Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2009. február

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

 

 

1. vasárnap

A Vörösmarty téren bóklászó galambokról mindig eszembe jutnak a Garda tavi galambok. Ez az olaszországi út volt, amikor ott jártunk, 2006 márciusában. Megálltunk a tónál, sétáltunk, kiültünk kávézni egy teraszra. Mindeközben számos galamb sétafikált körülöttünk, és egyetlen ép sem volt közöttük. Mindegyiknek hiányzott egy-két lábujja, némelyiknek mind a három, az ilyen a lába csonkján járt, kicsit bicegve. Soha még hiányos lábazatú galambot nem láttam, ott meg volt egy egész seregnyi. Sejtelmem sincs, mi történhetett velük. Talán részt vettek valami nagy, északi galambhadjáratban és elfagyott a lábuk. Vagy egy őrült tenyésztő? Nem tudom.

(Megnézvén a Garda tavi fotódokumentumokat, rémülten látom, hogy nekem is csonkák ott az ujjaim.)  

vissza a lap tetejére

2. hétfő

Régóta igyekszem megbarátkozni Feydeau-val és az ő problematikájával (ki kivel csal meg kit), humorforrásaival (ez süket, annak hiányzik a szájpadlása stb.), a vígjátéki ötleteivel (szólaljon meg az ágyba dugott csengő, aludjon el a székbe beleülő stb.), de még mindig nem sikerült. Ráadásul veszélyes szerző. Oly elnyűhetetlen sikerek a darabjai, hogy a színrevivők hajlamosak azt gondolni, egy Feydeau-komédiával nincs sok dolog, megy magától. Csakhogy ez nem így van. Nem megy magától, működtetni kell. Sőt dúsítani. Kreatív színészeket és sok munkát igényel. Hordani kell számolatlanul a poént, a geget, és közben legyen résen a határozott, megbízható ízlésű rendező, aki azt mondja: Zajzi, a tököd markolászását felejtsd el, viszont az kitűnő, hogy vadállat gyanánt széttépsz egy kis papírdarabkát, ezt vidd tovább valahogy!

Azért pont ezt mondaná a határozott, megbízható ízlésű rendező (aki esetünkben nem Béres Attila), mert A hülyéjét láttam tegnap Pécsen, és Zayzon Zsolt játszotta benne azt a szerepet, amit az Örkényben Széles László.

Darabont Mikoldról és Köles Ferencről tudok pozitíve nyilatkozni, ebben a sorrendben. Mikold elegáns, egyszerre rezervált és kacér Mme Vatelin (Váradi Hédi-s mosollyal az arcán), Köles meg adott arra, hogy frappáns és szellemes antrékat találjon ki magának. A legriasztóbb hatással kedvenc Lipics Zsoltom működése volt rám. Óriási magabiztossággal röhögtette meg a közönséget borzalmas üvöltésekkel, cuppogásokkal és egyéb embertelen hangok kiadásával. (Amikor az Örkényben Csuja Imre ez a figura, akkor nem pusztán a szöveg gátlástalan kijátszása zajlik. Ott nem egy rekeszizommasszőr lép fel, hanem egy embernek látszó tárgyat látunk. Érezni, hogy Csuja hőse tisztában van férji helyzete súlyosságával, sőt azt is, hogy szereti az ő süke-bóka asszonyát. Vagy legalábbis szerette valaha.)

vissza a lap tetejére

3. kedd

Pécsre autóztunkban kedves férjem arra jutott, hogy mégsem lehet olyan nagy baj Magyarországon a népszaporulattal. Nyilván sok csecsemő születik, ha szinte minden településen tábla hirdeti, hogy CUMISZERVIZ.

Frédi-híradó, Budapest:

A kiskutya rákapott a shoppingolásra. Váci utcai séta esetén általában az történik, hogy ha kinyílik egy bolt ajtaja, akkor Frédike rögtön bemegy. Szeretettel szokta fogadni őt a meglepett vásárlóközönség és a személyzet. Szerencsére eddig még mindig sikerült időben kicipelnem, mielőtt elkezdett volna ruhát vagy cipőt próbálni.

Öreg kutya lévén napközben sokat alszik, és legtöbbször szemlátomást álmodik is. Túlnyomó részt szépet, erre következtetünk abból, ha nyámnyog közben vagy kipi-kopogtat a farkával. Gyakran látszik rajta, hogy poroszkál álmában. Nem mintha olyan szélesen szedné a lábait, de a mozgása ritmusából kitetszik, hogy sétál. És nagy ritkán halkan nyüszögve sírdogál is alva.

Szoktuk találgatni, vajon mi járhat ilyenkor a fejében. Nagypapa? Nagymama? Nyuszi pajtás a hegyen? Az ártéri erdő a békákkal? A Török patak mögötti rét a tehenekkel? Az utcabeli kutyák, akik mindig megugatták őt, ahányszor a Dunához mentünk, ő meg soha válaszra sem méltatta őket?

Ki tudhatja, miről álmodik egy kiskutya. (Hogy a királyfi eljöveteléről fehér lovon, ez kizárható. Egészen biztos, hogy nem cserélné fehér lovasra a világos köntösöst.)

vissza a lap tetejére

4. szerda

Az világos volt, hogy a KoMa társulat alaposan feladta magának a leckét a debütálásával, a tavalyi Plazmával. Egy olyan pofonegyszerű, ütős, kirobbanóan sikeres produkció után nyilván nem könnyű a következőt létrehozni. Volna igény egy „Folytassa, KoMa!”-sorozatra, de mégis hogyan tovább? Az újabb, Dzsing! című előadásukban a stílus hasonló, a játékkedv sem csekélyebb, ám az alapanyag hiányosabb, esetlegesebb, elégtelenebb. Meg a hatás sem olyan elementáris. Marad tehát egy kedves, fiatalos, játékos hetven perc. (Azt mondják az alkotók a Dzsing! ismertetőjében: A néző azért megy a színházba, hogy saját világát, akár csak ideig-óráig, de elfelejthesse és egy másik valóságot szemlélhessen. Mondjuk én ezen a szlogenen mindig fennakadok. Nekem eszem ágában sincs elfelejteni a saját világomat, még ideig-óráig sem. Ha az lenne a szándékom, akkor nem színházzal élnék, hanem tudatmódosító szerekkel.)

Az este legkellemesebb meglepetése Lass Bea játéka volt. Eddig még nem láttam őt ennyire színes, élénk, virgonc és vibráló színésznőnek.  

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

Örömömre szolgál, hogy olyan film nyerte a rendezői díjat a filmszemlén (Gárdos Péter Tréfája), amelyiknek Váta Loránd az egyik főszereplője. Az szintén, hogy a hírek szerint remekel Vass Teréz a fődíjas Utolsó időkben. Akkor is örömöm ez, ha fogalmam sincs, mikor fogom ezeket a filmeket – vagy bármely másikat – megnézhetni. Tavaly nyár óta nem jutottam el moziba, és most már a Puskin is ellenem fordult: újabban nem tart délelőtti vetítéseket.

Felvettem viszont vasárnap este A londoni férfit a tévéből, azóta nézem élvezettel Tarr Béla legújabb munkáját. Határozottan tagadom, hogy unalmas volna! Nekem a leghosszabb és legszűkszavúbb dialógusban sem unalmas nézni sokat megélt emberek arcát, amint gondolatok tükröződnek rajtuk. A film cselekményes pontjain akkora a feszültség, szinte ráz. A történések közötti lassú átmeneteknek pedig hihetetlen erős belső ritmust adnak a hanghatások – léptek zaja, szélzúgás, tengermoraj, Víg Mihály –, ezek a részek a monotóniájukkal elringatnak, sodornak, húznak magukkal. Zárjanak kalodába Verőce főterén, akasszanak a nyakamba SZNOB feliratú táblát, nem bánom. Ha megkínoznak, akkor sem mondhatok mást: A londoni férfi szép és izgalmas film.

vissza a lap tetejére

6. péntek

Az MTI indított egy weboldalt, amelyen napról napra leköveti 1989-et. Közli az adott napon kiadott híreit és még sok minden egyebet. Nagyon tanulságos és szórakoztató. Ízelítőül itt egy nézői telefon az MTV2-höz, 1989. január 4-én:

Jó estét kívánok. Elnézésüket kérem. Hiányoljuk a reklámműsorokat. Egyre kevesebb a reklámműsor. A régi időben, ill. a múlt évben egyre több volt. Szeretnénk egy kicsit több reklámot látni. /Köszönjük szépen./ Köszönöm. Már elég régóta hívom. Nem tudtam, hogy ez a módszere. A Fő utcai Szociális Otthonból nagyon kérik a kisöregek, húzza már le ez a Berkes Zsuzsa arra a vékony lábacskáira a szoknyáját, mert olyan nagyon nem, olyan helyes pofa, de a lábai rettenetesek. Én egy nővér vagyok, akit megkértek. Ugyanígy az Ablak műsorban is egészen comb-középig fenn van. Hát mondjuk már nem az a korosztály, hát ugye a lábaival. Nagyon köszöntem, hogy meghallgattak.

vissza a lap tetejére

7. szombat

Nagyjából három évnyi közreműködésem után a CompLex Magazint elérte végzetes mivoltom: megszűnik. Márciusban már nem is jelenik meg. De kaptam Csizner kolleginától egérutat, a jövőben az Ügyvédvilág című havi orgánum létét fenyegethetem kisebb színházi cikkek írásával.

Mai:

NEM KELL MINDENT KIMONDANI. NEM KELL MINDENT MEGKÉRDEZNI. NEM KELL MINDENRE VÁLASZOLNI – mondta Akhilleusz Tatiosz görög író a II. században.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

Kimentünk Verőcére körülnézni, szellőztetni, szomszédolni. Vittük a kiskutyát is, és amikor leértünk vele a Duna-partra, valósággal visszahőköltünk a kirándulók tömegétől. Szinte nagyobb volt a zsúfoltság, mint a pesti Duna-korzón. Alig tudtam magában lefényképezni.

Ami a fővárosi sétákat illeti, én a legszívesebben kisgyerekeknek meg jóképű, harmincas külföldi fiatalembereknek hagyom a Frédikét simogatni-szeretgetni. Amikor kedves férjem viszi le, akkor a Váci utcában kommentelő posztoló lányok is megbabusgatják, ő meg közben ügyel, nehogy ajánlatot kapjon tőlük. (Mármint nem a kiskutya.) Frédikét sok kedves szóval illetik a járókelők – egyesek füttyögnek, cuppognak neki, ám ő ezt elegánsan elengedi a füle mellett, pláne hogy egyáltalán nem hallja –, de a napokban nekem is leesett egy bók. A Duna-korzón találkoztunk egy hatvanas úrral, aki megdicsérte Frédikét, hogy milyen szép, majd amikor tovább álltunk, még utánunk szólt, hogy „és a gazdája is szép!”

Hát istenkém, tinédzser rajongókra már aligha számíthatok. :-D

Mai:

Mejerhold Színházi forradalom című kötetét olvasom. Táblázatba foglalja 1-től 17-ig (az Első hőstől a Statisztákig), hogy milyen típusú szerephez milyen színész szükségeltetik, mely tulajdonságok nélkülözhetetlenek. Ezt mondja az Első hősről (például Oidipusz, Macbeth, Borisz Godunov – A tragikus, drámai és szerelmi akadályokat leküzdve, a pátoszig emelkedik. Tudatosan lassítja a cselekmény menetét /illogikus síkon/).

MAGAS TERMET. HOSSZÚ LÁBAK. KÉTFÉLE ARCTÍPUS: SZÉLES (SALVINI, MOCSALOV) VAGY KESKENY (IRVING). KÖZEPES FEJFORMA KÍVÁNATOS. HOSSZÚ ÉS KEREK NYAK. SZÉLES VÁLL, DE KÖZEPES DERÉK- ÉS CSÍPŐBŐSÉG. NAGYON KIFEJEZŐ KEZEK (CSUKLÓK JÁTÉKA). HOSSZÚKÁS SZEM, VILÁGOS ELŐNYBEN. ERŐS HANG, SZÉLES SKÁLA ÉS GAZDAG SZÍNÁRNYALATOK. A BASSZUS FELÉ HAJLÓ BARITON.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

Most így este futólag bepótolom, amit nem volt időm írni ma. A tatabányaiak Celestina és vagy avagy… vagy mi a címe, nem lehet megjegyezni, szóval azt láttam tegnap a Gödörben. Az előadás első része alatt dermedten ültem. Ha van valami, ami nem az én világom (ó, hát jószerével az egész világ nem az én világom!), akkor az az úgynevezett vaskos humorú, pajzán komédia. Ezért aztán amikor a szünetben összeakadtam a bejárat előtt Lőrinczy Attilával, a darab társszerzőjével/átírójával, akkor inkább nem is a dologról beszélgettem vele, hanem az egyetemi ifjúságról, pontosabban azon tagjairól, akik kapcsán a tapasztalatainkat szerezzük az egyetemi ifjúságról.

A második rész már inkább tetszett. Borzadállyal vegyes csodálattal figyeltem Margitai Ágit. Egyed Attila megerősítette a komoly szaktudásába vetett hitemet, örültem Lukáts Andort elegánsnak láthatni, rácuppantam Katona Lászlóra, elég figyelemreméltónak találtam Théby Zita játékát, és szívesen néztem Lapis Erikát is, akihez legutóbb mint békéscsabai musicalszínésznőhöz volt szerencsém.

vissza a lap tetejére

10. kedd

Akkor a veszprémi gyilkosság kapcsán most az eszünkbe kell vésni, mindenekelőtt kedves férjem eszébe: az a helyzet ma Magyarországon, hogy nem kelhetünk pincérnők védelmére, amikor molesztálják vagy bántják őket, mert a késsel szemben mi magunk is védtelenek vagyunk. Talán ez a konklúzió a legnyomasztóbb az egészben.

Más. Jászai Mari-díj bizottság, 11 szakmai delegált – Bagó Bertalan, Balázs Péter, Duró Győző, Halasi Imre, Hegedűs D. Géza, Khell Zsolt, Meczner János, Mihályi Győző, Szabó István, Szakonyi Károly –, és több mint száz felterjesztett jelölt. Ezúttal szokatlanul gyorsan lezajlott a döntési folyamat, néhány szavazási kör után össze is állt a végeredmény. Hamar jöhettem haza, lehangoltan, mint egy régi zongora. A nem jól végzett munka bánatát érzem.

Négy-öt díjazottnak nagyon örülök, mert nekik kijárt. Másik négyet-ötöt elismerek vagy elfogadok. De még mindig marad pár olyan, akit egyáltalán nem tüntetnék ki. Sokkal kellemesebb közérzetet biztosított, amikor két évvel ezelőtt a teljes díjazotti listának a híve lehettem.

vissza a lap tetejére

11. szerda

Megnéztem a tévében Antal Nimród amerikai filmjét, az Elhagyott szobát. Korrekt, szabványos, B-kategóriás thriller. A Kontroll után meglehetős csalódás.

Mai:

Vlagyimir Vojnovics Moszkva 2042 című regényét olvasom. Ezt mondja a főhős:

MEGJEGYZEM, A NYUGATIAKKAL MARHA UNALMAS VITATKOZNI, NINCS BENNE SEMMI ÉRDEKES. HA EGY NYUGATI AZT LÁTJA, HOGY A MÁSIK TÚLSÁGOSAN RAGASZKODIK AZ ÁLLÁSPONTJÁHOZ, RÖGTÖN KÉSZ EGYETÉRTENI VELE, AMI NÁLUNK TELJESEN ELKÉPZELHETETLEN. 

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

Tisztelem a József Attila Színház társulatát, mert nem pusztán fegyelmezetten, de ambiciózusan asszisztált tavaly Ladányi Andreának és a főrendező Méhes Lászlónak a Zsótér-féle Az öreg hölgy látogatásában. Persze Zsótér nagyon tudja vinni magával a színészeket. Horváth Csabát nem ismerem, nem tudom, milyen, de nála is szépen dolgoznak a szereplők. Tartottam az Éjjeli menedékhelyüktől, mert a Kalevalára nem voltam vevő, de eloszlatták az aggodalmamat. Megvan a darab, nem forgatják ki, csak kissé szokatlan módon interpretálják. Engem nem zavart sem a gyorséttermi közeg, sem a zaj- és zörejzene, sem pedig a mozgásszínházi koreográfia. Nekem nyugodtan tessék mozgásszínházat kínálni Krisztik Csabával, mert én őt napestig el tudom nézni étlen és szomjan.

Csak hát nagyon egyforma az előadás. Voltaképp csupán négy jelenetet éreztem kiemelkedni az egysíkúságból: a két felvonásvéget, a gyilkosságot (bár az átható mustárszagot elengedtem volna), és azt, amikor Krisztik mint Színész elfelejtette a versét. (De ez utóbbi feltehetően nem Horváth Csabától volt erős, hanem Krisztiktől.) Tehát úgy vélem, hogy a rendező koncepciója nem szolgálta elég eredményesen a dráma kibontakozását, valamint jelentős színészi alakítások születését. Azért a Menedékhely nem akármilyen szereplehetőségeket ad. Bennem máig él – négy különböző produkcióból – Barkó György Lukája, Szarvas Józsi Klescse, Keresztes Samu Bubnovja, Gáspár Tibor Szatyinja. Ebből az előadásból mire fogunk emlékezni? A nagy, felfújható McDonalds-bábura?

Készséggel elfogadtam a formát, de aztán a hatásfokát, a teatralitását nem találtam elégségesnek. Ezért nem tudok könnyű szívvel gondolni arra, hogy a tegnap esti előadás a második részre hazaüldözte a közönség jelentős részét. Zömmel idős emberek ültek a nézőtéren, akik nyilván értették, mit jelent az ocseny harasó (bár a lágyjel nem stimmelt), és Gorkij bizonyára nem idegen vagy ismeretlen számukra, de Horváth Csaba az.

vissza a lap tetejére

13. péntek

Amikor tegnap este a puszták és a szélcsatornák közepén, az elemekkel (ceruza) és az orkánnal (kabát) küzdve közelítettem meg a Nemzeti Színházat, arra gondoltam, hogy erre a helyre strandot kellett volna építeni, nem színházat. Mert strandra csak nyáron jár az ember, amikor nem volna kellemetlen a szél. (Még hogy a Lövölde tér!)

Az Oresztészt láttam, és jellegzetes Alföldi-féle ügyes jópofaságnak találtam, sem többnek, sem kevesebbnek. Mondjuk lehetne még jópofább, ha mindenki olyan elementáris ripacsériát tanúsítana, mint Kulka János az „Egy phrügiai” szerepében.

Szerintem egyébként volt némi kockázata Péterfy Borinak, aki mindeddig egy alternatívos karakterszínésznő volt, szorosan a Krétakör első vonala (Csákányi Eszter, Láng Annamária) mögött. Nem lehetett előre tudni, hogy megél-e egy görög tragédiában a nagyszínpadon. (Nehezítésül az illető nagyszínpad pont a Nemzetié, amely különösen rosszul viseli a beszédtechnikai képzetlenséget/tökéletlenséget.) Örömmel jelenthetem, hogy Péterfy Bori Élektraként mind szövegileg, mind jelenségileg, mind jelenlétileg és önbizalmilag rendben volt.

(Nem végeztem hamari munkát, de mostanra azért felraktam a Cikkek évenként rovat alá a tavalyi cikkeimet.)

vissza a lap tetejére

14. szombat

Eléggé ad hoc mentem tegnap este az Örkény Színházba, azt sem tudtam, hogy bemutatóra, meg hogy pontosan mire, Jógyerekek képeskönyve címen. Amikor az első szereplő színre lépett, beletelt másfél pillanatba, mire felismertem, hogy Gálffi László az. További néhány perc múltán arra is rájöttem, hogy bár Julian Crouch és Phelim McDermott műve ez, valójában Parti Nagy Lajossal állunk szemben. (Hordja-viszi a nyelvi poénjait egyik szerzőből a másikba.)

Nos, ez egy rémvarieté, avagy sokk-opera, Ascher Tamás rendezésében, egy nagyszerű társulat szép megmunkálásában. Időnként jókat nevettem (legfőképpen azon, amikor Gálffi – aki kitűnően játszotta Dr. Robozt, és a gyerekektől való gyerekes idegenkedését különösen ismerősnek találtam – azt mondta, hogy „akit taposott már meg csecsemő, az tudja, miről beszélek”, valamint azon, ahogy Debreczeny Csaba énekelve éhen halt egy csésze leves fölött. Hanem aztán nagyjából a nyuszivadászatnál telítődtem a dologgal, és hosszúnak tűnt, ami onnan még hátra volt az előadás bő másfél órájából.

Forró sikert észleltem a tapsnál, azután összeszorult gyomorral jöttem haza. Semmi bajom a morbiditással, szeretem a fekete humort, csak most az élet ellene dolgozott a felhőtlen mulatásnak. A vízbe fúlt gyerekről azonnal Ophélie jutott eszembe, a késsel elintézettről pedig a Veszprémben leszúrt román kézilabdázó. Ők is gyerekek voltak, akiket elveszítettek a szüleik – ráadásul hogyan!, ebbe belegondolni sem merek. 

Különben a Frédike meg olyan okos és annyit foglalkozunk vele, hogy most már bármikor elkezdhet beszélni.

Ui.: Kedves férjem elolvasta a fentieket, majd elém tette a mai Népszabadságot, rábökve arra, amit az idősebb Cozma, az egykori kézilabdázó mondott a veszprémi polgármesternek:

Ne gyújtsd fel az erdőt, hanem ültess fákat, hogy egy új erdő növekedhessen. Ha a most kétéves unokám abba a korba ér, elhozom Veszprémbe, hogy ő is itt kézilabdázzon.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

Hosszan várakoztam, hogy legyen egy alkalmas időpontú János vitéz II. a Nemzetiben – engem inkább az a szereposztás érdekel –, de mégis János vitéz I-et kaptunk tegnap délután. (Tompos Kátya megbetegedése miatt. Már a csütörtöki Oresztészen is mikroporttal varázsoltak hangot neki.) Meglepve láttam a csoportosulást a pénztárnál: a jegyüket visszaváltókét. El nem tudtam képzelni, hogy vajon Mátyássy Bencéékhez ragaszkodnak-e, vagy tán félreértették a kitett hirdetményt, és azt hiszik, hogy János vitéz helyett Vitéz Jánost adnak ma.

Az előadás alatt avval szembesültem, hogy mivel olvastam kritikákat, mindent tudok, mi hogy’ lesz. Úgy tűnik, inkább biztonsági leíró kritikákat alkottak a kollégák, mint értelmezőt és minősítőt. De nem is könnyű eldönteni, mire véljük Alföldi Róbert rendezői koncepcióját. Nem egyértelmű, hogy melyik oldalt provokálja. Mert kelthet felháborodást, hogy Iluskát prostituálja, másfelől viszont azt állítja, hogy az árva leányt a bűnös város rontja meg, és a becsületes, tiszta (magyar) embert a falu adja.

Borotvaélen táncol az előadás, és nem billen le. Annak rendje és módja szerint működik, az enyhe iróniával, a mű honfibús pátoszával és érzelgősségével együtt. (Láttam gyerekkoromban, láttam később is, de még soha nem éreztem ennyire kínosnak a darabot, mint most, amikor egy csomó kérdést felvetett bennem. Pl. hol volt Bagó, amikor Iluskát halálra kínozták? /Ha egyáltalán. Mert a Nemzetiben alkalmasint az a helyzet, hogy Iluska nem halt meg, hanem lefalcolt a faluból. Csak az nem világos, hogy Bagó be volt-e avatva ebbe vagy sem./ Aztán: hogy lehet ennyire agresszíven rámenős egy királylány? /Talán mert ő is városi./ Vagy: miért hagyta ott Jancsi a faluval együtt a pulikutyáját is? Ez utóbbi már az előadás kapcsán merült fel, mert úgy ért véget az első felvonás, hogy a kutya bámult a távozó Jancsi után. Mondta is kedves férjem, ezt majd ne meséljük el a Frédikének.)

Szépen felkészültek a színészek az éneklésre, tisztesen abszolválják a dolgot. (Bodrogi Gyulát leszámítva, akinek a hangja már kiöregedett az énekes szerepből.) Szarvas József teljesítményét tartom a legtöbbre. Különleges súllyal és méltósággal áll helyt Bagóként.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

vissza a lap tetejére

17. kedd

Tegnap négy órát álltam sorba mentesítőleg az anyukám leleteiért, majd pedig az újabb beutalóiért, és arra gondoltam közben, hogy szükségem volna egy olyan, nyakba akasztható tálcára, amilyen a pereces lányoknak volt valaha, mert azon sokkal könnyebb lenne állva dolgozni a laptoppal.

Naplót nem írtam, de úgysem nagyon akartam beszámolni a Vakond vasárnapi bemutatójáról, nemcsak azért, mert nem dobott fel, hanem mert abszolváltam rapid módon a Színház online-ra.

Este a Made in China előadásán jártam a Nyugati Teátrumban, amely úgy tűnik, ugyanaz, mint a Ruttkai Éva Színház – vagy nem tudom, hogy vannak ők egymással –, Láng Annamária adta elő harmadmagával egy kínai lány monológját, egy bájos, szolid lány gitározott hozzá, egy másik, vehemensebb énekelt (na az ő operai hangját kicsit idegesítőnek találtam), Láng Annamáriát pedig egyfolytában szeretettel nézem.

vissza a lap tetejére

18. szerda

Nevetséges, hogy amikor az APEH levelet küld (esetünkben: mit sem zavartatva magát attól a ténytől, amit az elmúlt egy év során már többször közöltem tértivevényes küldeményben), akkor ügyintézőt és telefonszámot is feltüntet. De olyan ember még nem született, aki a nevezett APEH-ügyintézőt el tudta volna érni. Az ilyen telefonszámok kizárólag akkor nem foglaltak, amikor nem veszik fel.

De azt akartam írni, hogy megragadván a végső alkalmat, megnéztem tegnap a Pesti Színházban a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok utolsó előadását. (Sejthettem, hogy Hegedűs D. Géza mindenre elszánt, mert 18 hákor éktelenül fütyülve tört előre a Váci utcában.) Amikor a darabot olvastam, nem hittem volna, hogy ilyen elevenen és élvezetesen elő is lehet adni. (Szikora János rendezése.) Úgy tűnt, hogy nemcsak a főszerepet játszó Lukács Sándor, de a fiát megformáló Gyuriska János, a segédjét alakító Vallai Péter, vagy a matematikus vitapartnert adó HDG színészi kedvére és becsvágyára is szolgált a produkció. Csak annyit kérdezek elhúzott szájjal: úgy áll a dolog, hogy nem lehet ma tetoválatlan női aktmodellt találni?

Mai:

A Spirálkönyvek sorozat Skócia című kötetének Szórakozás című fejezetéből:

A SKÓT SZÓRAKOZTATÓ IPAR A NEHÉZ FELFOGÁSÚ AVANTGÁRD SZÍNHÁZTÓL A HAGYOMÁNYOS SKÓT “HAGGIS AND HEATHER” TÍPUSÚ MŰSOROKIG MINDENT FELÖLEL.

A kötet ára borsos, a magyar szöveg minősége botrányos. Pedig az impresszum szerint a fordítón kívül lektor, szakreferens és olvasószerkesztő is dolgozott rajta. Elgondolni is szörnyű, milyen lenne ez a könyv nélkülük.

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

Nem bírtam már tovább mozitlanul. Este színház helyett elmentem a Puskinba megnézni A szabadság útjai című Sam Mendes-filmet. Kate Winsl. – Leonardo DiCap. házaspár az ötvenes évek közepén Amerikában. Mondjuk nekem hamar az jutott eszembe, hogy az én diplomás, dolgozó szüleim is ekkor voltak fiatal házasok (Magyarországon), fényévekkel elmaradva a filmben látható életkörülményektől. Ebből az aspektusból az ember hajlamos úgy látni a film történetét, hogy hőseink jó dolgukban már azt sem tudták, mit csináljanak. De persze nem így kell nézni. Házasságtechnikailag érdekes a film, hogy hogyan romlik el.

Formátumos mű, mindazonáltal fel-felvetett bennem hitelességi problémákat. Onnantól kezdve, hogy fel nem foghatom, miért kell egy olyan jellegzetesen barna-vörös nőt, mint Kate Winsl., szőkére festeni, azon át, hogy Leo. DC-t képtelen vagyok izgalmas férfinak nézni (még mindig gyerek), odáig, hogy nagyon szépen teremtettek ötvenes évek atmoszférát (autók, frizurák, kalapok, smink, cigarettafüst stb.), viszont a rengeteg koktélospohár egyikén sem hagytak rúzsfoltot a nők.

Leginkább viselkedések zavartak néha. Még a főcímnél sem tartottunk, amikor lezajlott egy veszekedés a felek között, amire nemet intettem a fejemmel. Több éve együtt élő, rutinos pár esetében nem tudom elképzelni, hogy egy férj nyilvánvalóan nem megfelelő helyen és időben kezdjen tisztázó mélyinterjúba az erre szemlátomást épp alkalmatlan lelkiállapotú feleségével. Másfél óra elteltével rá is jöttem, mi a bajom: a kapcsolat konfliktushelyzeteiben Kate viselkedett úgy, ahogy a férfiak szoktak, Leo pedig úgy, ahogy a nők. Az előbbi akart folyton egyedül maradni és gondolkodni, az utóbbi meg minden érzelmi válsággócot azonnal igyekezett feltárni és kitárgyalni. Szerintem itt véletlenül (f)elcserélték a szerepek dramaturgiáját.

vissza a lap tetejére

20. péntek

Elvittem anyukámat a Radnóti Színházba az Asztalizenére. Nem mintha direkt ez lenne a hobbim, de így alakult, hogy már negyedszer láttam. Egyre poénosabb. Csányi Sándor ezúttal egyetlen baki nélkül mondta végig a szövegét. (Lehet egyébként, hogy neki is épp úgy be kell/kellene beszélnie magát előadás előtt, mint ahogy Gálffi vagy Nagy Viktor szokta.) Kovács Patríciának kaucsukbaba feje van ebben a szerepben, és tud úgy nézni és tartani a száját, hogy csúnyának látsszon. Földi Ádám után most Karalyos Gábor játssza Krisztiánt, a belsőépítészt. (Én tulajdonképpen azt tartottam volna természetesnek, ha ez a szerep eleve az övé lett volna.) Hát azt mondtam-e már, hogy Schneider Zoltán tisztára „MGP-ből” hallgatja az operaénekesnőt, amikor először beszélgetnek a színen?

Még annyit jegyeznék meg, hogy mintha szakadoztak volna a hófelhők az előadás alatt. A darabvégi hóesést messze megelőzően le-leszállingóztak a magasból hókonfettik.

Mai (tegnapról):

Mentem le a kismetróba, gyömöszöltem bele a jegyemet a lyukasztóba, ott állt mellette a BKV-ellenőr és ezt kérdezte:

NEM TÖLTÖTTE MÉG BE A 65 ÉVET?

Azonnali hatállyal kirúgni!!!

vissza a lap tetejére

21. szombat

Mint tudhatjuk, nagy híve vagyok Balsai Mónikának. (Épp tegnapra csinált vele jó kis interjút Szemere Kata a Népszabiban, a pozitívan nyilatkozó kritikus kilétét fedje homály :-) Ha már nem voltam idén Győrben megnézni őt a Pygmalionban meg a Lila ákácban (pedig mindkettőre vágytam-vágyom), akkor legalább a fehérvári Stuart Máriáját nem akartam elszalasztani. Pláne hogy közismert Schiller-fan is vagyok. (Most, hogy a bébi a kiskutya miatt nem tudunk együtt utazni, kevésbé vonz a vidéki színházlátogatás, mert egyedül kell mennem, pedig jobb’ szeretem, ha hazafelé kedves férjem vezet, mint ha végig én.) Ezért hát bevállaltam a kultúra.hu-nak a fehérvári premiert, tessék majd ott elolvasni este.

Pár mondatot csak:

Nem csalódtam a lányban, könnyedén felemelte Stuart Máriát is. Quintus Konrádot – akit az előcsarnokbeli fényképén Kondrádnak írnak – igen rendben lévő Leicesternek találtam. (Alighanem közös jó emlékünk az a régi, Telihay rendezte Stuart-előadás Miskolcról, amiben ő Burleigh-t játszotta, Leicestert pedig Szervét.) Závodszky Noémit is elfogadtam mint Erzsébetet. Úgy tippelem, az ő szép lábaira tervezték a térdig érő szoknyákat, a nem korabeli kosztümöket. „Nincs meg a hangulata az előadásnak, mert nem eredetiek a jelmezek” – hallottam egy nézőtől a szünetben, és volt neki igazsága.

Megjelent a premieren egy kisebb nézőkülönítmény a Pesti Magyar Színházból, pl. Rancsó Dezső Varga Szilviával. Nagyot elmosolyodtam spontán. A kilencvenes évek elején tudtam őket mint fiatal veszprémi párt, és valahogy mindig jólesik nekem, ha azt látom, hogy egy kapcsolat kitart, dacolva a dacolandókkal.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

Fédra fitnesst szerettem volna nézni tegnap, elvállaltam a Criticai Lapockának, de reménytelennek mondták a bejutást. Így most azt mesélem el, hogy a héten volt egy-két havas nap, ezért a kiskutya csizmában sétált. Meg kell mondanom, hogy ilyenkor a járókelők túlnyomó része kineveti őt (vagy minket). Ez először kicsit rosszul esett nekem, de aztán arra jutottam magamban, hogy ha ettől jobb kedvük lesz az embereknek, én nem bánom. Előfordul az is, hogy gúnyos megjegyzést tesznek. A belvárosi építkezéseken és felújításokon dolgozó munkások például szinte soha nem hagyják szó nélkül a Frédike megjelenését. (Csúfolódó kedvüket egyébként nem a munkás mivoltukkal hozom összefüggésbe, hanem avval, hogy csapatban vannak, és szívesen szórakoztatják egymást, addig is telik a munkaidő.) Amikor így beszólnak, odafordulok, és kedvesen, tényszerűen közlöm, hogy azért van a cipő, mert havazik, sóznak, és a só felmarja a kutya talpát. Ezt azonnal meg szokták érteni. Ja?! Tényleg? Nem tudtam… – ilyesmit válaszolnak, és evvel a dialógus rendben le is zárul.

Gondoltam már arra, valahogy meg kellene szervezni az analóg fázisokat országos méretekben. Hogy általában ez legyen az embereknél a sorrend: információ, mérlegelés, vélemény. Talán nem is lenne nagyon időigényes. A kutyalábbeli esetében egyetlen perc elég hozzá. Milyen normális hely lehetnénk!

vissza a lap tetejére

23. hétfő

Emberemlékezet óta nem volt ilyen: egy dologtalan nap. Rántott csirkét csináltam és blogokat olvastam, színészblogokat a Vígszínház honlapján meg a litera.hu-n. Az egész internetben az talán a legjobb, hogy az ember embereket ismerhet-ismergethet meg anélkül, hogy találkozna meg beszélgetne velük.

Olvasom a kultura.hu-n: Pierce Brosn. citromdíjat (Arany Málnát) kapott a Mamma Miáért. Ezek hülyék! :-)

Mai:

Plutarkhoszból húsz évre való szappanopera-forgatókönyv kitelne.

Mikor Lüszandrosz értesült, hogy Kórosz, a király fia Szardeiszbe érkezett, felment hozzá, hogy találkozzék vele és bevádolja nála Tiszaphernészt, aki azt a parancsot kapta, hogy segítse a lakedaimóniakat, és űzze el a tengerről az athéniakat, de minden jel szerint Alkibiadész unszolására lanyhán fogott a feladatához, és szűkmarkúan nyújtott támogatásával nagy kárt okozott a hajóhadnak. Kürosznak kapóra jött, hogy Tiszaphernész ellen vádat emeltek, mert rossz embernek és személyes ellenségének tartotta. Lüszandrosz ezekkel a dolgokkal és kellemes társalgási modorával nagyon megszerettette magát Kürosszal, és megerősítette háborús szándékaiban. Mikor el akart utazni, Kürosz előbb vendégül látta asztalánál, s arra kérte, ne utasítsa el barátságát, kérjen tőle, amit csak akar, s higgye el, hogy semmit sem tagad meg tőle. Lüszandrosz erre így szólt: “Mivel látom, Kürosz, hogy jóindulattal vagy hozzám, ha jót akarsz tenni velem, kérlek, toldd meg a tengerészeim zsoldját egy obolosszal, hogy három helyett négyet kapjanak”. Küroszt meghatotta Lüszandrosz nemes gondolkodása, és tízezer dareikoszt adományozott neki, amiből kitelt a tengerészeinek juttatott egy obolosz, s így bőkezűségével hamarosan kiürítette az ellenség hajóit, mert a nagyobb zsold reményében sokan átmentek hozzá, azok pedig, akik ott maradtak, elkedvetlenedtek, lázadoztak, és egyre több gondot okoztak vezéreiknek.

vissza a lap tetejére

24. kedd

Tudtam, hogy a szünetben el kell majd jönnöm az Aranytízből a kecskemétiek Az állatok birodalma-előadásáról – mivel fél kilencre a Herrmann csatájára voltam menendő a Nyugati Teátrumba –, de úgy gondoltam, egy részt látni sokkal több, mint semennyit sem látni. Így hát a meghívóktól előre elnézést kértem mailben az udvariatlan (le)lépésemért, és az első félidő alapján arra jutottam, hogy itt a Bodolay-féle társulat alighanem keserű-vicces nekrológot mond önmaga felett, Schimmelpfennig örvén vagy ürügyén. Helyesek voltak a színészek állatfigurái, mindenekelőtt Fazakas Gézát találtam átütőnek mint marabut.

Ami a Herrmann csatáját illeti, Heinrich von Kleist nálam benne van az első ötben, és becsülöm a Hoppart ténykedését, de a tegnapi produkciójuk nem győzött meg arról, hogy a „szurkolócsapatok” áttétel elviszi ezt az estét, vagyis hogy pozitív élménnyé teszi a darabot egy kietlen és fűtetlen színházépületben, kilenc színész és ötven néző társaságában. Mondjuk azt érteni véltem, hogy miért az erkélypáholyokban és a földszinti nézőtéren adják elő. Ha a színpadon játszották volna, félő, hogy a színpad leveti magáról Tóth Orsit.

Mai:

Néha azért lefáraszt és eltompít a sok színház. De aztán feltüzelődöm, azt mondom magamnak, amit Donner doktor az Asztalizenében:

RADIKÁLIS SZERETET!

vissza a lap tetejére

25. szerda

(Az index bulvárrovatában olvasom, hogy 18 sörétet találtak annak az ötéves kisfiúnak a hátában, aki a leégett háznál járt első szakemberek szerint füstmérgezésben halt meg. A fenti mondat minden egyes szavára csak nyögni tudok egy keserves „édes jó istenem!”-et.)

Gimnazista és egyetemista koromban nyaranta dolgoztam egy-egy hónapot. Eleinte irodista voltam, majd telefonos táviratfelvevő, azután pincér, idegenvezető, és húszévesen segédápolónőként a Róbert Károly körúti kórház II-es elmeosztályán töltöttem a júliust. Annyiban zárt osztály volt, hogy kulcsos megközelítésű, de konkrét elmebeteg kevés akadt. Zömmel meggyengült, leépült szellemi képességű idős emberek feküdtek ott elfekvő jelleggel, akiket a hozzátartozóik nem tudtak vagy nem akartak otthon ápolni, gondozni, felügyelni. Nem annyira gyógyítás folyt tehát, mint inkább ellátás: etetés, fürdetés, nyugtatózás, öltöztetés, pelenkázás, adott esetben. Úgy rémlik, hogy hetente csak kétszer, legfeljebb háromszor jöhettek látogatók – ilyen helyre nem járnak olyan gyakran és tömegesen –, és szinte mindig akartak adni borravalót, én pedig nem fogadtam el. Ez idáig még nem is hangzik rosszul, de emlékszem, hogy miközben visszautasítottam a pénzt, szigorú arcot vágtam és ezt gondoltam magamban: nem áll szándékomban könnyíteni a lelkiismereteden avval, hogy fizethetsz nekem.

Fiatalon az ember lényegében túl fiatal. Sokkal alkalmatosabb volna középkorúan lenni fiatalnak.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

Délután a Gabi című előadás a Kolibri Fészekben. A szerző Guy Krneta, a főszereplő egy hatéves kislány. Volna neki egy bátyja, aki azonban még az ő születése előtt meghalt balesetben, háromévesen. A szülők ezt a néhai fiúcskát alkalmazzák bezzeg-gyerekként a kislány nevelésében.

Érdekes téma, ügyes előadás – négy színész rendezte-játssza, mozgatja a lánykabábut. Talán ha negyven perc mindössze, utána a szereplők kijönnek a nézőtérre beszélgetni az egészen kisiskolás közönséggel. Találomra felvetnek néhány részletet, a gyerekek lelkesen jelentkeznek, bár olykor kiderül, hogy ha szót kapnak, még nem feltétlenül tudják, mit akarnak mondani. Előkerül a sült krumpli kontra főzelék problematika, Tisza Bea kérdezi, hogy milyen erényei vannak az utóbbinak. Egy kisfiú kifejti, hogy a főzelék egy fokkal jobb, mint a leves, mert kevésbé folyékony, és így nem annyira könnyű leenni vele, mint a levessel.

Este átsétáltam a Kamrába A kulcsra. A bemutatót láttam 2005 őszén, én nem voltam oda tőle, de azóta is sikerrel megy. Lássuk, az eltelt évek alatt mennyit fejlődött az előadás, vagy mennyit fejlődtem én.

(Hősnőnk a Kamra pénztáránál:

– Réka, ha lesz hely, bemehetek?

– Pont arra gondoltam, hogy ha elmúlt 45, nem tartom tovább a befoglalt jegyeket.

– Elmúltam 45.)

Úgy látom, nem nagyon sok ez a darab, de amennyi, az jó. És hát meglehetősen tudják itt prezentálni nekünk. Van az a két kettős az elején, bejáratódott. Nem olyan, mintha most születnének a mondatok és először hallanák a felek, de igen pontosan kidolgozva szórakoztató és élvezetes. Azután pedig szüret. (Végső soron a fogkép alapján még az sem hihetetlen, hogy egy család, akiket látunk.)

vissza a lap tetejére

27. péntek

Kedves férjem ma véletlenül a kiskutya pórázával a nyakában ment el dolgozni. Mert nem szokta ráadni a Frédire, hanem a saját nyakába akasztja, ha esetleg szükség lesz rá, kéznél legyen. Most meg a hajnali séta után elmulasztotta levenni magáról. Így aztán egész nap izgulhatok, nem akad-e egy nem egészen becsületes megtaláló, aki megfogja a póráz végét és hazavezeti magához a kedves férjemet.

Mai:

Hevesi Sándor írja Shaw-ról az általa fordított és 1917-ben a Révainál megjelent Ember és felsőbbrendű ember előszavában:

AZ EGÉSZ MODERN DRÁMAIRODALOMBAN BERNARD SHAW AZ EGYETLEN IGAZI SZOCIALISTA.

vissza a lap tetejére

28. szombat

Részint az „el a számítógéptől!”, részint a „moziba be!” indíttatásom nyomán filmkritikaírásra jelentkeztem a kultura.hu-nál. Ennek jegyében elfáradtam tegnap délelőtt a Largo Winch című francia film sajtóvetítésére. Kalandfilmnek mondják, valójában akciófilm, vagy ahogy régebben nevezték az ilyet: bűnügyi film. Nézhető. Egy fiatal rendező második munkája. Tájékozódó jelleggel kihoztam este a Puskinból az első filmjét, az Anthony Zimmer című thrillert. Az is. (Nézhető.)

Mondjuk vihogtam a moziban, mert van a legelején egy névtelen telefonhívás, és mivel szinkronizálták a filmet (nem gagyilag, hanem jó színészekkel), már a fenyegető ember első mondatánál felismertem László Zsoltot. Innentől kezdve csak az volt a kérdés, mikor lép majd be a képbe egy teljesen ártatlannak és ártalmatlannak tűnő szereplő LZS hangjával.

Hónap vége van, néztem a statisztikáimat. Sosem fogom megtudni, milyen fotóimhoz estek be látogatók „nyíregyházi Kingák”, „semmi kis Tünde” avagy „férfi frizura divat” keresőkifejezéssel. Naplót olvasni ebben a hónapban pont a születésnapomon jöttek a legtöbben. Lehet, azt hitték, lesz torta :-)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra