|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2009. november
Hogy milyen Versinyin volt Bogdán Zsolt a kolozsváriak tegnapi Három nővér-előadásában a Vígben? Olyan, hogy az egész háznak bele kellett volna szeretnie, Anfiszával, az öreg cseléddel bezárólag. Barna szakálla és fehér egyenruhája volt. Kerek szemmel nagyokat pislogott, és úgy mosolygott, mint egy alma. A belépőjekor kis híján függönybe gabalyodott – ez már-már egy újkori konvenció, hogy Versinyin bénázik kicsit, amikor bejön Prozorovékhoz –, és Kuligin megjelenése után tapintatosan magába fordult. Látszott: amikor Kuligin felköszönti Irinát mint sógornőt, abból Versinyin számára új infó, hogy ez a pasas itt az egyik nő férje. De vajon melyiké? – kérdezi magában magától. És úgy igyekszik kitalálni, hogy nem néz oda, mivel szemérmes ember. Az hiszem, nem hangzott el a szájából az a szöveg, miszerint sokat olvas, bár a könyvek megválogatásához nem ért. De attól még benne volt ez: ahogyan felvette a zongoráról Mása olvasnivalóját, érdeklődve – kicsit távollátón, akárcsak Csákányi Eszter Arkagyinája – megnézegette és végiglapozta. (Szerettem a gesztikulálásait. Talán mert nem voltak kézenfekvőek a kézmozdulatai.) Volt egy pillanat, amikor leült a zongorához. Halvány remény ébredt bennem, hogy talán játszani is fog – láttuk már Bogdánt zongorázni a Jákobiban –, de nem, nem lehet. Ezt a Versinyint nem tanították zongorázni gyerekkorában. És hát voltaképp még mindig gyerek. A Mása-szerelemben is a második felvonás bujkálós játékosságát élvezi a legjobban, mi mást? Csak hát pechére van neki egy értetlen, hisztis felesége, aki folyton felnőtthelyzetekbe rángatja bele. Szegény édes kis Versinyin… A tapsnál, a második-harmadik meghajlásnál felment a színpadra féltucat vígszínházi színész, adni egy-egy szál rózsát a kolozsvári játszóknak. (Bogdán Zsoltot Kovács Patrícia célozta meg :-) Ez kedves. A következő alkalommal a szereplők kidobták a rózsáikat a nézőknek. Ez is. Még a Három nővérről annyit, hogy volt Tompa Gábor rendezésének egy szépen sugallt gondolata, miszerint az egész vircsaft alatt – az alattot helyhatározóilag értve – ott nyomorog egy hadsereg, senyvedő közkatonáival. Másrészt viszont nem tartottam volna igényt a rendezői divatozásra: beltéri vizesárokra, szereplők áztatására. A szereplőgárda egyébként irigyletesen erős. (Relatíve és szubjektíve Olga a leggyengébb láncszeme.) Érdekesnek találtam, hogy Hatházi András Andrejként mennyire hasonlóan intonál, mint annak idején Gazsó Nyíregyen. Már az első megszólalása is – „Prozorov” – pont olyan volt, mintha Gyurci mondta volna. Bíró József isteni Szoljonij, szögezzük le. És azt is jó volt látni, hogy olyan erdélyi színészek, akiket én hazai színpadokról ismerek – Dengyel Iván, Barkó György, Kakuts Ági – mennyire otthon vannak ebben az előadásban. Mai: A hvg.hu-n jelent meg Serf András interjúja a kolozsvári nagy öreggel, a 95 éves Senkálszky Endrével. Ebből: – ÍGY NEM LETT BUDAPESTI, NEMZET SZÍNÉSZE, KOSSUTH-DÍJAS... – AMI EGYETLEN SZAVAZATON MÚLOTT. 1995-BEN KÁNYÁDI SÁNDOR AJÁNLOTT ENGEM, DE A KOSSUTH-DÍJ-BIZOTTSÁGBAN KÁLLAI FERENC – AKI NEM KÉRDÉS, HOGY NAGYON NAGY SZÍNÉSZ – LESZAVAZOTT, MONDVÁN: KI EZ A SENKÁLSZKY, NEM ISMEREM. Ha ez valóban így történt (Senkálszky ugyebár nem volt ott), az többoldali szívfájdalomra ad okot. Mai: „A Budavári Önkormányzat ötletpályázatot hirdet Cseh Tamás és Bereményi Géza hajdani lakóhelyét megjelölő egyedi műalkotás tervezésére az I. kerület Iskola utca 35. számú házra vagy annak környezetébe. (…) Az „emlék-mű”, a „jel” mégsem pusztán a zeneszerző-énekesnek és előadóművésznek lenne hivatott emléket állítani; a cél az, hogy műalkotás eredeti módon jelenítse meg a Cseh Tamás - Bereményi Géza által életre hívott „Cseh Tamás-dalokat”, ezek első születési helyének állítson méltó emléket”. Nos, pályázunk. Majd amikor már nem nyertünk, akkor megírom itt, hogy mit találtunk ki, mennyivel jobbat, mint a győztes :-) Álmos. Fáradt. Írásképtelen. Szeretne most provence-i kagylót enni egy tengerre néző vendéglőben. Pedig éhesnek nem is éhes. (Ettem egyébként provence-i kagylót tegnap. Volt egy dobozzal a fagyasztóban, az Auchanban vettük valamikor. Igaz, augusztusban lejárt a zamatossága, de egy ilyen finom és drága eledelt nem lennék képes kidobni, úgyhogy halált megvető bátorsággal megettem. Rendben is volt. Kár, hogy tengert nem tartunk a mélyhűtőben.) Avval maradtam adós, hogy jártam kedden a Korsunovas rendezte litván Hamleten a Bárkában. Felvillanyozóan indult: ültek a játszók egy hosszú, tükrös asztalsornál (mint egy fodrászat fala), és egyre dúltabban szegezték maguknak a Hamlet elején elhangzó kardinális kérdést: Ki vagy? Azután belevágtak a történetbe. Az őrséget állók találkoztak Hamlet atyjának szellemével. És pont úgy viselkedtek, ahogy a horrorfilmek szereplői szoktak, amikor kísértetet látnak. Rettegtek, remegtek, visítottak. Ez milyen szellemes! – gondoltam meglepve. – És teljesen természetes. Csak mi túlságosan megszoktuk, hogy tudjuk, ki az a szellem, mert már rég be vagyunk mutatva egymásnak. A későbbiekben némi elégedetlenséggel töltött el, hogy Hamlet megformálója az a színész lett, akit kora és külleme alapján Claudiusnak tippeltem volna. Egy megöregedett kisfiú. Azután kezdtek kimerülni a sokoldalúan használt tükrös asztalkák variációs lehetőségei, és a jelenetek mind ritkábban törtek át fáradtságom és álmosságom burkán. És amikor a szünet végén kiderült, hogy ľ 11-ig is eltarthat az előadás, akkor szégyenszemre megfutamodtam. Pláne hogy utána még a szüleimhez is menendő voltam. Mondják, a második felvonás volt a jobb, és ezen nem is csodálkozom. Mindig az a jobb, amit én nem látok. Úgyhogy biztosan ez is jó, amiről a New York Times ír. Mr. Halfnight (Féléjszaka úr) Fulbright-ösztöndíjjal időzött Budapesten, majd írt egy családi drámát Balaton címmel, amelynek előadása november 7-ig látható Manhattanban a 30. utcában. A tegnapi, anyukámmal orvosos nap végére két opcióm is volt színházra: egy budai, ha Budán ragadok hat óra utánig, meg egy pesti. Aztán fél hétig dolgoztam, és nem volt testi-lelki erőm elindulni egyik színházba sem. Ez most egy megelőlegezett tavaszi fáradtság nálam, alighanem. Valószínűleg belejátszik az is, hogy bár Rogán polgármester nem ezt ígérte, a munkások kora hajnalban kezdik a zörömbölést odalent. Ma például már fél ötkor bekapcsolták az ébresztőgépeket. Frédikét is húzza az ágy, reggel alig lehetett életet verni belé. Kedves férjem már tűkön állt, ment volna sétálni, kellett már neki pisilni nagyon, de a kiskutya csak nem akart felkelni. Amikor egy hónapja hazaköltöztünk, konstatáltuk, hogy a Vigadó téri kutyás lány szobra nem húzta ki épségben mostanáig. Valaki letörte a hüvelykujját. Úgyhogy most már értem is, miért nem mosolyog ez a szoborlány. Korábban ugyanis hiányoltam a mosolyt az arcáról. Igaz, hogy a kutyája éppen nem akarja odaadni neki a labdát, de akkor is! Míg Frédike fiatal volt, mi is játszottunk labdahajigálósat. Egy darabig visszahozogatta és odaadta, de aztán elunta, hogy hiába hozza vissza, mindig újra eldobjuk. Amikor már nagyon hülyének talált bennünket emiatt, akkor inkább eldugta a labdát. (Raffay Dávid 2007-es szobrának fotóját KÉVI készítette, ezen az oldalon találtam: http://bagira-bagiraa.blogspot.com, köszönettel kölcsönvettem.) A Karinthy Színházba mentem tegnap, Tanner John házasságára (ami az Ember és felsőbbrendű ember). Nem mondhatni, hogy sűrűn járok oda – legutóbb ekkor voltam –, de mivel vállalkoztam egy Karinthy Marci-interjúra (hatvanéves ő is) a fidelio.hu számára, gondoltam, előbb körül kell ott néznem. Családias jellegű este volt, pont ideális mennyiségű ember tartózkodott a kedves, meghitt, „maszekolva barkácsoltuk össze” hangulatú foyer-ban. Ez az ideális nézőmennyiség aztán magán a nézőtéren elég kevésnek bizonyult. Az előadás két markáns benyomást keltett bennem. Az egyik az, hogy a rendező Karinthy Márton aktuálisnak és sokatmondónak tartja Shaw darabját. A másik, hogy a szereplők nem érzik nagyon komoly és fegyelmező helynek ezt a színházat. Meglehetősen kevéssé mutatkoztak koncentráltnak, sokat bakiztak, és voltaképp egyedül Pindroch Csabán láttam azt, hogy neki szakmai ambíciója a címszereplő megformálása. Ennek fejében viszont az énekes betétekben ő volt a legkínosabb. Alaposan meghempergették ugyanis a darabot a Don Giovanniban, plusz Mertz Tibor személyében az Ördög is eluralkodott, miközben a szöveg úgy volt csontra húzva, hogy az már-már veszélybe sodorta a történet követhetőségét. A kezdés előtt egy-két perccel beesett a nézőtérre egy idős pár. Veszekedtek. De még a sötét alatt és az indító zene alatt is. Sehogy sem bírták abbahagyni. A szünetben nem láttam őket – talán kimentek elintézni ügyüket a művház elé –, de a második rész is úgy indult, hogy veszekedtek, szinte a színészek első szaváig. – Fejezd már be! – Fogd be a szád! (Félő egyébként, hogy a Tanner John házassága is ide fajul majd.) Jaaaj, milyen lehangoló volt ez.
Karinthy Színház:
Tudós nők, Kéri Kitty első rendezése. Látszik is rajta,
tele van rendezve. De azért nem rossz, meg lehet nézni, színészileg mutat értékeket.
Nem könnyű feladat egyébként, egy verses Moličre – bár szerintem ez a Na, az előadást majd fogom részletezni kritikában, most akkor itt annyit még, hogy Vertig Tímeát rég nem láttam színpadon, de amikor régen igen, akkor mindig tetszett nekem, a hangja, a szeme. És most is tetszett, viszontlátva. Plusz volt még ott Tüske szolgáló fedőnév alatt egy végtelenül bájos jelenség. Nemrégiben egy színésznővel beszélgetve szóba kerültek az Egri lányok. Azt mondta, érdekes, milyen változatosan alakult a sorsuk. Eleinte Márta volt a jobb és sikeresebb. Azután évtizedekig Katinak ment jobban. Mostanra pedig, hogy Márta megszenvedett pályát, életet, ő az izgalmasabb színészileg. És láttam tegnap este, hogy most tényleg. Tolcsvay László és Péreli Zsuzsa ültek előttem. Milyen gyönyörű ez a két, jól kinéző, hófehér hajú ember! (Vajon a gyerekeik is ilyen szép őszek?) Talán el kellett volna vinnem a Kutyakeringő premierjére a négylábú szakértőmet. Nélküle most azt sem tudom, mi ez a történet és mit akar vele Gothár Péter. (Azon túl persze, hogy az ember haszonleső és/vagy nyomorult.) Nekifutok majd még egyszer, mielőtt megírom. Hátha amit az egyik oldalról nem láttam, látni fogom a másikról. Mert kétoldali nézőtér van – és ennek ellenére nem volt kitekintés a szemközt ülőkre, takarta őket a színpad, ami kifejezettem zavart egyébként, hogy csak a lábukat látni –, így a szereplők zömmel profilból mutatkoznak, talán az orrtoldásokra tekintettel. Most csak néhány impresszió: a balsejtelmű banki figurák, Schmied Zoltán púposan és jólfésülten, valamint Ruszina Szabolcs mint fiatal Bán János. Jordán Adél kis bajusszal (részemről ajakbiggyesztés; számomra az orosz nőnek nem epiteton ornansa, hogy bajuszos), Pelsőczy Réka nagyjából Olsavszky Évává maszkírozva, no és Kocsis Gergő, az alja nép. Már az első jelenetben ott volt a figurája arcán minden megalázottsága és megalázkodása. Kocsis Gergő a legjobb ebben az estében. Nem úgy, hogy az ember örül neki, hanem úgy, hogy belefájdul. Most, hogy az egyetemen meggyógyították az asztali számítógépünket, beszkenneltem ezt a fotót. Ordító az esztétikai különbség a gyerekek és az erkély között. (Szerencsére az előbbiek javára.) Frédike egyáltalán nem rutinos tömegközlekedő, de most a kocsink szervizben van, ezért hát busszal mentünk el este a szüleimhez, anyukámat köszönteni a 82. születésnapján. (Vivát!) A busz padozatán nemigen maradt meg a kiskutya, kepesztett veszettül, úgyhogy kedves férjem végül inkább ölbe vette, és ott elnyugodott. Pont úgy utazott, mint egy gyerek, bámészkodva ki az ablakon. Épp csak nem kérdezgette, hogy ez mi? az mit csinál? Éjjel a Váci utcában, örömömre, összeakadtunk a KisLap-díjas Tokai Andreával, aki a Bárka fesztivál temesvári vendégelőadásában szerepel, de mondta, hogy nem muszáj megnéznünk. (Tetszett neki a kutyagyerek.) Ezt akartam még, olvasni- és fontolnivalónak. Úgy néz ki belül a Pesti Színház, hogy az előcsarnok halványszürke falára felírták szürkével a régiek nevét: szerzőkét, színészekét, rendezőkét, igazgatókét. Kaszás Attiláé pont jól van elhelyezve ahhoz, hogy a nézőtérre bemenet ágaskodás, hajolás és feltűnés nélkül megsimíthassa az ember. Ez A nő vágya című cseh musical szép, merész és valószínűleg nem nagy jövőjű vállalkozás a Vígszínháztól. Kellemetlen, markáns darab kellemetlen, markáns előadásban. Az a fajta, amit többször meg kell nézni a megkedveléséhez, de kinek van kedve többször is megnézni ezt? A tegnap esti publikum kissé dermedten fogadta. Talán ha megtalálná a maga közönségét, siker lehetne, de félő, hogy nem találja meg. Milyen bosszantóan tud hatni például az, hogy a tánckar jelleggel működő négy fiú és négy lány közül az utóbbiak fenék-csípő tömést kaptak a ruhájuk alá. Nyilván a látvány kedvéért, hogy ne legyenek olyan dekoratívak, formásak, jó alakúak, mint amilyenek. Vagy esetleg azért, hogy ne üssenek el annyira Hullan Zsuzsától és Hegyi Barbarától, akik saját sonkákkal dolgoznak. Sarádi Zsolt megerősítette azt az érzésemet, hogy kár volt őt parlagon hevertetni. (Nagyjából a 2004-es János vitéz óta gondolom ezt.) Jól néz ki, van arcéle, hangja, lírája, mi kell még? Az jutott eszembe, szívesen nézném-hallgatnám meg Jézusként egy Szupersztárban. Bata Évát is érdemes lesz figyelni a jövőben. Üdítően sokarcú lány. Apukám tegnap ebédnél rosszul lett, ki kellett hívni a mentőket, bevitték a Szent Imre Kórházba, ahol nagyon figyelmesen, gondosan és segítőkészen megvizsgálták és kezelték, ott akarták tartani, de ez a „cooperáló, nyugtalan férfibeteg” (ahogy a zárójelentés fogalmaz) ellenállt – nem akarnak már többet kórházba befeküdni a szüleim –, úgyhogy este a bátyám kiszabadította őt onnan, és ennek (az otthon alvásnak) is tulajdonítja apukám, hogy most már egészen jól van. Reméltem, hogy majd írok valamit ma, de most már látszik, hogy nem. Lelombozott a Stúdió K Vakkacsa tojások című előadása, sőt meg is ütköztem rajta. Kiáltó ellentétet véltem felfedezni a szép és karakteres bábok, a szép és karakteres szereplők munkája és Zalán Tibor szövege között. (Darabnak nem mondanám.) Öt dráma – Elektra, Othello, Tartuffe, Három nővér, A vadkacsa – van itt… mit is csinálva? Izélve. Elizélve. Ahhoz, hogy paródia legyen, nem elég szellemes, persziflázsnak velőtlen, blaszfémiának érdektelen. Pajzánnak szokták az ilyesmit nevezni, meg erotikus megközelítésnek, de én mint Prűd Andrea, fenntartom a jogot, hogy egyszerűen közönségesnek tartsam, ha ugyan nem egyenesen alpárinak. Nem esik jól a gondolat, hogy fiatal emberek – 17 fölött, 50 alatt – esetleg itt és ebben a formában ismerkednek meg a túszul ejtett remekművekkel. Plusz még ott a trágárság. Megengedem, hogy előszörre-másodszorra esetleg mulatságosan hathat az archaikus, verses szövegben a baszok-faszok – bár a mű költészeti értékét aligha emeli a kuki-kaki rímpár –, de azért ez humorforrásnak elég szegényes egy egész estére. Fodor Tamás rendezése nem igyekezett különösebben kiaknázni az altesti poénokat, de hát akkor meg mire kívánt bazírozni vajon? Csalódottságomból kisóhajtozva magamat, három pozitívumot idesorolok. 1. A Három nővért találtam a leginkább sikerültnek. Abban – ahogy annak idején a tévékabaré-jelenetben is – szinte csak Csehov-szöveggel dolgozott a szerző, és volt humora a szerkesztésnek. 2. Nagypál Gábor hangja milyen széles regiszterben szól! 3. Homonnai Katalin új frizurával, rövid hajjal olyan, mint egy valóságos Boka János. Ha a Frédikének futballpálya méretű alvóhelye lenne, valószínűleg akkor is folyton túllógna a feje a taccsvonalon. Közben a kocsink kijött a szervizből, levizsgázott, bezzeg a kiskutyánk nem kapná meg a zöld kártyát, mert igen büdös gázokat pufogtat ki. Már előre aggódom egyébként a hideg miatt. Tavaly Frédike még elfutkározott az utcán, de most már csak lassan sétál, úgyhogy egészen biztosan fázni, reszketni fog, ha mínuszok jönnek. Horgoltam valamit a hátára, de aligha merem majd ráadni, mert úgy néz ki benne, mintha asztalterítő lenne rajta, épp csak a váza meg a hamutartó hiányzik róla. Pedig a Frédike nem asztal. Mai: Egy szép mondat II. Fülöp spanyol királyról (vö: Schiller: Don Carlos) a Salamon Konrád szerkesztette Világtörténelem című könyvből: A MOSOLYÁTÓL A TŐRE HEGYÉIG IGEN KICSI VOLT A TÁVOLSÁG. Nem is tudom, hogyan tegeződöm Keresztes Tamással, de már nem először fordul elő, hogy szembejőve az utcán kedvesen sziát mond (és nem a Frédikének mondja, jóllehet őt gyakran üdvözlik a járókelők, idegesítő „bibis a lábikód?” jellegű kérdések kíséretében, újabban azt a tájékoztatást szoktam adni, hogy reumás, ez a legkevesebb betű), én is sziát válaszolok, és egyáltalán nem bánom. (Pedig legtöbbször Jó napot kívánok!-kal reagálok férfiak sziáira. /A sziái nem tévesztendő össze a sziájéval/.) Este elmentem a Karinthy Színházba a már említett Karinthy-interjúért. Kicsit álldigáltam a teljesen sötét, bezárt épület előtt, azután jött Marci otthonkában, nagy kulcscsomóval, mint egy megbízható kulcsár. Beszélgettünk, végül megnéztem a szerelvényeket, mert a Tanner Johnon meglepve láttam, hogy már forgószínpaduk is van. Sőt egészen lefúrták magukat a színpad alá, át lehet menni alatta – mindenhol kedvesen keskeny a járás, úgyhogy kövér buffók szerepeltetése nem várható –, ami süllyesztő alkalmazását is lehetővé teszi. Ha még megvenne két lakást maguk felett, a zsinórpadlás is összejöhetne. Cucc, írta-rendezte Kiss Márton. Megnéztem most, ki ő, operatőrként és színészként bukkan fel itt-ott, színháztudományi szakon végzett Radnai Annamari tanítványaként, és volt egy jó hírű, Pilonon című darabja, amit sajnos nem láttam főiskolásoktól. Ezt is főiskolásokkal csinálta, a Gálffi-osztályból – plusz Várkonyi Eszter –, a Merlin próbatermében, amely remek térnek bizonyult az előadáshoz, kopott padlatával, szekrénykéivel, fényeivel, kétoldali nézőterével. Alig használtak segédeszközt – a legfrappánsabb a néhány elnyűtt piros fazék –, mégis könnyedén képződött kórház, temető, és mindenekelőtt óvoda. (A szekrényeken a gyerekek jele. Csak egy volt közülük ismerősöm; pöttyös labda=Panni :-) Kifejezetten ügyesnek találtam a dolgot szerzőileg. Végig adott módot a találgatásra (vagy ha úgy tetszik: értetlenkedésre), lassan és fokozatosan mégis összeállt szinte minden: a figurák, a történetkék, a kapcsolatok, a motívumok. Maga a játék markánsan egyféle: fiatalosan türelmetlen. Szaladgált, ugrált, vetődött, rohant – ilyenformán voltaképp nem hagyott sok teret a színészeknek alakításra, inkább csak villanásokra és váltásokra. Farkas Dénestől véltem látni a legtöbbet. Megjegyzem, mentségemre, öreg vagyok. A produkció nagy csatazajjal és hatalmas elánnal rohant le, miközben én már kevesebbtől is megadtam volna magam. Úgy éreztem, nem bánnék néha egy kis fékezést, beleülést, csöndet. Olyan benyomást keltettem én itt magamról, hogy zordon-bordon fúriaként járom a Belvárost a Frédikével, de ez azért nincs egészen így. Amikor például kisgyereket látok, amint érdeklődve, vágyódva és kicsit félve nézi, oda szoktam terelni hozzá Frédikét, mondván, idegen kutyákkal mindig vigyázni kell, de a miénk öreg, barátságos és veszélytelen, úgyhogy nyugodtan megsimogathatja, ha szeretné. Ennek általában megörülnek a szülők is, bár épp a napokban volt egy olyan eset, hogy anyuka az egész akció alatt nem hagyta abba a mobiltelefonálást, így a kisfiú nem kapott támogatást, és ennek híján nem is mert a Frédikéhez érni. Azt is mindig elősegítem, ha idős néni vagy bácsi kíván barátkozni vele. Mert úgy tapasztaltam, hogy jólesik nekik, amikor kiderül, hogy átszámítva emberévekre a kiskutya korát, Frédike sokkal idősebb náluk. Tehát ők nem is olyan öregek. No és, igen, azt már régebben is említettem, hogy jóvágású negyvenes külföldi pasasoknak szintén jók az esélyeik a kiskutyánál. Más. Tartunk egy szakembert egészségügyi dolgokra, háziorvos a neve. Megkérdeztem, ajánlja-e nekünk az oltást az új influenza ellen, azt mondta, mindenképpen. Úgyhogy abszolváltuk tegnap. Amikor október legelején hazaköltöztünk Verőcéről, öt jelentős szolgáltatóval vettük fel a kapcsolatot, hogy költségcsökkentés céljából lemondjunk, szüneteltessünk, illetve átalányról mérőállásos számlázásra álljunk át. Telefonok, mailek, faxok útján tisztáztuk Elművel, Invitellel és a többivel, hogy hová milyen papírt kell küldenünk, majd elküldtük. Azóta eltelt másfél hónap, és le merem fogadni, hogy mindegyik szolgáltató úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Annál is könnyebben fogadok erre, mert a Tigáztól, a UPC-től és a T-Home-tól már meg is jött novemberi időszakra is ugyanaz a számla, mint amit eddig küldtek havonta, vagyis nem vettek tudomást a változtatásról. Tehát kezdhetjük újra a telefonálást, levelezést. Azért ez a mi szép országunk elég gyakran hat elkeserítően. Tegnap Albertfalván eldöcögött mellettem egy kétütemű Trabant. Különös volt, mint egy lármás gőz- és bűzgép. Eszembe jutott róla, hogy amikor Takács Timótommal elmentünk Grazba Kerényi Imre rendezte János királyt nézni (az ott is jó előadás volt), akkor a graziak befogták az orrukat, míg mi sűrű elnézéskérések közepette pöfögtünk a városban. Én viszont kifejezetten jóérzéssel nézegettem ezt a tegnapi járgányt, de ebből azért nem csinálnék krőzust. (Ezt most találtam ki, Mohácsinak szeretettel.) Mai: Ez a párbeszéd tetszett legjobban a Nem vénnek való vidék című filmből, amit tegnap néztem meg dévédén. Férj és feleség között hangzik el, amikor a férj épp egy kockázatos kalandba vág. – MONDD MEG ANYÁMNAK, HOGY SZERETEM. – ANYÁD RÉG MEGHALT. – AKKOR MAJD MEGMONDOM ÉN. Naplóm senyved, sorvad, satnyul – ez tagadhatatlan. Talán már okafogyottá is vált attól, hogy egyhangú, eseménytelen életet élek kultúra.hu cikkek és idős, aggodalomra okot adó hozzámtartozók (1.: szülők, 2.: kutya) köré szervezve. Azt hiszem, megérett a helyzet arra, hogy abbahagyjam, vagy legalábbis felfüggesszem. De majdnem teljesen biztos, hogy valamikor majd jövök még és folytatom. A viszontlátásra a jövő héten, a jövő hónapban vagy a jövő évben! Ezt írtam volna, de a szándékom vitát eredményezett itthon, mert kedves férjem szerint nem korrekt dolog bizonytalanságban hagyni az olvasókat, úgyhogy egyelőre az álláspontok egyeztetése zajlik. Apukám 80 éves lett. Szerény gólörömöt tanúsított. (A Vasas-mezt a bátyáméktól kapta.) A születésnapi tortája egy olyan, spontánul retró cukrászdából származott, amely a hetvenes éveket őrzi – leszámítva a piskótát, mert az nagyon friss volt –, és ahol ilyesmik lógnak a falon. Este megnéztem újra a Kutyakeringőt. Iszonyú sokan akartak bejutni az előadásra, cipőskanállal be is passzíroztak mindenkit, és a végén nagy taps volt. Megjegyzem, félő, hogy én vagyok az a néző, akiről a darab szerzője, Leonyid Andrejev 1913-ben így írt, H. Végh Katalin fordításában: „A modern „néző” (ahogy nevezik), habár kitartó színházlátogató, de már egészen a nevetségességig elszokott tőle, ahhoz pedig erőtlen, hogy meg tudjon birkózni a színpadról felé áradó élményekkel.” Annyit mondok, Mészáros Béla világraszóló célbadobó bajnok. A két előadáson háromból háromszor beletalált Kocsis Gergő szájába, részint szőlőszemmel, részint kockacukorral, legalább négy méter távolságból. (A mai reggelinél én is megpróbálkoztam a dologgal: kedves férjem vitamintablettáját szerettem volna az asztal fölött áthajítva a szájába dobni, de torkon lőttem vele.) A múlt hét estéin dévédékölcsönzés söpört végig, láncreakcióban. Elcserélt életek (ó, hogy szeretek 1928-as Amerikát nézni a vásznon! Az utcák, az autók, az emberek – olykor még nagytotál is volt! Angelina Jolie pedig meglepő módon egészen úgy festett, mint egy színésznő), Benjamin Button különös élete (de egy gonosz egy történet!), Nem vénnek való vidék (Javier Bardem mintha csak engem igazolt volna! Már A belső tengernél láttam ugyanis, hogy isteni a pali), Kaméleon. Ami az utóbbit illeti, így a harmadik rendben lévő filmjénél már megállapíthatjuk, hogy Goda Krisztina megbízható profi. Megjegyezném, hogy ez a történet voltaképp a Jó estét nyár, jó estét szerelem, csak itt a szélhámosunk nem öli meg a maga Karácsony Nagy Zsuzsannáját (bár talán meg kellene tennie.) Ahhoz képest, hogy ez a főszerep mekkora lehetőség, Nagy Ervin színészi teljesítménye igen szerény szerintem. Sem az állami gondozottságot nem tudta elhitetni (ellentétben például Trill Zsolttal), sem a szélhámosi tehetségét, virtuozitását. Sziporkáznia és villognia kellett volna, ehelyett fádnak, egysíkúnak és üres arcúnak láttam. Pedig ez a Kaméleon nagy film is lehetett volna, ha minden fontos szereplőjétől kitelik olyan gazdag és érzékeny alakítás, mint amilyen a Kulka Jánosé. Végül tegnap a Nem vagyok a barátodra kerítettem sort. Az biztos, hogy Pálfi György filmjei egymástól nagyon elütőek. Evvel a mostanival mintha azt a benyomást kívánta volna kelteni, hogy amatőr szereplők amatőr stáb előtt (el-elbillenő kamera, össze-vissza hangtechnika) játsszák a történetet, és ez sikerült is, pontosan így éreztem, csak nem örültem neki. Megnéztem a kísérőfilmet is, a Nem leszek a barátod címűt, az még rémesebben hatott rám. Arra jutottam, ha ilyen a helyzet, akkor be kell záratni az óvodákat, mert a legrosszabbat hozza ki az óvodásokból. Pintér Béla legújabb produkciójáról, a Párhuzamos óráról jószerével mindenki csak rosszat mondott és írt. (Leszámítva Karinthy Mártont, aki még nem látta, pedig – mint némi meglepetésemre kiderült – Pintér Béla-fan, itt van egyébként az interjúnk.) Megnéztem tegnap a Párhuzamos órát, és nem veszem rossz néven tőlük. Az elmúlt tíz év alatt felgyűlt nálam akkora betétjük, hogy ki is vehetnek belőle. Voltak nagyszerű előadásaik, akadtak gyöngébbek is, de egyik után sem éreztem úgy, hogy nem volt érdemes elmennem rá, és ez most sincs másképp. Ezúttal ilyen mesét mondott Pintér Béla, némiképp kuszát, omladozót, meg-megfáradó humorút. (Közben kicsit azért aggódom a Pintér Béla családi életéért, mert szokott magából meríteni a darabjaihoz. Ugyanakkor bizonyos megnyugvással gondolok arra, hogy az értelmiség az, aki impotens, kétségkívül :-) Roszik Hella helyett tegnap Láng Annamária játszotta a leendő Határozott Ábrándnét, Jámborszívű Imát. Nekem mindegy, mindkét csajt szeretem. Tegnap este a szüleimnél járván megtudtam, hogy Létay Dórát agyonverték a Jóban-rosszbanban, sőt azt is, hogy Vándor Évát már korábban agyonverték. Érdekes. Szerencsére a tévén kívüli populációban valamivel ritkább az agyonverés. (Bár lehet, hogy ott is inkább a dilettánsok maradnak életben.) A színházi kínálatból: november 25. szerda, 11 óra, 16 óra és 20 óra, Cyrano de Bergerac, balett 2 részben, írta: Edmond Rostand és Borbély György, rendező: Oleg Jefimov, Ikarosz Színház, Budapest XIX, Czobor utca 41/A. Édes istenem, mi folyhat ott, egy ilyen szerdán, napjában háromszor? Annyira szeretném egyszer ezt a kultúrgyárat megnézni! (Ámbár lehet, hogy érdemesebb volna a „Borbély György kálváriája” című „valóságszelet két részben”-re menni el oda.) Erről eszembe jut az is, milyen lehet szegény Tóth Évának a Magyar Színház Cyrano de Bergerac-előadásában Roxane-t játszani. Nem lehetetlen, hogy évtizedekig vágyott erre a szerepre. Most megkapta, nagymama korúként, Roxane-t, aki a darab elején aligha több húszévesnél, és a végén is legfeljebb 35. Láttam persze, hogy mit mond erről a rendező Őze Áron, de hát ő talán nem olvasta el figyelmesen a darabot és/vagy nem ismeri Cyrano de Bergerac életét. A tegnapi eseménysorozat: Többen is tájékoztattak, hogy az Ikarosz Színházban nem élőben táncolnak, hanem filmen vetítik a balettet. Vagy úgy! Akkor nem kell oda elmennem. Már csak az a kérdés, hogy miért nem Ikarosz mozi a neve. A déli sétán levettem Frédike lábáról a cipőjét – amit azért hord, hogy melegen tartsa a fájós jobb első lábát –, egyrészt mert kellemes, napos idő volt, másrészt mert összevissza pisilte. Evvel aztán azt vívtam ki, hogy tömegek ostromoltak meg boldogan, „Meggyógyult a kutya lába?” felkiáltással. Fültyűt láttam egy Régiposta utcai kirakatban. Sötét színű, alighanem puha posztóból van, és úgy lehet a fülkagylóra húzni, mint egy fürdősapkát a fejre. Elálló fülűek különösen jól festhetnek benne. Továbbá megcsodáltam, milyen szép is az, amikor egy mozgássérült kártyás autó parkol a sarkon a lekerekített járdaszegély közepén. Jó, tehát decemberben naplószünetet tartok. Közben talán technikai változásokra is sort kerítünk, megpróbálom majd beépíttetni a mianevét – valami hárombetűs rövidítés –, amitől majd jelezve lesz a frissülés, ez komfortos az olvasóknak arra az esetre, ha talán nem írok majd minden nap. Megdöbbentő és lesújtó, hogy ez is megérkezett Magyarországra, az iskolai lövöldözés. Megjegyzem, az szintén elképeszt, hogy a hallgatói önkormányzatok elnöke mit nyilatkozik a sajtónak. Nem, nem azt mondja az indexen, hogy össze van omolva, vagy hogy mélyen együttérez az áldozatokkal, a családtagjaikkal és mindazokkal, akik jelen voltak, vagy hogy el kell gondolkodnunk, miként történhetett ez, mit csinálunk, hogyan élünk az egyetemeken. Hanem azt mondja, megkérik majd a pécsi lövöldözés ügyében eljáró bíróságot, hogy elrettentő erejű ítéletet szabjon ki az elkövetőre. Attól tartok, hogy az újabb politikusnemzedéket sem fogom majd kedvelni. Stúdió K-ban jártam tegnap A színházcsináló premierjén. Tamási Zoltán az alternatív szcéna jóféle karakterszínésze volt sokáig, aztán a Hű, de messze van Petuski!-val váratlanul felfejlődött figyelemreméltó all round színházi emberré. Így hát ígéretesnek tűnt ez a Bernhard-bemutató, ahol ő dolgozta át a darabot, rendezte, díszlettervezte és játssza a főszerepet. De ez alulmúlta a várakozásomat. Tamási kihúzta a darabból és maga alól a családját (vagyis Bruscon állami színész feleségét és gyerekeit.) Leegyszerűsítette a helyzetet egy monologizáló egoistára és egy bénázó vendéglősre. (Elek Ferenc. Bájos.) Tamási Brusconjában csak a savanyú-keserű van meg, az is eléggé szűk skálán. Hol a fantasztikus bernhardi magánszámhoz szükséges színész(technika)i gazdagság? (Haumann!) és/vagy az intellektuális súly (Sinkó!)? Mindent elsöprő undor és világméretű csömör helyett kispályás duzzogást láttam. (És sajnos meg kell írnom a Színháznak.) A tegnap déli sétán azt tudtuk meg a Váci utcában Igó Évától, hogy ő egy 16 éves cicát veszített el nemrég, aki az ágyában aludt. Függetlenül attól, hogy ismerjük-e, akivel találkozunk vagy sosem láttuk még, rendszeres értesülünk hasonló szomorú esetekről a gyászoló hozzátartozóktól, akik odajönnek hozzánk és elmesélik. Nem mondom, hogy nagyon örülök ennek, de megértőn és elnézőn fogadom, talán mert gyanítom, hogy fogok még könnyezve állni az utcán ismeretlen, barna-fehér foltos pointer előtt. Mai: A dúlás Kecskeméti utcai szakaszán egy körbekerített fán láttam ezt a nyomtatott feliratot: FIGYELEM! ÉPÍTÉSI TERÜLET Alá pedig odaírták tollal: MI IS FIGYELTÜK ÖNÖKET! Egyébként a környékünkön már egészen szépen alakul a sétálóutca, több helyütt használatba is adtak egy-egy szakaszt. Hagytak ki helyeket fáknak, illetve azt hittem, hogy minden termőföldes lyukba fát tesznek majd, de sajnos nem. A Bécsi utcai részen például egyetlen fát sem dugtak le, hanem mindenhová kisebb cserjét, virágot ültettek. Ezeknek én nem jósolok nagy jövőt. Félő, hogy le lesznek öntve sósavval, vagy alkohollal, vagy festékkel, teledobálják majd cigarettacsikkel, szeméttel, esetleg felgyújtják vagy ellopják. Tapasztalatom szerint ezt a város barbárok lakják. Ennek megállapításához elég pusztán a Gödör tájékán körülnézni. Annamarink megállapította, hogy amióta hazaköltöztünk Verőcéről, azóta a „Frédi a Duna-parton” fotós korszakomat újabb váltotta fel, a „Frédi az ágyban” című. Ez igaz is, mindazonáltal készülnek most is dunai Frédi-képek Pesten is, Verőcén is. Mai: A kultura.hu-n olvastam, a Zeneakadémia rektora nyilatkozta, miután hazajöttek a szimfonikus zenekarukkal Dél-Koreából: MEGTAPASZTALTAM, HOGY EZEKBEN AZ ORSZÁGOKBAN KULTIKUS HÓDOLAT ÖVEZI AZ OKTATÁST ÉS A KULTÚRÁT. ÉRDEKES PÉLDÁT MONDOK: MEGÉRKEZTÜNK A REPÜLŐVEL SZÖULHOZ, A PILÓTA BEMONDTA, HOGY KÖRÜLBELÜL FÉL ÓRÁT FOGUNK KÖRÖZNI A HATALMAS NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR FÖLÖTT, MERT A SZÖULI EGYETEMEKEN MOST ZAJLANAK A FELVÉTELI VIZSGÁK. HOGY A GYEREKEKET NE ZAVARJA A ZAJ, BLOKKOLTÁK A LÉGTERET. Hát nem tudom… Nem lehet, hogy a pilóta a tréfáját járatta velük? (Hogy ismét Annamarit idézzem, bár jóval korábbi korszakából.) Voltaképp nem tudtam, mit jelent az a cím, hogy Pilonon. Gondoltam, talán valami hangszer, mint a xilofon. Esetleg geometriai test, akár az oktaéder vagy a tórusz. Végső soron ókori görög filozófus. De az nem jutott eszembe, hogy híd pilonjáról van szó, illetve a pilonra felkapaszkodó főszereplőről. Megnéztem tegnap a Merlinben Kiss Márton korábbi munkáját, amit akkori főiskolásokkal készített. Metódusában és dramaturgiai felépítésében hasonlít a másikra, a Cuccra, ugyanaz a fajta színház mindkettő. Lehet ilyen színházat csinálni a nézők és a szereplők örömére, biztos nem a végtelenségig, egy életen át, de lehet. Ahogy ott ültek a szereplők mint (látszólag) terápiás csoport, Kiss Diána Magdolnát néztem a legnagyobb élvezettel, az ő unott-álmos-tompa figuráját, az remek volt. Igaz, később csökkentette az örömömet, amikor a munkanélküli iroda hivatalnokaként ezerfelé játszotta szét a jelenetét, de belátom, az sem lenne jó, ha minden papsajt volna. Most pedig elköszönök, egyhavi kimaradás következik. Kívánok mindenkinek szép decembert, az összes ünnepi járulékával együtt. Januárban jövök, viszlát!
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
