szinte mindig ősz követte. Láttam valamelyik este a Kultúrház című műsorban, ahogy a POSZT-on embereket kérdezgettek a kezdődő labdarúgó világbajnokság kapcsán. Tasnádi István például a Széchenyi téren nyilatkozott e tárgyban, én meg sajnáltam, hogy engem persze eszükbe nem jutott volna megkérdezni… Pedig hát nekem is volt vébém – jut az embernek az életében legalább egy saját vébé meg egy övé olimpia, már amennyiben fogékony az ilyesmire –, és ha eltekintek ama fájó, 1974-es világbajnokságtól, amikor mintegy vesztes nemzet tagjaként, azt kellett néznem, hogy Franz Beckenbauer veszi át a kupát, ahelyett, hogy Johann Cruyff tenné, akkor az 1998-as franciaországi vébét emlegetném fel. Mindenekelőtt Davor Sukerről emlékeznék meg szeretettel, a 98-as vébé horvát gólkirályáról, aki egyszemélyben zilálta szét a német válogatottat a negyeddöntőben. Amikor egy meccsel később a franciákkal játszottak a döntőbe jutásért a horvátok, ő a maga részéről akkor is mindent megtett a győzelemért. Egy szögletnél például beleivott a francia kapus ásványvizébe, amit a kapufánál tartott magának készenlétben Barthez, aki első döbbenetében láthatólag a haját tépte volna, ha lett volna neki. (Suker hajához meg nem fért hozzá, mert ő fejestül eltávolodott hamar a gólvonaltól.) Ilyen elragadó pimaszságot focipályán még életemben nem láttam! Davor Suker! …mi vajon a rulez múlt ideje? Két té? (Megkerestem, ilyen most. Régen surmófejűbb volt :-) A Magyar Teátrumból, Balázs Péter Az én „szín”-házam – az én váram című civil akadémiai előadásából: „Eszembe jut egy döbbenetes eset, mely velem történt a Jászai Mari-díj kuratóriumi ülésén. Mikor egy kolléga díjazásának vitáján felvetettem a kérdést, nem kéne morálisan is megvizsgálni, kinek adjuk a díjat, egy kritikus azt mondta: Nem értem, miről beszél, és nem is akarom megérteni.” Megjegyzem, hogy amikor Balázs Péter előadását az Echo tévé adta, ott ő még kritikus hölgyet említett. Lehet, hogy az újságban Balázs Péter beszédírója-szerkesztője – aki a hírek szerint Kiss József –, direkt húzta ki a szót. Volt is oka, hogy megfosszon a hölgy titulustól engemet, hiszen egyszer rég, amikor kedves férjemmel még vadházasként jártunk Gyulán színházban, és a szállodában felejtettük a pantallóját, akkor azt másnap a Kiss Józsi hozta fel Pestre! :-) Visszatérve a komikus színházigazgató történetére, bizony, hozzávetőleg ezt mondtam, amikor a díjjelöltek egy csoportjához érve ő morálról és magaviseletről kezdett beszélni. A szobában mindenki tudta, hogy kire és mire céloz, rajtam kívül persze. Én viszont, mint nézőtéri delegált, mint hivatásos néző, úgy éreztem, ez nem tartozik rám. Ezért mondtam, hogy „Nem tudom, miről beszél, és nem is akarom megtudni.” A bizottsági társak szintén hárították a felvetést, mondván, hogy ha a deviancia kizáró ok lenne, akkor Latinovits Zoltán vagy Cserhalmi György sem kaphatott volna kitüntetést. Azt azért felismertem – Balázs Péter megnyilvánulásai és voksai mind erre mutattak –, hogy (vissza?)jöhet az az idő, amikor a művészeti díjakat nem (vagy nem elsősorban) művészeti teljesítményért adják, hanem egyéb érdemekért. A szándékot meg is lehet érteni onnan nézve, hogy kiemelkedő alkotói potenciál híján ki-ki azokat az értékeket igyekszik képviselni, amikről úgy gondolja, hogy ő maga példaadóan rendelkezik velük. Én viszont a magam részéről mindig azokat fogom pártolni, akik a művészeti díjakért művészeti teljesítménnyel szállnak versenybe. Az Örkény Színházba tartani eleve rossz program, mert keresztül kell menni a Városháza parkon úgy, hogy nincs velem a Frédike. (Bár ezen a képen épp nem én vagyok vele, hanem Annamari.) De aztán az elevén túl, ott lenni a színházban, az már jó. A Kihagyhatatlan premierjére direkt spóroltam, egyrészt mert már a honlapját is élveztem, másrészt mert a színlap felhívta a figyelmet arra, hogy rendezte: Dömötör András, aki ismeri Csányi Sándort és Fenyő Ivánt! (Én pedig nem ismerem egyiküket sem!! Illetve egyszer Nyíregyházán Csányi Sándor kedvesen azt mondta nekünk, hogy „sziasztok, üljetek le!”, és le is ültünk, de aztán a’sszem semmi olyan nem történt, amire emlékeznék.) Nos, az előadásnak két tartópillére van, az elején a Pogány Judit és Gyabronka József gyönyörűséges jelenete, amely sokat ígér (konkrétan azt, hogy itt szíven leszünk szorítva és egyszerre fogunk sírni-nevetni, ezt aztán a későbbiekben nem váltják be), és a végén az az 5-10 perc (vagy több?), amikor frenetikusan eljátsszák az összes Webber-Lévay-Stb musicalt. Ami a kettő között lezajlik, az nagyon vegyes és egyenetlen színvonalú. Gyakran érezni a hiányt: hol a vezérelv, a szerkesztettség, hol az írói kreativitás vagy a színészi brillír hiányát, itt-ott mintha a jóízlés is bicsaklana, de összességében véve én elég jól szórakoztam és nem veszem rossz néven a produkciót. (További részletekbe nem megyek, mert kritikát is kell írnom róla.) Utána eltűnődtem azon, vajon hogy került az előadásba Mészáros Béla a Katonából. Sejtem persze, biztosan azért van ott, mert szeretik őt, és mert rutinos alkotótárs Dömötör András, Szandtner Anna és Máthé Zsolt mellett egy ilyen jellegű munkában. És ahogy ott Louis Armstrongot énekelve nőt trancsírozott – szerettem ezt! –, avval igazolta is, hogy ő kihagyhatatlan. Ahogy tavaly, úgy idén is csatlakoztam a kultúra.hu múzeumok éjszakájai munkabrigádjához. Az Öntödei Múzeumba látogattunk el este, a tudósításban ismertetett indokon túl már csak azért is, mert egyetemista koromban nyolc magyar kohómérnök-hallgató között mozogtam otthonosan a kollégiumukban, hát ideje volt, hogy kapiskáljam kicsit, mit is tanultak ők ott Moszkvában. Kedves férjem és Máté még továbbmentek valami hajókat nézegetni, én viszont a Május 1-jei Átrium moziba tartottam este 10-re, a Chicago főpróbájára. Mondjuk úgy, kissé bizarr az előadás. A legkevésbé arra való, hogy a Chicagót nem ismerő nézők megismerjék ezt a musicalt, viszont kétségkívül jeles teljesítmény a HoppArt Társulattól, amelyet a pár éve végzett Ascher-Novák zenés színészi osztály tagjai alkotnak. Kilencen játsszák el a darabot, a zenéjét is beleértve. Előfordul, hogy a szereplő egyszerre zenél, énekel és táncol. Az szinte fel sem tűnik, hogy a női szerepeket fiúk játsszák és vice versa. A produkció legsajátosabb sajátossága, hogy Zsótér Sándor rendező beleoltotta a műbe A Flintstone-családot és az Állami Népiegyüttest. (Az előbbit díszlet-jelmezileg, az utóbbit koreográfiailag.) Úgy találtam, hogy a Billy Flynnt játszó Radnay Csilla szereplése messze-messze a legimponálóbb, minden szempontból. Ahogy kinéz, ahogy beszél, ahogy énekel, ahogy táncol, ahogy van, és ahogy a tigrisfarka lengedez. Én már a focivébét sem értem. Ha egy ausztrál védő karjára rúgják a labdát, az 11-es és kiállítás. Ha viszont egy brazil játékos a karjával veszi le a labdát és gólt lő, az csodálatos csatárteljesítmény. Uborkaszezon indul lassan, legkésőbb a jövő héten, eseménytelenség és üresedés várható. Még a világbajnokság kapcsán megjegyezném, Esterházy Péterre kacsingatva, hogy én már öt-hatéves koromban tudtam, mi az a les. Valamint közölni kívánom, hogy a Tour de France nevekben veri a futballvilágot: a kerékpáros versenyzők között sokkal több szép és érdekes nevű ember van, mint a focisták soraiban. Utóbbiak közül talán csak Gaizka Mendieta lenne versenyben (akit nemcsak a neve miatt kedveltem). Minálunk a lakás még beljebb telt, mivel hazaköltöztettük Mátét is, feladva a győri bérlakását, egyrészt mert nem bírjuk már anyagilag, másrészt mert nem döntöttük még el, hogy folytatjuk-e ősztől ezt az elég reménytelennek tűnő küzdelmet a diplomájáért. Mai: KÁNTOR PÉTER: KÉT HANGRA
RÖVID EZ AZ UTCA, DE HA SOK A CUCCA, KIMERÜL A SOKACUCCA ELEMÉR.
HOGY ÖSSZE NE ESSEN, NÉNI KÉREM, TESSEN ELSZALADNI EGY DURACELL ELEMÉR’!
*
HOSSZÚ EZ A SZTRÁDA, DE ÉN VÁROK RÁD A LEGELSŐ SHELL KÚTNÁL!
JÓ LENNE, HA KEREKET CSERÉLNI MEG GYEREKET CSINÁLNI IS TUDNÁL! Tegnap a Fővárosi Nagycirkuszban – amelybe kedvesen beleivódott az állatszag – a Francia Cirkuszkadémia növendékei szerepeltek Schilling Árpád rendezésében, Urbanrabbits címmel. Örvendtem a szerencsének, a francia cirkuszművészet egyébként is ott van az élvonalban, és érdekes volt látni ebben a nem hagyományos cirkuszi előadásban, mennyire széles skálán képzettek a fiatal artisták. Megmutatták magukat és a tudományukat. Nem olyan körítéssel és nem olyan felépítésben, ahogy szokás. Ez kicsit meg is zavarta a közönséget, amely szerette volna úgy megtapsolni az attrakciókat, ahogy szokás, de itt nem mindig lehetett tudni, hogy hol a kunszt vége és a következő eleje. „Hepp!”-mentes az előadás. A kísérőzene is egészen másként funkcionál, mint ahogy tapsra buzdítólag vagy hatásfokozóként alkalmazni szokták, nem is mindig zenék, csak kihangosított zajok: a kifeszített kötél nyúlása, csúszás, szuszogás, ilyesmi. Néha mintha még állatok is belebőgnének a szavannákról. Izgi. Egy fiúnak és egy lánynak van egy gyönyörű „házaspári” szcénája a levegőben, mint a játszó majmok, olyan könnyed biztonsággal bánnak a testükkel, a sajátjukkal és a másikéval… …eddig jutottam, de most meg már Kisvárdán vagyok a határon túli színházak fesztiválján, és előadásból előadásba esem. Majd jövök! Vajon amikor én itt lapot főszerkesztettem, plusz megnéztem az előadásokat, mikor jutott időm naplót írni?! Tegyük el Kisvárdát, prolongálva, és jegyezzünk be csupán ennyit mára: tehát Schmitt Pál lesz a köztársasági elnökünk. Pedig én még mindig arra várok (mint egy eltévedt Weiner elvtárs), hogy lemondjon a MOB elnöki posztjáról, ha az athéni olimpián magyar sportolónak doppingügye lesz. Amint ezt annak idején megígérte. Megtiszteltetésnek veszem, hogy ezúttal a város legjobb hoteljében nyertem elhelyezést. Parish Bull a neve – a fesztiválozók Pitbullnak becézik –, és az itt szinte minden évben előforduló Fábri Sándor besorolása szerint a gengszterbarokk szép példánya. Mára kissé megkopott tábla hirdeti, hogy a Széchenyi terv keretében épült, és egy élelmiszerbolt meg egy kínai között űzi a fényt szökőkúttal, kőoroszlánokkal, hátul kertitörpékkel. De a Bull igazi rejtélye az a különös, ismeretlen anyagú, palacsintaszerű falidíszítés, amely minden szobában megtalálható az ágyak fölött, valami furcsa, vegyes anyagból felkenve, beazonosíthatatlan szagot eregetve. Ma éjjel találkoztam a legfőbb szállodai paradoxonnal: hogy ott, ahová az ember nyugodni tér, zajos társaság ünnepel kivilágos kivirradtig. Vagy a Konferenciaközpontban (!), vagy a Koronateremben (!), vagy a Tükörteremben (!) lehetett a buli, mindenesetre hajnali fél hatig játszott fékevesztetten a zenekar. Ideje is hazamenni ma már, mielőtt a legkurrensebb mulatós éjszaka, a pénteki felvirradna vagy levirradna vagy mi. (Majd ma vagy holnap írok cikket, és akkor abban vagy annak kapcsán beszámolok az előadásokról.) Öt órán át tartott a hazaút Kisvárdáról, ebből két órát araszoltunk egy autópálya-lezárásos kamionbaleset miatt. Kedéllyel viseltük, négy női kritikus, csak ettől nekem elúszott az Esőember premierje a Belvárosi Színházban. (Indulás előtt még megnéztünk egy újvidéki színészvizsgát, ahol a világ kicsisége jegyében az egyik vizsgázó az unokatestvére az egyik női kritikusnak.) Ma délelőtt leszaladtam tortát venni kedves férjem születésnapjára, és tapintatból nem 51-es számgyertyát kértem, hanem 15-öst. Holnap, gondolom, megjelenik a kisvárdai írásom a kultúra.hu-n, akkor majd beszámolok itt is, mit láttam. Akkor ma két szálon futok. Amikor megérkeztünk Kisvárdára szerdán, rögtön a Safe House című előadására estünk be. Ez a színmű a szabadkaiak saját, közös szerzeménye, családiasan-csapatosan hozták létre. Ipswichi fiatalokról szól a darab, akik barátok és focidrukkerek, s tisztázatlan (bűn)ügybe keverednek. (Mosolyogtam azon, hogy egy Higgins professzor bizonyára azonnal felismerte volna a délvidéki dialektusukat.) Jó (színész)fiúk ezek, plusz Vicei Natália hátborzongató Mama-alakítása, nem volt érdemtelen délután. Ugyanezt mondhatom a következő programról, a komáromi Három nővérről, ami nekem már megvolt, így csak a második részére ültem be, hogy a kultúra.hu-val is haladjak közben. Aztán este még a Várban láttunk kassai Valahol Európábant, de az ilyen éjszakába nyúló offos zenéseknek én csak egy felvonást szoktam megszavazni. Ezúttal is így volt. Kedves, hamisan éneklő gyerekszereplők és egy markáns Hosszú (széles is), Tóbisz Titusz személyében. Tegnap pedig kimentünk kicsit a Kapcsolat-koncertre. Akkorra értünk oda, amikor már Rod Stewart énekelt, és pici időre bementünk a tömegbe, hogy vessek egy pillantást a valóságos Rod Stewartra, az sem volt könnyű, mert annyi helyen kivetették, hogy nem voltam biztos, hol kivetített és hol igazi. Végül azonban kiszúrtam életnagyságban, akkora volt, mint a kisujjam. Utána hátrább húzódtunk, ahol kevesebben voltak, lazább tömeg mozgott. Errefelé idősebb párok táncoltak is, egy kopaszodó, ősz, jó kondícióban lévő férfi pedig a biciklijét magasba emelve csápolt. Kellemes volt ez így, aztán amikor a kivetítőn egy álmában sétáló-futó kutyát mutattak, akkor hazaindultunk, és még a hátunkba kaptuk az I’m Sailinget. Akkor a kisvárdai tartózkodás második napját letudtam a publikációval, amit tegnaphoz belinkeltem. Mielőtt a hétvégén nagybevásárolni mentem, Annamarink jelezte, hogy rakott kelkáposztát tervez főzni nekünk ebédre, úgyhogy vegyem meg a hozzávalókat. Ajaj – mondtam –, nem vagyok bemutatva a kelkáposztának. Miről ismerem meg? – Kelések vannak rajta – felelte, de élek a gyanúperrel, hogy a „tréfáját járatta velem”. (Nem olyan egyszerű ügyek ezek, én speciel a zeller dolgában is bizonytalan vagyok. Még szerencse, hogy a sárgarépa felismerhetően piros, a vöröshagyma pedig megnyugtatóan barna.) Elkedvetlenített tegnap a focivébé, hogy nem hajlandóak tudomást venni a bírók arról, amit mindannyian láthatunk (ők is), és nem merik ennek fényében korrigálni a súlyos következményekkel járó téves döntéseiket. Olyan ez a helyzet, mintha az egyház még mindig ragaszkodna ahhoz, hogy a Föld lapos, vagy hogy a Nap forog a Föld körül, miközben már az egész világegyetem be van kamerázva, és egyenesben adják a keringésünket. Lakik valahol a környéken egy gyönyörű szürke dog (meglepően finom, selymes a szőre), és most a hétvégén láttam mellette egy helyes kis kölyköt is, rájuk nevettem a kocsi ablakából. A dogot ismertük a Városháza parkból. (A gazdája nem ismert meg most. Kutyások a kutyáról ismerik meg az embert, nem az emberről.) Amikor először találkoztunk evvel a doggal, kedvesen, hívogatóan ugrándozni kezdett a Frédikének: „gyere, legyél a játszótársam!” Frédike kissé hökkenten állt egy ilyen hatalmas, ugrabugra állat előtt, aztán azt válaszolta: „jó, jó, de inkább sakkozunk!”. Mivel intellektuális típus volt. Nagyon hiányzik. A minap valami állatos tévécsatornán láttam egy dokumentumfilmet egy fehér férfiról, aki évtizedek óta vadőr Afrikában, és már számos egyedül maradt állatkölyköt megmentett, istápolt, majd visszatelepített a vadonba. Azután feleségül vett egy kozmetikusnőt, majd egy napon úgy alakult, hogy hazavitt egy reménytelen helyzetű, elárvult vízilóbébit, és ez az állat valósággal családtag lett náluk. Mintha egy több mázsás gyerekük született volna, fel is nevelték kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, nem is tudnának megválni tőle. Akármilyen bizarr eset is ez, csöppet sem csodálkoztam. Sosem hittem volna korábban, de már tudom, hogy állattal is lehet nagyon meghitt kapcsolatba kerülni. Néztem a statisztikámat, ha odaértem volna az Esőemberre, az lett volna a 30. látott előadásom a hónapban, de hogy lekéstem, be kell érnem 29-cel. Nem írtam még, hogy Máté szakmai gyakorlaton van a Volánbusznál, ennek jegyében tegnap például Nagyatádra buszozott, és számlálta közben az utasokat. Mára várom egyébként az értesítést a kultúra.hu-ról, hogy végállomás, nem megy tovább. (Legalábbis ami bennünket, dolgos kezeket illet.) Egressy Zoltán Most érsz mellé című kötetét olvasom, de nem biztos, hogy végigmegyek rajta, mert az első három elbeszélés a halálról szólt, és nem, nem kell szerintem a halált körbeírni, körbeolvasni. Ilyen nap nincsen is.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
