Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2009.  július

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

A Dunának már vagy két hete nincs partja, ami sétaellenes magatartás. Ilyen volt nemrég, ilyen most. A borús időkben a sok eső általában jót tett a földeknek, csak a mi kertünkben nehezményezi a málna és a ribizli: csendesen penészednek. Ezek esőcseppek egy pókhálón a gyomültetvényünkön.

Beljebb lépve itt a konyha, a megújult étkezőrésszel. Így most már van a házban két négyzetméter, amelyik megközelítőleg olyan, mintha a miénk lenne. (A falon a fénykép a Nagymama egykori támaszpontját jelzi.)

Már akartam szóbahozni, hogy Márai Sándor mintha elölről követett volna bennünket. Szinte csupa olyan helyen írta a naplóját, ahol örömmel jártunk mi is: Antibes-tól Sorrentóig, Párizstól – richtig lakott ő is a rue Vaugirard-on, igaz, nagyon hosszú utca – San Diegóig.

ELLENFELEINKET SOHA NEM LEHET MEGGYŐZNI, KIK ÉS MIFÉLÉK VAGYUNK – EREDMÉNYESEBB NAGY KÖVETKEZETESSÉGGEL MEGVÁRNI A PILLANATOT, AMIKOR ELLENFELEINKRŐL KIDERÜL, KIK ÉS MIFÉLÉK ŐK A VALÓSÁGBAN – írja Márai 1951-ben Nápolyban (ahol persze szintén).

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

Lett volna még mit írni ide Kisvárdáról, csak valahogy túlsiklottam. Például a szakmai beszélgetés. Pinczés István komoly próbatétel elé állította a fáradt, folyton éjszakázó fesztiválközönséget. Nem az, amit mondott, hanem ahogy: lassú, megfontolt, monoton körmondataival szinte terjesztette az álomkórt. (Ascher mindig fűtötten, belső izgatottsággal, sietve beszél. Mintha attól tartana, hogy amit ebben a percben nem mondhat el, azt a következőben már nem szabad neki.)

Vagy a Terápia előadása, amin az jutott eszembe – nem először támadt ez a gondolatom –, hogy voltaképp mindenki pont olyan társat keres, mint amilyen az én kedves férjem. Szerencsére nem ismerik őt, vagy nem tudják, hogy éppen ő az, aki pont olyan, különben a házból kifelé menet nehezen vágnám át magam a jelentkezők tömegén. És A kék madár alatt is gondoltam rá, annál a résznél, amelyik a még meg nem született gyermekek között játszódik. Kérdeztem egyszer rémülten tőle, mi lenne velünk, ha évtizedekkel elkerültük volna egymást születésileg. Mire azt felelte, hogy akkor most itt gőgicsélne az ölemben.

Akartam volna írni az idei Kisvárdai Lapokról is, de azt vettem észre, hogy a volt lapkészítők közt többünkben érzelmeket, sőt esetleg indulatokat kelt ez a tárgy. Ebből rájöttem, hogy aligha tudnám elfogultságtól mentesen értékelni a mostani évfolyamot, márpedig az objektivitás minimum kijár az utódainknak. Sőt az empátia, a tisztelet és az elismerés szintén, már csak azért is, mert mi tudjuk a legjobban, hogy mekkora munkát végeztek.

vissza a lap tetejére

3. péntek

vissza a lap tetejére

4. szombat

Pécsre mentünk tegnap diplomaosztásra. (Nem nagyon szoktam a Himnusz alatt énekelni, de amikor néha mégis, avval mindig megzavarom a környékbelieket, mert a mezzo szólamot adom elő.) Szigorú dress code a végzősöknek: talár, kalpag, fehér kesztyű – tízezer forintos kölcsönzési díjért. A diákok sikerrel álltak ellen az anyagi követelésnek, így végül ingyen kapták meg az egyetemtől a felszerelést arra az egy órára. A talár hátán hímzett Anjou-liliom. A kar négyéves csupán. A dékán az 1300-as évekig megy vissza múltért és tradícióért, amikor is Károly Róbert egyetemet alapított Pécsen. Szép szándék a hagyományteremtésé. Az elején nyilván különös erőfeszítést igényel. Beszédek, eskütétel (lányhang-dominancia), zászló-felszalagozás, keringő hangjaira ünnepélyes kézfogás, a dokumentumok átvétele. (Kinek diploma, kinek igazolás a tanulmányairól.)  A végén a fiatalok olyan hirtelen dobták a levegőbe a fejfedőjüket, hogy az összes házi fotós lemaradt róla. Utána elvittük Annamarit, Tomit és a jeles diplomát ebédelni, majd Máté gondos, magabiztos vezetéssel hazahozott bennünket.

Büszkék vagyunk a lányra.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

Megpróbáltam felidézni a diplomaosztóimat. Hogy az első milyen volt, arról fogalmam sincs. Néhány nappal előtte pánikszerűen hazajöttem egy váratlan gyomorfekéllyel, Ferihegyről rögtön a kórházba. Arra már nem is emlékszem, hogy a házastársam (az akkori) elment-e helyettem a diplomaosztásra, vagy a tanulmányi osztályon szerezte be, mindenesetre ő hozta haza és nyújtotta át, az ünnepélyes külsőségeket mellőzve. 

Az újságíró-iskolán, egy fénykép szerint, kockás nadrágkosztümben vettem át a dokumentumot, amely feltűnően vörös volt. (Mármint a diploma, nem a kosztüm.) Kellett miatta mentegetőzni kicsit az osztálytársak előtt. Arra hivatkoztam, hogy a kitűnő tanulókat minden félévben 5000 forint tanulmányi jutalommal illették, és ez az összeg a másfélszerese volt a fizetésemnek. Valójában elsősorban az motivált, hogy ki voltam éhezve a sikerélményre, akartam, hogy a legjobbak között tartsanak számon. Mivel én az első egyetemig jó tanuló voltam, Moszkvában viszont nem villogtam oroszul. Itthon aztán felvillanyozott a nyelvi szabadság. Az egri főiskolán is azt élveztem a legjobban, amikor szövegeléssel kivágtam magam azokban a vizsgahelyzetekben, amikor egy-egy érdektelen tantárgy olyan tételéből kellett felelnem, amelyről konkrétan semmit nem tudtam. Szinte sportot űztem abból, hogy választékosan, leleményesen és lelőhetetlenül beszéltem mellé.

Az egri diplomaosztó nem kellemes emlékem. Bankett volt utána, ahová a vidéki tanárnő csoporttársak mind elhozták a férjüket. A férjek pedig túl nagy érdeklődést tanúsítottak a pesti újságíró iránt, aki én voltam, és ezt kevésbé találtam viccesnek, mint kínosnak.

Talán nincs is vége. Szeretnék még tanulni. Évek óta kacérkodom avval, hogy beiratkoznék valami jó kis profitábilis szakra az ELTE-n, filozófia, szlavisztika vagy ilyesmi.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

A Sírpiknik előadása előtt a Tháliában megismerkedtem Zimányi Zsófiával, aki kedvesen felhívta a figyelmemet arra, hogy ez egy bulvárdarab lesz, és ne keressek benne mélységet. Jó. Nem kerestem benne mélységet, csak a „fergeteges komédiát”, de azt sem találtam. Ivan Menchell írta (Özvegyek klubja), Parti Nagy Lajos formázta magyarra („temetni temető”). Rá is szorul a darab a szövegpoénokra, mert maga a történet elég soványka és halovány.

Úgy kezdődött az előadás, mintha Bánsági Ildikó és Egri Márta pontosan azt a párost folytatnák, amit a Pánik című filmben játszottak. Mondjuk én már ott is úgy voltam velük, hogy élveztem az Egri Márta asszony finom, fanyar eleganciáját, és idegesített a Bánsági Ildikó asszony hangos, agresszív, női nyomulása. Ezt ismételtük tegnap. Plusz ott volt még Margitai Ági, aki helyenként tudott nyomatékosan különbözni a többiektől, a vonzó özvegyet pedig, akit hősnőink körüldongnak, Gálffi László játszotta, úgyhogy bájos palival volt dolgunk.

Szünetben felmértem, hogy ha végignézem az előadást, akkor éjjel ľ 1 után fogok hazaérni. Józan mérlegeléssel rövid úton arra jutottam, hogy ennyit nekem ez a könnyű szórakozás nem ér, úgyhogy különösebb hiányérzet nélkül távoztam.

 Mai:

Olvasom a Figyelőben: Farkas Ádám lett a PSZÁF elnöke a lemondott Farkas István helyett. Ez az az eset, amikor farkas farkasnak farkasa?

vissza a lap tetejére

7. kedd

A 14 hás munkaszünetben bekapcsoltam a tévét, hogy ráálljak a Tour de France-ra, és a magyar kettőn váratlanul a Radnóti Színház Háztűznézőjét találtam. Így aztán magányos (Háztűz)nézőnek álltam. (Magányos, mert felteszem, élő ember rajtam kívül nem néz verőfényes fél háromkor Gogolt a tévében.) 1994-es bemutató, Bacsa Ildikó játszotta akkor az eladó leánykát, és az maradt meg bennem legerősebben, hogy náthás volt, piros orral. Később Schell Judit vette át a szerepet, vele már nem láttam az előadást, de kérdeztem tőle jóval később, hogy rá is vonatkozott-e a náthás koncepció. Erre kiderült, hogy Bacsa nem a rendezői elképzelés jegyében volt megfázva, hanem privátim.

No ez a tévéfelvétel viszont Schellel készült, aki szinte még gyereklánynak látszott itt, valami kedves, bakfisos duzzadtsággal arcban-szájban, és igen mély bájjal adta a gátlásos falusi házikisasszonyt. Kulka János gazdag mimikáját is megcsodáltam élvezettel. (Viszont a csatorna illetékes szakembere nyilván fülhallás útján jegyezte le a stáblistát, mert a végén lefutott szereposztásban Potkoljoszinnak írta Podkoljoszint.)

Kedves férjem pipacsokat nevel nekem. A propelleres kis fenyőnk pedig úgy döntött, hogy mégsem repül el, hanem inkább agancsot növeszt. Nem tudom, ünőt honnan szerzünk majd neki.

vissza a lap tetejére

8. szerda

Tegnap:

– jelentkezett mailben a Háztűznéző másik nézője :-)

– Frédikét lezuhanyoztuk a kádban, a nagy melegben szinte élvezte is. Ilyenkor, fürdés után selyem, mint a pincsi.

– együtt utaztam a 7-es buszon Polgár László operaénekessel. Igen tetszetős ember!

Mai:

MISS MARPLE OLYASFAJTA HANGOT HALLATOTT, AMIT VALAMIKOR ÚGY ÍRTAK VOLNA LE, HOGY „CÖ-CÖ”. (Agatha Christie: A kristálytükör meghasadt)

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

Kedves férjem tegnap Fehérváron járt, anyukája második férjének temetésén. Azt mondta este szomorúan, hogy ő a legteljesebben árva lett, most már a korszakos mostohapapája sem él.

A borongásra tekintettel: őszi kép.

vissza a lap tetejére

10. péntek

Eljött hát az is, hogy a volán mögött, az anyósülésen a géppel, míg a harmadik zöldre végre túljutottam a Fehérvári úton, megcsináltam egy-két kultúra.hu-cikket.

Épp jutott eszembe a minap, hogy harminc év alatt, amióta vezetek, három koccanásos balesetem volt, de a haja szála sem görbült tőlem senkinek. (Kétszer voltam én a hibás: mindkétszer a Margit hídon csúsztam bele az előttem haladó autóba, kábé tíz év különbséggel. A harmadik esetben egy laza francia fiú jött belém az Étoile-on, a párizsi Diadalív körüli körforgalomban.)

Egyszer volt részem erősebb ütközésben, olyan 29 évvel ezelőtt. Elég friss volt még a jogosítványom, apukám adta kölcsön olykor-olykor a Zsiguliját, és épp érte mentem el az egyetemre. Hazafelé mondta, ebben az utcában végig nekem van elsőbbségem, úgyhogy nyugodtan húzzak bele, a megengedett (akkor) 60 km/órán belül. Csakhogy egy balról érkező busz, amelyik gyerekeket vitt a Városligetbe, nem akceptálta az elsőbbségemet, így hát egymásba csattantunk a kereszteződésben. Sivalkodott a sok gyerek, apróra végig kellett nézni valamennyit, nem esett-e a bajuk, jöttek a rendőrök helyszínelni, volt tumultus, izgalom, okoskodás. Pontosan emlékszem, hogy rajtam piros-fehér kockás géz-ing volt (így hívták, ma talán lenvászonnak mondanák), farmerszoknya, piros szandál, és valami különös ötlettel pirosra lakkoztam aznap reggel a körmömet a kezemen, bár ez egyáltalán nem volt jellemző rám. Álltam ott a csődületben, néztek az emberek, hogy én voltam az, és eközben engem mérhetetlenül zavart, hogy vörös a körmöm. Azóta nem fordult elő velem ilyen, sem komolyabb karambol, sem kárminpiros körömlakk. (Lehet, persze, hogy nem pont kármin volt, de ki tudna ellenállni egy ilyen csábító alliterációnak?)  

vissza a lap tetejére

11. szombat

Már vártam a tegnapi Tour de France-t, hegyeztem az első hegyi szakaszra, hogy vajon mit tud most Armstrong, aki egyébként jól ment eddig, napról napra előbbre jutott az összetettben. Azt hiszem, a harmadik napi közvetítésben láttam egy nagyon vonzó, öböl menti, chateau-s városkát, amit azonnal előjegyeztem magamban mint leendő úticélt, de aztán sajnos elfelejtettem a nevét. Most pedig hiába bogarászom a Tour honlapján az útvonalat, nem tudtam azonosítani a helységet. Odaveszett a szép terv.

Megjegyzem a hegyi szakasz kapcsán, hogy pöttyös trikót (le maillot ŕ pois rouges) sosem vehetnék fel, esélyem sem lenne rá, mert rossz hegyi menő vagyok. Legfeljebb hegyi jövőnek lennék jó.

Valamelyik esti összefoglalóban láttam Johann Cruyffot, aki kedvenc focistám volt a maga idejében – ennek megfelelően utáltam Franz Beckenbauert, vagy-vagy dolog volt ez –, végigkövette az aznapi szakaszt. Kérdezték Armstrongról, akinek nagy híve. Tetszett, amit válaszolt. Ilyesmit mondott egy zűrös, bonyolult szakasz után: Armstrong látta, amit látni kellett, ott volt, ahol lenni kellett, ezért az, aki.

Mai:

Bár a Tourhoz nincs köze ennek a versnek, de a budapesti lakhatás és a magyar költészet kezdeti nehézségeire rávilágít Bornemisza Péter.

CANTIO OPTIMA

SIRALMAS ÉNNÉKÖM TETŰLED MEGVÁLTOM,
ÁLDOTT MAGYARORSZÁG, TŐLED ELTÁVOZNOM;
VALLJON S MIKOR LESZÖN JÓ BUDÁBAN LAKÁSOM!

 AZ FÖLFÖLDET BÍRJÁK AZ KEVÉLY NÍMÖTÖK,
SZERÉMSÉGÖT BÍRJÁK AZ FENE TÖRÖKÖK.
VALLJON S MIKOR LESZÖN JÓ BUDÁBAN LAKÁSOM!

 ENGÖMET KERGETNEK AZ KEVÉLY NÉMÖTÖK,
ENGÖM KÖRNYÜLVETTEK AZ POGÁN TÖRÖKÖK.
VALLJON S MIKOR LESZÖN JÓ BUDÁBAN LAKÁSOM!

 ENGÖM ELUNTATTAK AZ MAGYARI URAK,
KIÍZTÉK KÖZŐLÖK AZ EGY IGAZ ISTENT.
VALLJON S MIKOR LESZÖN JÓ BUDÁBAN LAKÁSOM!

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

Tevékenyre terveztük a szombatot, de aztán ellenállhatatlanul csábítónak bizonyult egy heverészős, összebújós, kutyasimogatós, tunya nap. Késő délután azonban, amikor már befutottak a Touron a biciklisták, mi is nyeregbe szálltunk, hogy elmenjünk a kismarosi Málna fesztiválra. Hanem ez az esemény, amikor rátaláltunk, első blikkre úgy festett, mint a Tájház szűk udvarára beszorult egyszerű, családias kocsmázás. Ezért inkább tovább tekertünk Nagymarosra, megkeresni a Budapest Műszaki Egyetem egykori üdülőjét, ahol kisgyerekkoromban nemegyszer nyaraltunk családilag. Meg is találtuk, úgy áll a Duna-parti sétányon szégyenszemre, mint egy kísértetház. Évtizedek óta lehet lakatlan és gondozatlan, az ablaküvegek kitörve, a szobák kibelezve, a falak legraffitizve. A földszinten az egykori étkező olyan, mint a Titanic bálterme a tenger fenekén. Jó, hát nem egészen olyan, mert jóval kisebb. Minden sokkal kisebb persze, mint ahogy élt bennem. Úgy nézem, talán ha öt család nyaralhatott itt egyszerre, ami egyébként ideális. Ez még nem nagyüzemi üdültetés volt, a gondnok-szakácsnő házaspár vitte a boltot, és amikor az asszony elkészült az ebéddel, a gyerekek vetélkedtek, hogy ki verheti meg a hívó kolompot. A kert, ahol éjszakánként izgalmas ipiapacsos bújócskázások zajlottak, alig nagyobb, mint nálunk Verőcén. És a kerítés kőtámfala, amelyre olyan nehezen kapaszkodtam fel annak idején, hogy ringlót szedjek a fáról, egy méter magas sincs. 

Különös, nagyon különös volt látni.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

Már igazán ideje volna, hogy a Duna jobban összehúzza magát. A tetőzés környékén megesett, hogy jöttem este kocsival, és az volt a benyomásom, mintha gyorsító sávban meg akarna előzni egy hajó.

Ilyenkor Duna-part híján a faluban kell sétálni, ahol emberek jönnek-mennek, és folyton megállnak beszélgetni. Nekem fogalmam sincs, kit kellene ismernem közülük, ezért a biztonság kedvéért sűrűn kívánok jó napot. Alkalmanként azt válaszolják, hogy „szia”, és az mindig gyanús.

Kutyával csak igen ritkán találkozunk, ilyenkor Frédike a szokottnál is nagyobb érdeklődést tanúsít. Azt hiszem, kicsit hiányzik neki a belvárosi kutyatársasági élet.

Azt még külön a Duna-áradás rovására kell írnunk, hogy elképesztő a felhozatal szúnyogból. A szúnyog nem szimpatikus állat.

vissza a lap tetejére

14. kedd

Ha égen-földön nincsen autó, akkor sem szoktam tilosban átmenni a zebrán olyankor, amikor bármelyik oldalon gyerekkel várják a zöldet. Evvel kívánom támogatni a felnőttet, akit ilyenkor épp nehéz helyzetbe hoz a gyerek a „De ők mért mennek át?” kérdéssel.

Az egész nevelés dologban a példa az egyetlen, ami igazán számít. Bár néha még az sem.

Mai:

Végezvén Márai Sándor Naplóival, Paul Valéryt olvasok. Ez a kényes ízlésű ember sokra tartotta Valéryt, úgy tűnt nekem a naplóiból.  

ANÉLKÜL ÍRTAM A TÁNCRÓL, HOGY SZERETTEM VOLNA, A POLITIKÁRÓL ANÉLKÜL, HOGY BELEAVATKOZTAM VOLNA, A TÖRTÉNELEMRŐL ANÉLKÜL, HOGY ISMERNÉM ­– CSAKIS ENNEK AZ EGY SZÁL ÖNMAGAMNAK A FELHASZNÁLÁSÁVAL – mondja Paul Valéry a Füzetekben (Somlyó György fordításában).

vissza a lap tetejére

15. szerda

Elégedetten pihegek, arra gondolva, hogy mi lehet most hőfokban otthon, a Belvárosban. Igyekeztem még a meleg előtt, reggel 7-kor menni sétálni a kiskutyával, de tulajdonképpen már akkor is meleg volt.  Viszont megkerült a Duna-part.

Mai:

Egy kultúra.hu cikkben volt szó az 1936-os berlini olimpiáról:

A XI. NYÁRI OLIMPIA MÁSIK KÜLÖNLEGESSÉGE, HOGY EZT KÖZVETÍTETTE ELŐSZÖR A TELEVÍZIÓ. AZ EMBEREK ANNYIRA NEM VOLTAK HOZZÁSZOKVA A KAMERÁK LÁTVÁNYÁHOZ, HOGY KOMOLY RIADALOM TÁMADT A JÁTÉKOK MEGNYITÓJÁN: ÁGYÚNAK HITTÉK UGYANIS A KAMERAÁLLVÁNYOKAT.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

Nemrég olvastam, hogy miután a magyar szocializmus korszaka 1948-tól 1989-ig, mindössze 41 évig tartott, most már lassan el is telt feleannyi idő azóta. Mivel még egyszer sem számoltam ki ezt, teljesen megdöbbentem a számadaton. Szubjektíve egészen hihetetlennek találtam. Az a rendszer nekem öröktől fogva létezőnek tűnt – már a szüleim is abba nőttek bele –, és fel sem merült bennem, hogy nem tart örökké. Aztán majd nemsokára már csak egy kis epizód lesz. Ami azóta van, a kapitalizmus, két évtized múltán is milyen kezdetinek hat! (Például mintha ott tartana még mindig, a nem túl eredeti tőkefelhalmozásnál.)

Most, hogy megemlékezések zajlottak húszéves évfordulókról, eltűnődtem, mi volt személy szerint velünk akkoriban. Megnéztem, mit írtam a korabeli naplómba mondjuk 1989. június 16-án, 17-én. Nem említettem Nagy Imre újratemetését, amelyre eszembe sem jutott elmenni, bár a tévén, felteszem, néztem. De mással voltunk elfoglalva. Aznap kedves férjem pont kapott egy bírói ítéletet egy perben, amelyről a levél megérkeztéig még csak nem is tudott. (Vélhetném, hogy ez az akkori jogi gyakorlatot jellemzi, ha nem ismernék ugyanilyen esetet a későbbiekből is.)

Majd ha mind kihaltunk, negyven-negyvenöt év feletti generációk, akkor lesz könnyen minősíthető, néhány negatív jelzővel sommásan elintézhető az a néhány évtizedünk. Addig viszont, ahányan vagyunk, annyiféle történelem.

Mai:

MÚLT ÉJJEL NAGYON MAGAM ALATT VOLTAM, FELHÍVTAM A LELKI SEGÉLY VONALAT. EGY PAKISZTÁNI CALL-CENTERHEZ KAPCSOLT. MONDTAM, HOGY ÖNGYILKOS LESZEK. ERRE NAGYON IZGATOTTAK LETTEK, ÉS MEGKÉRDEZTÉK, HOGY TUDOK-E TEHERAUTÓT VEZETNI.

vissza a lap tetejére

17. péntek

Van vajon olyan összefüggés az álmok között, hogy ha én meglepő módon álmodom valakivel, egy alig ismerőssel, akkor ő is álmodik velem? És ez az összefüggés csak azért nem derült még ki, mert az alig ismerősök nem konzultálnak egymással az álmaikról?

vissza a lap tetejére

18. szombat

Lett volna feladvány mára, elmenni Kőszegre Makrancos hölgyet nézni, de aztán az időjárás-előrejelzés miatt nem akartam megkockázni hét óra autózást egy olyan előadásért, amit esetleg elmos az eső, nem lehet végignézni és megírni. 

Ebben a forróságban amúgy sem szerencsés egyedül hagyni a kiskutyát, mert idős szervezetét láthatóan megviseli a kánikula. A napokban olvastam az állatok hőgutájáról ezt a cikket, azóta figyelem a nyelve színét intenzív lihegés közben, de szerencsére nem sötétedik. Tanítjuk hűsölni. Amikor nagyon hot dog, akkor kedves férjem bepakolja a kádba, és 5-10 percig zuhanyozza hideg vízzel. A tisztasági fürdést nem szokta szeretni a Frédike, ezért kifejezetten kerüli a fürdőszobát. Most azonban joviálisan ül a kádban a hegyes popsiján, békésen ejtőzik a vízcsobogásban. Olyan, mint egy öreg törzsvendég a Lukács uszodában. Elégedett a személyzettel.

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

Kritikusdíj, szavazás, küszködés. Ebben az évadban messze nem úgy termeltem, mint szoktam, mindössze 155 előadásból gazdálkodom. Nehéz ügy. Ízelítőnek itt a beszámolóm a szezonról, amely beszámolóval egyébként értelemszerűen okoztam sérelmeket.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

Éjjel olyan hangokra riadtam fel, mintha ölnék a kisdedeket Betlehemben. Kiderült, hogy ezek a bagzó macskák. Infernális.

Mai:

A FÖLDÖN MEGFIGYELHETŐ ÉLET ANNYI EGYIDEJŰLEG ADOTT FELTÉTELT KÖVETEL, HOGY MÁS CSILLAGOKON VALÓ LÉTEZÉSÉNEK VALÓSZÍNŰSÉGE EZEKNEK A SZÁMÁTÓL FÜGG, ÉS VÉGTELEN KICSI, HA NEM ÉPPEN VÉGTELENÜL NAGY.

TALÁN AZT LEHET GONDOLNI, HOGY AZ ÖSSZES CSILLAG EGY MAROKNYI MAG, AMELYEK KÖZÜL EGYESEK KICSÍRÁZNAK… (Paul Valéry)  

vissza a lap tetejére

21. kedd

A sikeres nyári kőszínházi bemutatók titka, hogy a darab története, problematikája, szereplői jó távol essenek tőlünk, vicces legyen a szöveg (hasznos, ha meg van tűzdelve néhány szarral vagy bazmeggel), és a produkció létrehozóinak ne kelljen óriási összegeket áldozniuk sok szereplőre és nagyigényű díszletre-jelmezre.

A fenti kritériumoknak kiválóan megfelel a Csókol anyád című mű, tegnap láttam a Thália Színházban. Abszolút túlméretezett helyszín ez a darab számára, amely elég szűkös, szegényes anyagnak tűnik. Részemről röpke negyedóra után unni kezdtem a szerzők görcsös erőfeszítését a poénsűrűség maximalizálására, és nagyon vártam, hogy a szereplők végre énekelni és táncolni kezdjenek. Valamiért azt hittem ugyanis, hogy Vári Éva és Nagy Ervin ezért lettek itt összehozva. Hiába vártam, sajnos. Illetve Nagy Ervinnek azért volt két betétszáma, és a kovbojost igazán pazarnak találtam.

Hogy az előadáson mégsem kellett elaludni, sőt nem bizonyult kellemetlen estének, az persze annak köszönhető, hogy két nagyszerű színészt láttunk másfél óráig. Vári Éva igazi unikum. El nem tudok képzelni még egy hasonkorú színésznőt, aki ennyi sikkel, keccsel, temperamentummal, karakteres komikummal tudná előadni ezt a dolgot. (Talán Shirley McLaine a maga idejében. Lehet, azért jutott eszembe épp ő, mert a főhősnő Jack Nicholsont emlegeti mint partnert. Igen, Shirley McLaine-en /Becéző szavak/ és Diane Keatonon /Minden végzet nehéz/ kívül Vári Éva az a nő, aki fel tudná szedni Jack Nicholsont, szerintem :-)

Nagy Ervin pedig méltó partner volt, szögletes humorral, férfias bájjal.

vissza a lap tetejére

22. szerda

Nem volt idő írni ma, és ez egybeesett avval, hogy nincs is mit. Azt hiszem, ideje bevezetni valami könnyű nyári uborkarendet, amikor is nem jelentkezem minden nap. De nem ígérhetek semmit. Azt sem, hogy rendszeresen hallgatok majd.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

A vacsoránál az volt a téma, hogy vajon Klöden azért nem ment-e Contador után, mert nem bírta már a hegyet, vagy azért, mert nem akarta nagyon elhagyni Armstrongot. Valamint azt is megvitattuk, hogy vajon a Schleck testvérek előre megbeszélték-e, melyikük nyerjen szakaszt, vagy helyben rögtönöztek.

Azt külön szeretem a Tour de France-ban, hogy tele van szép és érdekes nevű versenyzőkkel, Zubeldiától Moncoutie-n és Luis-Leon Sanchezen át Cancellaráig. Egyszer kéne írnom egy regényt, amelyben minden szereplőnek Tour de France-os biciklista neve van. Ez sem eredeti ötlet egyébként, mert ha jól emlékszem, Chico Buarque a Budapestben az Aranycsapat tagjainak nevét használta erre-arra.

Nem és nem akar apadni a Duna. Eltelik fél nyár úgy, hogy nem lehet úszni, evezni, és amit Frédike már igazán kikér magának, sétálni sem lehet a Dunánál.

vissza a lap tetejére

24. péntek

Elképzelem a jelenetet, amint Kocsis István BKV-vezérigazgató épp fülest kap. Felhívja őt az egyik aligazgatója, és súgva megkérdezi tőle:

– Te tudtad, hogy a humánpolitikai igazgató, akit tavaly tavasszal elbocsátottunk 96 millió forintos végkielégítéssel, most is nálunk dolgozik személyzeti főnökként, szép havi fizetéssel?

– Mit nem mondasz?! Az meg hogy lehet? De hát ki az? – kérdezi döbbenten hápogva a vezérigazgató.

– Az Eleonórácska!

– Az Eleonórácska? A nemjóját! Ennek azonnal utána kell néznem! De hátra is kötöm a sarkát annak, aki ezt előlem eltitkolta!

Teszi le a telefont, üti fel a törvénykönyvet, és látja, hogy ez törvényes. Mégis csóválja a fejét erősen, és morogja maga elé:

– Törvényes. De nem etikus!

És már hívja is be a titkárnőjét, s kiabál mérgesen, csapkodva az asztalt:

– Jolika, azonnali kivizsgálást követelek!

vissza a lap tetejére

25. szombat

Annamarit felvették a mester képzésre, államira. Mátét szintén felvették államira, oda, ahová költségesen jár. Hogy ebből most mi hogyan következik, azt nem tudom pontosan.

Itt vannak a gyerekek. Nagy pingpong-, tollaslabda-, kanaszta-, snapszer- és (szélsőséges esetben) párnacsaták prognosztizálhatók.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

Frédikének ma van a 16. születésnapja. Egy igazi matyikutuzsálem, kutyimatuzsálem  (avagy kutyizsálem). Csirkemelltorta lesz.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

Mától szabadságos katona vagyok, ellátmányul heti menüket rendeltem a Patak vendéglőből, lógatom a lábamat, ponyvát olvasok (primitív és pongyola), és a ponyva kapcsán rájöttem arra, hogy a szerelmet, illetve a szerelmeseket és az ő dialógusaikat csak magas irodalmi szinten lehet egyáltalán ábrázolni valahogy. Annál lejjebb minden erre irányuló igyekezet eredménye vagy a közönségesség, vagy a nevetségesség. Ez utóbbitól helyenként ugyan véletlenül szórakoztató, de erre azért mégsem kellene írói munkásságot alapoznia senkinek.

EGYSZERŰEN EGY FÉRFIRÓL ÉS NŐRŐL VOLT SZÓ, AKIK SZERETIK EGYMÁST, MELEG ÁGYBAN FEKSZENEK EGYMÁS MELLETT, ÉS HALLGATJÁK, AMINT A VIHAR UTÓJA LASSAN ELMORAJLIK A FEJÜK FELETT.

– KÍVÁNCSI VAGYOK, MEGTANULOM-E VALAHA IS, HOGYAN IRÁNYÍTSAM A TÁRGYAKAT – SZÓLALT MEG NELL.

– DRÁGÁM, NAGYON JÓL TUDSZ IRÁNYÍTANI – MONDTA KUNCOGVA A FÉRFI.

– DEHOGY – MONDTA NELL, ÉS JÁTÉKOSAN MEGLEGYINTETTE A FÉRFIT.

(Nora Roberts: Örvénylés, Király Zsuzsa fordításában)

vissza a lap tetejére

28. kedd

Most, hogy véget ért az idei Tour de France – és Armstrong, örömömre, dobogóra jutott –, elmondom, mennyire megterhelő volt három héten át naponta hallgatni az Eurosport két magyar kommentátorát. Hogy értenek a sporthoz és ehhez a versenyhez, az nem vitás. (Bár az internet korában nélkülük sem lenne nagyon nehéz eligazodni a tárgyban.) Viszont ha már órákig ők a hallgatnivaló, akkor szívesebben venném, ha sziporkázóbb szellemek lennének a szpíkerek. Hogy a sporton túl elhangzó adatokhoz, a felolvasott földrajzi, történelmi, helytörténeti, kulturális információkhoz legyen néha közük, adalékuk, személyes hozzáfűznivalójuk a műveltségük tárházából. Túl sokat kívánok? Jó, akkor legalább lennének kicsit kevésbé fárasztóak, illetve idegesítőek. Mert az egyikük – aki biciklista volt – elsütötte mind egy szálig az összes jobb-rosszabb szóviccet, amit életében látott, hallott, kitalált, a másikuk pedig – aki sportriporter – haverian elnevetgélt ezen. Másikukról egyébként annyi derült ki a három hét alatt, hogy saját bevallása szerint ért a borokhoz. További markáns sajátossága, hogy ha a Tour útvonalán meglátott egy-egy chateau-t, akkor mindig az volt az első gondolata, hogy kéne-e neki ez a kastély vagy nem kéne. Plusz jellemzően ő volt az, aki röhögcsélve elmesélte, hogy hallotta valakitől „grand prix”-nek mondani a granprinek ejtendő Grand Prix-t. Miközben ő maga kábé öt perccel korábban mondta „vinszenn”-nek a venszannak ejtendő Vincennes-t. Csak azon nem volt ki röhögcséljen a stúdióban.

Mai:

ELKÓBOROLT MAGYAR SZÜRKE A GAZDÁJÁT KERESI! – ezt láttam kiírva reggel a Strand büfé ajtaján. Vajon ha én találnék egy marhát, mit csinálnék vele, míg érte jönnek?

vissza a lap tetejére

29. szerda

Leutaztam a fővárosba, jártam fodrásznál, bankban, Színháznál honorért, János Kórházban leletért, szüleimnél látogatóban, és még moziba is eljutottam, hoppá!

A felolvasót néztem meg, és jól tettem. Érdekes történet, kemény, de igazságos film. (Hanem a zenéje, az durva tévedés, nem szabadott volna ilyen mélabús, romantikus, nyálas muzsikával nyakon önteni.) Hollywoodi műtárgy létére viszonylag hagyott szabadon gondolkodni és érezni, nem sulykolt, nem rágott szájba, nem nyomott agyon. Finomsága mellett értékeltem azt is, hogy ügyelve volt a részletekre. Pl. amikor a főhősnő már megöregedett, akkor alighanem egy hatvanas dublőz állt fel Kate Winslet helyett az asztalra, mert a lába is öreg volt. Vagy hogy láttuk, az ifjú főhős konkrétan libabőrös lett, amikor Kate a mellkasát illette a szájával. (Nyilván az sem véletlen, hogy egy fontos szerepet az a Bruno Ganz játszott, akit legutóbb Hitlernek láttam A bukásban.) Egyáltalán, a színészek lenyűgözőek. Hogy Kate Winslet erőteljes alakítást nyújt, az persze nem meglepő – nehéz szerep, zárt, megfejthetetlen karakter, de azért hálás feladat! –, Ralph Fiennes érzékeny arcát is gyönyörködve néztem. Ám az igazi főnyeremény a fiút játszó fiú, David Kross, aki egy évvel korábban talán még nem lett volna jó a 15 éves szerelmes hímtanonc szerepére, egy évvel később pedig talán már nem, de most, itt, ebben a filmben egyszerűen tökéletes. (Az imént elolvastam a kritikákat. Akik húzzák a szájukat, giccseznek, halivudiznak, kekeckednek, a hiteltelenségeket számolgatják, tegyék csak, nem zavar. De az fáy kicsit, hogy Fáy Miklósnak nem volt egyéb mondandója a gyerekről, mint hogy enyhén vízilófejű és kicsit kancsal. Pláne bagoly mondja verébnek, hogy vízilófejű :-)

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

Philemon és/vagy Baucisz szeretnék lenni.

vissza a lap tetejére

31. péntek

Egyszer egészen elvesztem egy pasi miatt.

Úgy 6-8 éves lehettem, Nagymaroson nyaraltunk, és mivel épp elszakadt a fürdőruhám, csak egy bugyit adtak rám, úgy mentem ki kavicsozni a Duna-partra. Kisvártatva közeledni láttam azt a helyi fiatalembert, akit nem ismertem, de nagyon tetszett nekem. Mivel nem akartam bugyiban mutatkozni előtte, ruha helyett bementem a vízbe, hogy ott bekkeljem ki, amíg átvonul a színen. Csak hát letanyázott a haverjaival, rám természetesen fittyet hányva. Darab ideig elúszkáltam fel és alá, de hamar felismertem, hogy kell valami megoldást találnom, mert mi van, ha egész nap itt fognak ülni? Gondoltam, lecsurgok, és majd lejjebb kimegyek a vízből, valahol a faluban. Igen ám, de ahol szerettem volna, ott nem sikerült kijönnöm, így vitt a víz egyre tovább, és amikor végre kikászálódtam, sejtelmem sem volt, hol vagyok. A parton zárt kertek is voltak, úgyhogy a Duna mentén nem lehetett visszatalálni az üdülőhöz, annak rendje és módja szerint eltévedtem tehát. Órákkal később találtak meg és vittek vissza. A dicsőséges hazatérést úgy kell elképzelni, hogy kézen fogva vezetnek-húzkodnak egy koszos, a hidegtől reszkető, bugyis kislányt, aki hangosan bőg. Ámbár aligha az ijedelem miatt, hanem azért, mert az üdülő előtt álló csoportos aggódók mellett richtig ott nézelődött a fiú is.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra