|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Az a bajom a kortárs magyar drámák elsöprő többségével, hogy játszódások csupán. Nem mondanak semmi fontosat nekem, és valószínűleg nem mondanak semmi fontosat rólam sem annak, aki ötven év múlva találkozik ezekkel a darabokkal. (Spiró persze kivétel.) Erdős Virág Mara halála című műve kapcsán jutott ez eszembe, amit egy pár évvel ezelőtti Nyílt Fórumról ismerek, és tegnap láttam az ősbemutatóját az Utolsó Vonaltól, Felhőfi-Kiss László rendezésében. Nem rosszpofa rövid este. Ilyenkor elismerést érzek a színészek iránt már csak azért is, hogy így hisznek, jönnek, csinálják. Igaz, ők meg elismerést érezhetnek irántam, hogy hiszek (valamit), jövök, nézem. Három halott nő szerepében Kaszás Ágnes, Bede Fazekas Anna és Álmosd Phaedra voltak elevenek. Az ominózus kádban Várkonyi Eszter feredőzött, akadt egy meghitt szép kettőse Stubnya Bélával. Stubnya Béla nagy darab, kiaknázatlan kincs: fiús báj plusz férfierő. Tamási Zoltánban azt szeretem, hogy oly fanyar, mint a korai erdei som. (Som? Tudom egyáltalán, mi az a som? Látomásom.) És még Andai Kati vonult be néhány dühödt, feleségi mondat kedvéért. Bede Fazekas Szabolccsal találkoztam ott, mondott valami érdekeset a Tűzvonalban tévésorozat kapcsán, be is írtam ide, aztán kihúztam, mert nem vagyok felhatalmazva. De ha már tévéműsor, akkor az jutott eszembe, hogy ha én oknyomozó riporter volnék, körbejárnám a Társulat-műsoros István a király előadást, ami készül. Ez egy nagyszabású, kiterjedt üzleti vállalkozásnak tűnik. Pontosan mire is kap 50 millió forint állami támogatást a Magyar Mozgókép Alapítványtól? (Kérdésem nyomán körülnéztem, és láttam, hogy a Casting minden című vígjátéknak miniszteri keretből is jutott 30 millió! Azt meg sosem fogom elfelejteni és megbocsátani, hogy Ragályi Elemér Csudafilm című penetránsára 50 milliót adott az MMA. Kalodába a felelősökkel!) Felmentem a Nemzeti Színházban a harmadik emeletre, Kaszás Attila domborművéhez. Nyilván nem könnyű feladat a domborműkészítés. Nézegettem innen, nézegettem onnan, és semmi ismerőset nem találtam a portré vonásaiban. (Lehet, hogy leginkább a komáromi Kaszás Attila-szoborhoz hasonlít.) Kaposvári Három nővér volt a célprogram, Rusznyák Gábor rendezésében. Bár voltak dolgok, amiket szerettem az előadásban – pl. a fúvós zenekart, vagy azt, ahogy itt-ott néhány leselejtezett MÁV-tárgy be volt építve a díszletbe (bár ezt csak a második részben vettem észre, amikor a balkon első soránál közelebb ültem a színpadhoz): szemetes, hamutartó, bőröndpolc – és érdekesnek találtam a koncepcióban talán túlságos rejtőzködő időutazást is, valamint elég erőteljesnek a negyedik felvonást, de összességében véve – hát legyen már vége ennek a mondatnak! Szóval összességében véve az volt a benyomásom, hogy a kaposvári színház jelenlegi társulata nem elég gazdag jó színészekben a Három nővérhez. Kovács Zsolt persze osztályon felüli Csebutikin, ámde például Sipos Eszter egyelőre távol van attól, hogy Mása lehessen. A lányok közül messze Nagy Ilona Irinája tűnt a legfigyelemreméltóbbnak, és igen jól passzolt mellé Nagy Viktor tüchtig, komplett Tuzenbach-alakítása. Még Hunyadkürti Györgyöt nem lehet szó nélkül hagyni, az ő szép, szomorú, súlyos Ferapontját. (Latolgattam egyszer egy Három nővér-kritikában, hogy Andrej vajon hol helyezkedik el a Prozorov-gyerekek sorában. Most kaptam erre egy választ az utolsó képben: Andrej a legkisebb. Bár ez nincs összhangban ez első felvonással, ahol a lányok ezek szerint egy húszéves se nincs Andrejt delegálnának professzornak Moszkvába, az alma materembe.) (Most gyöngyvirágszezon van az ágyam mellett :-) Tegnapelőtt BKV-val mentem a Nemzetibe, de az nem vált be. Innen a Belvárosból két átszállásos túra, tiszta macera. Tegnap kocsival mentem, és kábé egynapi járóföldre lehetett leparkolni. Keresem a normális megoldást. Talán a motorcsónak? Annyi jót mondhatok, hogy momentán Gross Arnold-kiállítás látható a Nemzeti emeletén. Van Gross Arnold nálunk a falon, kedves férjem kapta a 40. születésnapjára. Kis híján a mester elé is járultunk annak idején a Váci utcai képzőművészeti boltban, mivel szereti tudni, hogy kihez kerül egy-egy munkája. A nép ellensége a pécsiektől, ez volt a kínálat. Kedvelem ezt az Ibsen-darabot, okos és izgalmas, bár azt soha nem szoktam érteni az előadások láttán (ez volt a legutóbbi), hogy miért kéjmámor és diadalmenet és családi ünnep a darab eleji felfedezés, miszerint mérgezett a gyógyfürdők vize. Most talán egy picit enyhítette az értetlenségemet, hogy Csiszár Imre rendezésében doktor Stockmannt a szerephez túl fiatal Pál András játszotta, s olyan volt, mint egy nagy gyerek. Mai (bár még szerdáról): Erdős Virág Mara halála című darabjából a kedvenc mondatom, az Apa szájából: A MUNKÁBA IGYEKVŐ TŐZSDESZAKÉRTŐK RIADTAN MENTIK ÉRTÉKEIKET A FALKÁKBAN PORTYÁZÓ KÉREGETŐK ELŐL. Szemi élvezetet leltem a miskolciak Moličre-jében (Képmutatók cselszövése), konkrétan az előadás színvilágában: a fülledt bordó és a napsütötte sárga szcénákban. Pozitív jelenségnek találtam Lukács Gábort mint Regisztert, és szeretettel néztem Máhr Ági fájdalmas Madeleine Béjart-ját. Másrészt viszont Fandl Ferenc XIV. Lajosát nagyjából a József és a színes, szélesvásznú álomkabát musical Fáraó-szerepében tudnám elhelyezni, Charron érseke pedig nincs az előadásnak, Áron László személyében. Ráadásul Szatmári Györgyöt sehogy sem tudom elfogadni Moličre-nek. Túl pasztell, sima és jellegtelennek ható figura. Képtelen vagyok elhinni róla, hogy ő írta a Tartuffe-öt. Szünetben eljöttem, családközpontúlag. Nem lehet egy négynapos ünnepen minden este 10 után érni haza. Kedves férjemnek az jutott eszébe, hogy alapítsunk Pártörténeti Intézetet. Hogy elmondhassák az emberek a szép szerelmük sztoriját (oral history). Aztán dokumentálnánk. Üvegtárlókban szárított virágok, egy külön teremben szerelmes cetlik, sms-kollekciók, a szomszédban tekintetek kiállítása. Bemennének a párok a szobába kettesben, szerelmesen néznének egymásra, és a pillantásuk valahogy ott maradna. Ezen még dolgozunk. Van az úgy, hogy az ember szívesen lenne újra „szűz” egy-egy drámaírótól, darabtól vagy rendezőtől. A pécsi Képzelt beteg alatt gondoltam ezt: ha nem láttam volna annyi sok hány Mohácsit (ilyet is, olyat is, valahol mind egyformát), mennyire élvezném most ezt! (Így is, de azért nem annyira.) Ez egy jobb Mohácsi. Van erős és hagyományos történetváza Moličre-től, van szellemes bővítménye, és hosszú ugyan, de nem parttalan. Azon is tűnődtem, vajon mitől függ, hogy egy-egy sokszereplős Mohácsiban mely színészek átütően jók. Felmerül persze az a lehetőség, hogy azokat a színészeket látom a legjobbnak, akiket a legjobban szeretek (esetünkben Lipics Zsolt, Darabont Mikold), de valószínűleg nemcsak erről van szó. Bizonyára belejátszik a poentírozó képesség, a beszédtudomány – ez utóbbiban a mohácsiáda közös a partinagylajossággal, mindkettőt tudni kell úgy mondani, hogy a poénok eljussanak és leessenek –, egyfajta rutin és magabiztosság (feltűnő volt, hogy Lipics milyen kimagaslóan hatékony!), és nyilván fontos tényező az is, hogy kinek mennyi a saját szellemi tulajdona abból a szövegből, amit elmond. Egyébként Herczeg Adrienne nyújtotta a legnagyobb ívű, legszélesebb és legmélyebb színészi alakítást az előadásban, csak én nem bántam volna, ha egy hajszálnyival kevésbé közönségesre formálja Toinette-et. Mai: Az MTI a New Yorkban nagy sikerrel vendégszereplő Esterházy Pétert kérdezte készülő regényéről. Egyelőre annyi biztos, hogy kardozás mindenképpen lesz benne :-) Gyereknapot tartottam. Délelőtt a Budapest Bábszínházban a Mese a halászról és az aranyhalról. Ez egy megejtő varázslat, én tátott szájjal bámultam. Azt hiszem, madzagból készítették az egészet – a figurák voltaképp gubancok, az akril kádak hátsó része ilyen (fürdőkádat keresünk, szimplát, 180x80-as méretben, nem kapunk) –, és UV-lámpákkal világítják meg őket a nagy feketeségben. Talán ki kellett volna írni, hogy 40-50 éves gyermekeknek való a produkció, mert sok apróság ült a nézőtéren, de messze én élveztem a legjobban. Koraeste A kolozsvári bíró Békéscsabáról. No, ez amolyan klasszikus gyerekszínházi előadás a nyolcvanas évekből: árnyjáték, „folk-beat” dalbetétek hangos gépzenére és igyekvő amatőr benyomását keltő szereplők. (Mátyás király rossz parókában és Orbán Viktor-i intonációval.) Kiolvastam a Zehuzét, érdeklődéssel és elismeréssel. Közben sokszor gondoltam sajnálkozva arra, hogy miért is nem írta ki Forgách András lábjegyzetben az első oldalra: „főhősnőm nincs mindig tisztában a magyar helyesírás szabályaival, és az írógépe nélkülözi a hosszú í-t”. (Tényleg nem volt az írógépeken hosszú í, meg ű sem, precízebb szerzők szépen bejelölték tollal a kéziratukon a megfelelő ékezeteket.) Egy lábjegyzetből jól megértettem volna ezt. És akkor nem bántották volna a szememet 600 hosszú oldalon keresztül a rosszul leírt szavak. Tegnap a kecskemétiek vendégjátékán jól megkaptuk a magunkét Bodolay Gézától a Mizantróp kapcsán. Személyes ügyének tekintette nyilván, hogy odamondjon a világnak, és olyannyira, hogy maga fordította-készítette a szövegváltozatot. Nem mondhatnám, hogy Bodolay egy bülbülszavú költő. Nem jövök most avval, hogy az ízlésemet sérti a trágárság. Inkább csak azt említeném fel, hogy például a Célimčne-Arsinoé jelenetnek (amit a második rész elején láthattunk) épp az a speciese, hogy Moličre-nél a két nő nem a kocsisoron rivalizáló utcalányok stílusában szólalkozik össze, hanem par excellence szalonképesen, a lehető legudvariasabban mondják el egymást mindennek. Ez – és még sok minden más – persze elvész ebben a modern interpretációban. No de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a kitűnő Kőszegi Ákos Bodolay nevében nyilvánosan visszavonul. "Csatáimat a takonypóc ripőkkel befejeztem." (Remélem, pontosan idézek.) Olyasmit is mond, mindjárt az elején, amikor számonkérést rendez, hogy "tisztességes ember hátra áll, ha látja, hogy eltűnt a morál." Talán szüksége volt Bodolaynak az ilyesfajta ítélkezésre a lelki egyensúlya fenntartásához, miközben részt vett a Schwajda-koronázó kaposvári kuratóriumban. A szünetben odajött hozzám egy hölgy, és aggódva érdeklődött az eltűnt honlapom felől. Akadnak még bolyongó olvasók, úgy látszik. Volt tán bizonyos kritikusszakmai nyomás: lelkesedni Zsótér szegedi Lear királyáért, de nekem már megint nem megy. A következőkről tudok beszámolni az előadás első része kapcsán: 1.) Szereplők, akiket nem hallani. 2.) Szereplők, akiket nem érteni. 3.) Szereplők, akiket hallani és érteni, de oly amatőr színvonalú szövegmondók, hogy kín tőlük akár három mondatot is végighallgatni. 4.) Színészek. (Ők voltak kevesebben.) Általában ült a társaság egy hosszú asztalnál – azok is, akiknek a cselekmény szerint épp máshol lett volna dolguk –, és beszéltek. Zsótér erősen túlbecsülte a szereplőit, ha azt hitte, hogy ezt a statikus és monoton verbális mutatványt majd ki tudják tölteni valamivel. Gondolattal, erővel, belső intenzitással, személyiséggel vagy legalább mozgáskarakterrel. Alig néhányuknak sikerült. Zsótért hibáztatom a kudarcért. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem értettem a rendezést. Nem volt mit nem érteni. Azt például gond nélkül elfogadtam, hogy a színészek vagy férfiszerepet játszanak, vagy nőt, a színésznők pedig szintén vagy férfit, vagy nőt. Ámde azon fennakadtam, amikor az Edmundot játszó Melkvi Bea – aki különben rendben volt – leguggolt pisilni. Most akkor ő úgy férfi, hogy nő? Olyan rettenetesen untam az előadást, hogy ha lett volna mellettem egy megterített asztal, talán én is beszórom magam sóval, borssal, mint az Edgart játszó Orosz Ákos. Lear királyi famíliáját tönkretette a shakespeare-i tragédia, viszont az enyémet legalább egyesítette. Szünetben felhívtam kedves férjemet, épp a villamoson ült, és mire az Oktogonhoz ért, már ott vártam a megállóban. Ma befejeződik a Vidéki Színházak Találkozója. Ideje is már, hosszú volt, elfáradtam kicsit. Sok ez, munka mellett, 18 nap alatt 16 előadás. Lehet, szerintem, ilyen keretek között színházat csinálni jelen életünkről, mint amit Garaczi László Plazma című darabja kínál: egy zenés, élőben jelentkezős, két DJ vezette rádióműsor kapcsán. Bár talán nem pont Valló Péter az a rendező, akinek a legnagyobb az affinitása ehhez. De sem különösebben érdektelennek, sem különösebben kellemetlennek nem találtam a tegnapi estét, a székesfehérváriak előadását. Szabó Győző jó színész, ez itt is látszott, Závodszky Noémi mosolygós arca mindig felvidít, és szeretettel néztem Gulyás Hermann Sándort, akinek a nyíregyházi Vidor fesztiválon díjat adtunk pár éve. Nemcsak az Illatszertár Árpádjaként keltett igen jó benyomást bennem akkor, de még a díjkiosztón is: sötét öltönyben, nyakkendősen és megilletődötten jelent meg. Az e heti HVG-ben van egy cikk a válásokról. Riasztónak mondható, hogy milyen sok házasság megy gajra (abból a nem is olyan sokból, amit egyáltalán megkötnek mostanában). A legmeglepőbb adat talán az, hogy 2006-ban az összes bontóper 24 százalékában 20 évesnél régebbi párkapcsolatot fejeztek be. Mondjuk mi tudjuk, hogy minél régebben vagyunk házasok, annál nagyobb veszedelemben forgunk, ezért amióta bevezették, hogy közös megegyezés esetén közjegyzőnél is el lehet válni, azóta óvintézkedés gyanánt kifejezetten kerüljük a házunk első emeletén székelő közjegyzőt, és biztonsági okból nem is köszönünk neki. Nézem a veszprémi színház jövő évi programját, hát nem egy művészi innováció. Bujtor István megrendezi és eljátssza huszadszor a Kakukkfészket, Bereményi Géza jön a Régimódi történetével, Szinetár Miklós a Tisztújításával, Vidnyánszky Attila a Moličre-jével – csuppppa-csupa Eperjes-szerep –, és Bujtor megrendezi a Hyppolit, a lakájt is, Balázs Péterrel és Szulák Andreával mint Schneiderékkel. A jobboldali önkormányzatok Fidesz pártolású színházvezetői kalákában csinálnak színházat vidéken, vendégművészként és vendégművészekkel. Szorgosan járnak egymáshoz rendezni és játszani, aztán zsupsz be a kocsiba és huss. Ennek először csak az lesz a következménye, hogy tönkremennek a vidéki színészbüfék. Ahogy hallom, Kadi, a legendás szolnoki büfés (vö: Hatásvadászok) már vissza is adta a boltot. Aztán pedig megszűnik majd a vidéki társulatoknak az a műhely jellege és szakmai közösségi életformája, amiért mindeddig érdemes volt vidéken színházat csinálni (és nézni). Mai: AKKOR ITT FOGUNK ÉLNI – mondta Znamenák István Prozorov szovjet tisztként a kaposvári Három nővér-előadás legvégén. A mondat a Megáll az időből való, az anya közli a film elején, 1956 végén. Az egyik fiúgyermek, a Köves Dini, ugyebár Znamenák. Gothár Péter Megáll az időjét egyetemistaként láttam először – és nem nagyon tetszett akkor – a filmgyári vetítőben, Bereményi forgatókönyvíró meghívására. Most az rémlik fel – remélem, nem tévesen –, hogy a filmben Szukics Magda elárulja a telefonszámát Dininek, és a szám történetesen a Géza akkori (hatjegyű pesti) telefonszáma. Nem voltam valami jó befogadó a MU Színházban a Szputnyik Hajózási Társaság Holt lelkek-bemutatóján, de három embert megemlegetek. Először Szandtner Annát. Én a magam részéről szívesebben látnám őt a drámairodalom komoly, szép, jelentős szerepeiben, mint itt nyúlnak, kutyának és még akárminek. Azután Tóth Simon Ferencet. Volt egy jelenet, amelyet többször eljátszottak hátrafelé is, mintha filmet tekernének vissza. Ebben ő bukfencet vetett előre, ami kifogástalanul ment neki. Hanem amikor a visszajátszásban hátra bukfencre került a sor, abból félrecsavarodott. Ekkor hirtelen lelki közösséget éreztem Tóth Simon Ferenccel, mert nekem még soha az életben nem sikerült hátra bukfencből egyenesen kijönnöm. Végezetül Vicei Zsolt. Őt már találtam jó figurának, karakteres szereplőnek, de most először láttam tőle konkrétan szabatos színészi alakítást. Aztán egyszer csak jött Fábián Gábor – aki igazán lehengerlőnek bizonyult - egy monológgal (idézve a Fotelt is), és abban valahogy összefüggésbe hozta Vicei Zsoltot az Odeonnal. Ekkor hatalmas robajjal leesett a fejemben a tantusz. Hiszen én évek óta ismerem ezt a fiút nyíregyi Bodó-rendezésekből, és evvel egyidejűleg évek óta ismerem őt mint a Puskin Odeon videotéka dolgozóját (két ízben még tippet is kértem tőle kölcsönzéshez, ajánlott is filmet, egyik sem jött be, mondtam neki utána, hogy nincs több dobása), és mindeddig a pillanatig fel sem merült bennem, hogy ezt a két fiút összerakjam, pedig ők egy és ugyanaz az ember! Ez volt az én kis privát, katartikus megrendülésem a premieren. Slafrokban és papucsban ment ki a néni a ház félkörgangjára, és komótosan meglocsolta a korláton lógó virágait. Ebben még nincs semmi különös, de én őt a kocsiból láttam, miközben araszolgattam át a Lánchídon Pestről Budára. Sárgultam az irigységtől, hogy a slafrokos néni gangja, virágai és öntözőkannája a Dunára, a hidakra, a pesti korzóra és még ki tudja, mi szépre néznek. Hej, ha én is, én is így locsolgathatnék, biztosan sosem szenvednének hiányt vízben a zöldnövényeim. A vízről meg a kád jut eszembe. (Az, hogy kilyukadt hetekkel ezelőtt, nem azt jelenti, hogy azóta nem mosakszunk. Zuhanyozni például lehet benne.) Ha nem támadt volna szükségünk új kádra, tán sosem tudnám meg, mi mindent kitalálnak a gazdagoknak. Jártunk egy gyönyörű fürdőszobaszalonban, ahol láttunk sok szép vonalú holmit (bár számos olyasmit árulnak, ami szerintem kevéssé praktikus, de lehet, hogy ezt csak a földhöz ragadtságom mondatja velem, mert akadhatnak olyan házak, ahol nem probléma, hogy a füstüveg mosdón minden vízcsepp nyoma ott marad, talán jön kézmosás után a cselédség és szárazra törli), szóval azt a vécéhelyiséget akartam elmesélni, ahol az enyhén sötét falitükrön mellmagasságban az RTL Klub műsora látszott. Még elképzelni is szörnyű: trónolni és tévét nézni. Már-már archív felvétel a szegedi háromhetes tapírgyerekről. Azóta majd’ négyhetes. A csíkos pizsamáját egyébként ki fogja nőni. Utálatos kertgyomlálási tevékenységet meg-megszakítva kiolvastam Lugosi Viktória Ajvé című regényét, majd az új Esterházyt, és milyen érdekes – gondoltam magamban –, hogy pont a napokban írtam itt „gajra ment” házasságokról, Esterházynál pedig „gallyra ment házasság” szerepel. Rögtön elszégyelltem magam, hogy rosszul gondoltam ezt a kifejezést, de aztán utánanéztem, és gallyas mondásra nem találtam. Viszont az Idegen szavak szótárában ez áll: gajra megy, gajdeszre megy: teljesen elpusztul, tönkremegy. Most akkor vagy viccelt Esterházy, vagy tévedett. Az utóbbi sem volna nagy ügy, mert csak aki egyáltalán nem ír, az nem téveszt soha. Van annak valami bája, ha az ember úgy dolgozhat, hogy ül egy faasztalnál a sóstói Vadasparkban, minek következtében a kultura.hu mai cikkei kissé talán görényszagúak. (Fénykép majd utólag – Laci elefántról, akinek közben Jumaane lett a hivatalos neve, lustapírról, valamint a pancsoló jegesmedve kisfiúról, Jorekról –, otthon felejtettem a gépeket összekötő zsinórt.) Nyíregyházán vagyok tehát, tegnap jöttem, láttam két előadást. Kaptam a színészházban egy gyönyörűen felújított, csinos, modern, piros tónusú vendéglakáskát (nyilván azért ezt, mert piros kockás hálóinget hoztam), annyira kedves fészek, hogy esetleg itt is maradok végleg. (De csak ha lesz követőm.) A My Fair Ladyt Tasnádi Csaba rendezte, megbízható színvonalon, kissé talán túlbiztosítva és elnyújtva a sikert. Sok-sok versszak minden dalban, közben koreográfia, vicces karikatúrák vetítése, fényjáték. Ugyanakkor teljesítette az előadás néhány rögeszmés elvárásomat, például hogy ne Eliza (esetünkben: Kuthy Patrícia) legyen az egyetlen az utcán, aki „tájszólásban” beszél, és hogy Henry Higgins (esetünkben: Gáspár Tibor), bár a modorra nem ad, mégsem slampos, hanem alkatilag ab ovo úriember. A legjobban (Bárány) Frici bácsi alakítását szerettem. Még ilyen Pickeringhez nem volt szerencsém: kifejezetten viszolyogni látszott az emberkísérlettől, kínos volt neki Higgins hóbortja, és csak azért maradt mellette, hogy felügyelje a helyzetet, vigyázza a lányt, nehogy ez az őrült professzor végképp elfajuljon. És amikor Eliza váratlanul eredményre jutott végre, akkor a Lenn délen édes éjen… számnál boldog táncikálásban tört ki belőle a megkönnyebbülés. Hát imádnivaló volt. Másodiknak a Veszedelmes viszonyokat láttuk, hely és jelentős érdemek híján erről már csak röviden: nekem nem tűnt különösebben eredményes vállalkozásnak. Nincs világa az előadásnak. Még azt akartam mondani a My Fair Ladyről, hogy az ascoti derbi volt a legpazarabb szcéna, és ott Csík György mint jelmeztervező elgaloppírozta magát a kalapok terén. Este a két éve ilyenkor bemutatott Család ellen nincs orvosság című hazugsággörgetős bohózatot láttam (rendezte: Lendvai Zoltán), a könnyeden és tetszetősen komédiázó Petneházy Attilával a főszerepben. Kedvesen óva intettek a résztvevők az előadástól, de nem volt igazuk. Ritmus, ízlés, összeszedettség nagyjából rendben, ez engem nem is lep meg, hiszen egy olyan társulatnál vendégeskedem, amelyik szakmailag ad magára. Jó Nyíregyházán. Szoktam itt kapni fontos mondatokat a legkülönbözőbb emberektől. Visszatérve az állatkertbe: Laci elefánt még mindig kicsi, de már jól belejött az ormányzásba, füvet is ügyesen kaszál. (Amikor háromnapos korában azt írtam róla szeptemberben, hogy rejtély számára az orra helyén lifegő cső, nem vicceltem. Az elefántormányban sok száz izom van, és időbe telik, míg a gyerek kitanulja a mozgatását.) Joreket, az alig egyéves jegesmedvefiút most tavasszal újították be, három vagy négy majmot és egy fókát adtak érte cserébe. Van neki úszógumija, egy kerékdarab, avval játszik a vízben. Aztán odaúszik hozzám és kijön pofavizitre. Fafeye, a tengerész (akit Egressy Zoltán írt mesedarabbá) olyan, mint Popeye nevű kollégája, csak nem a spenótot preferálja, hanem a sóskát. (Mélyen meg tudom érteni.) Nagyidai Gergő tökéletes Pop/Faf-eye, és úgy gurítja le a sóskát (konzervből), mint más matrózok a stampedli rumot. Kedves ez a nyíregyházi produkció. (Molnár Mariann Paradicsomát, ezt a pedáns tanító nénit a maga Gustav Klimt-ies küllemével külön élveztem.) A gyerekelőadás után átdobtak engem Egerbe, ahol a miniévad nevű előadásdömping keretében épp az Emésztő tűz ment délután. Ez az a produkció, amelyikről logisztikai hiba folytán lemaradtam a Vidéki Színházi Találkozón, és persze naná, hogy mindenki ezt dicsérte a sorozatból. Most tehát bepótoltam, de alulmúlta a várakozásomat. Igen szépen és derekasan dolgoznak a színészek – Bozó Andreától Mészáros Sáráig és tovább, azon pedig kellemesen meglepődtem, hogy Rácz János milyen pipec kis színész lett mostanra –, de hát maga a mű egy csenevész melodráma, a súlya nanogrammokban mérhető csak. Utána taxiba vágtam magam és irány a vasútállomás, a sofőr barátságos és készséges volt, felajánlotta, hogy 16000 forintért felhoz Pestre. Nem tudom, mitől nézett engem ilyen vastagnak, mikor még a szájam is milyen vékony, szinte nincs is. Van még remény, hogy normális, békés, egészséges életet élnek a napilapos újságírók és szerkesztők. (Napilapos szerkesztő vagyok, igen. Egyszer régebben összeszámoltam, hogy 3-4 nagy újságoldalnyi kultura.hu-cikk megy át a kezemen naponta. Azóta meg csak több lett a cikk.) A fenti szívderítő gondolatra akkor jutottam, amikor tegnap délután gyalogosan átkeltem Budáról Pestre, és a Lánchíd közepén Szemere Kata jött szembe. Most pedig végezzünk el egy emóciókban gazdag cselekvéssort. Azok az olvasók, akiknek kicsi, színátmenetes, esztétikátlan plasztik lapocska a jogosítványuk, vegyék elő. Vizsgálják meg elölről. Ott, hogy „4 (b).”, látni fognak egy távoli dátumot. Megnyugodva konstatálhatják tehát, hogy a vezetői engedélyük még jó sokáig érvényes. Ezután fordítsák meg az igazolványt. Ragadjanak nagyítót, bogarásszák ki a betűminiatúrákból álló feliratokat. Ezek nyomán vessenek egy pillantást a 11-es rubrikában szereplő különböző számokra, és sikítsanak fel: rég lejárt a jogosítványuk! Ugyanis az első oldalon szereplő érvényességi dátum csupán arra vonatkozik, hogy mely időpontig igazolhatjuk a személyazonosságunkat evvel a babarózsaszín kártyával. Kinek lehet gratulálni? Az utolsó tartalékaimat mozgósítva véghajrázom a színházi szezonban. (És gondban leszek a Kritikusdíj-szavazással már megint.) Délután a Nemzetiben a Tovább is van, mondjam még… című gyerekelőadás. Hát igazán nem spórolták ki a belevalót a produkcióból a tavaly végzett Ascher-Novák-osztály fiataljai. (Felütés gyanánt egy tévéhíradót vetítettek, tudósításokkal a mesehősök ellen fellépő állami kommandó tisztogató akcióiról. Láthattuk például, ahogy a fekete kezeslábast viselő hivatalos személyek földre teperik Kuka bányásztörpeként Zsótér Sándort, vagy ahogy Mucsi Zoltán vasorrú bábát elfogják egy nagy mágnessel :-) Mátyássy Bence energiáival valószínűleg meg lehetne oldani egy közepes város fűtését – azt meg egyáltalán nem értem, hogyan tudott az egyik lábával átugrani a másik fölött, miközben fogta az egyik kezével a másik lábát –, Roszik Hella pedig egyre jobban tetszik nekem. Este a Sáskák a Katonában. Örülök, hogy találták ezt a színdarabot, egy 36 éves szerb nő, Biljana Srbljanovic írta. Nem azt mondom, hogy egy Shakespeare vagy egy Csehov, de nemcsak egyszerűen ügyes a darab, hanem nagy élet- és emberismeretről tanúskodik. A szereplői olyanok, mint mi, csak ott sötétlik mögöttük a nemrégben egy háború, amely nyilván ugyanúgy beléjük épült, mint a produkció díszletébe a golyónyomok. Szerettem ezt az előadást, mert van lelke. Nagyszerűen játszottak a színészek is, s ez Takátsy Péter esetében volt a legfeltűnőbb. A’sszem nevet kéne változtatnom: Stuber Restancia (becézve Stanci, nem tévesztendő össze a staniclival). A tegnapi vasárnapra két CompLex-cikk és egy kritikus céh tagfelvételi ajánlás megírása jutott. A Sasfiók-kritikára, ami még előttem áll, egyelőre gondolni sincs időm, pedig kellene gondolni rá, hogy legalább ne felejtsem el teljesen az előadást. Este néztem a Duna tévén a sepsiszentgyörgyiek Peer Gyntjét 2001-ből. Tévén nézni színházat, az csak afféle tájékozódás az előadásról, legfeljebb felidézés, annak, aki látta élőben. Én ezt nem láttam annak idején, de azt a tájékoztatást kaptam most, hogy szép előadás lehetett. Mai: AZ EMBER RITKÁN TUDJA, MELYIK SZAVA VAGY CSELEKEDETE JELENT BE VÉGZETESEN, VISSZAVONHATATLANUL EGYFAJTA VÁLTOZÁST AZ EMBERI KAPCSOLATOKBAN. (Márai Sándor) (Kedves férjem olvasta este a tegnapi naplóbejegyzésemet – voltaképp mindig csodálkozom kicsit, hogy olvassa, nyakig van folyton a munkában, mégsem mulasztja el soha megnézni, mit írtam –, és a végén hangosan felszólalt: ez nem igaz! Én meg mosolyogtam, mert annyira jellemző rá, hogy nem ért egyet Márai Sándor fenti megállapításával!) A POSZT napjaiban rendezőinterjúkat villant majd a kultura.hu, ehhez kezdtem meg a hozzájárulásomat tegnap Bodó Viktorral. Szép, tisztes színházi szándékai vannak, és szemernyit sem éreztem nagyképűnek. Szeretik egymást a kritikusok? – kérdezte tőlem. (Ha az interjúalany egy órán belül nem kérdez vissza, bárakármit, az az interjúbeszélgetés sikerületlenségére utal.) Olyikak szeretik egymást, másikak nem, és ez van többféle leosztásban, amint az bármilyen más foglalkozási ágban is előfordul – feleltem, de utóbb árnyalódott a véleményem. Lehet, mégsem szeretik egymást a kritikusok, mert délután nem jött össze belőlük annyi, hogy a Céh ülésén megejthettük volna a tisztújítást. Este a kecskeméti Alkésztisz, legalábbis nagyjából az. Bizarr darab, nehéz mit kezdeni vele, tehát egyáltalán nincs ellenemre, hogy Tóth Miklós rendező dörgő, hideg, fémes formában képzelte el. Egy ponton épp azt gondoltam, hogy még e rigorózus keretek között is nagyvonalúbb vizualitást igényelne az előadás, és akkor – szinte a néma végszavamra – pont látványosabb is lett, vetítéssel, óriásbabákkal. Kovács Gyulát nagyon régóta nem láttam, ő játssza Admétosz apját, és igen megörültem, hogy ilyen nett ember még mindig, erős színpadi jelenléttel. Mai: MIRE VÁRUNK, AZ SOSE JŐ EL, MÍG A SOSEM VÁRTNAK UTAT NYIT A SORS – mondta Euripidész, Devecseri Gábor fordításában. Sokáig spóroltam arra, hogy Kovács Patríciával nézzem meg a Vesztegzár a Grand Hotelbent a Nemzetiben, de mivel látszott, hogy ez idén már nem jön össze, hát elmentem tegnap Malek Andreásra. Gondoltam, hátha kiderül, hogy ez az igazi terepe Jordán Tamás Nemzetijének: egy zenés Rejtő-bemutató. Béres Attila rendezte az előadást, pontosan úgy, mintha az Operettszínházban volna. Jószerével minden figyelmét a számokra összpontosította: tánckar, forgó fények, emeléses záró állóképek, épp csak ismétléseket nem iktatott be. És az derült ki, hogy a „látványos operett” koncepció többet árt a darabnak, mint használ. Mint azt a kaposvári ősbemutatónál megtapasztalhattuk, a mű talán legfőbb erényét Varró Dani szellemes dalszövegei adják, de ez itt nem derülhetett ki. Szétzenélődtek, széttáncolódtak, széténeklődtek a verssorok. Hulltak a semmibe. Észre kellett volna venni pedig, hogy az előadás legsikeresebb betétje az a két szám, amelyikre nem pakoltak semmit, hanem csak úgy rábízták a színészre, hogy énekelje és játssza el. (Nagy Cili Látlak-e még?-je és a Hollósi Frigyes-Molnár Piroska páros duettje.) Úgy láttam egyébként, hogy László Zsolt bajban lehetett evvel a műfajjal, és a színészi tisztessége (plusz a kétségbeesése talán) jóval több agyalásra késztethette, mint amennyire a kollegái hajlandók vagy képesek voltak. Különösen az első részre dolgozott ki magának számos bájos poént. (Még a dalbetéteket illetően annyit: egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, amikor ebbe a Broadway-revü-Rejtőbe Béres behozatott egy orvosi tanfilm-vetítést a pestis tüneteiről!) Molnár Piroska úgy magasodott a produkció fölé, mint egy hatalmas Szabadság-szobor. Azért szabadság, mert neki aztán teljesen mindegy volt, hogy operettet, musicalt, zenés komédiát vagy kabarét próbálnak összehozni körülötte. Ő a legszerényebben is fölényesen nagymesternek mutatkozott bármelyikben a felsoroltak közül, ezen az egyetlen alakításán belül. Halványan elterveztem egy Leonce és Lénára menést, de aztán túl sokáig tartott A Sasfiók megírása. Ámbár nem lehetetlen, hogy csaltam kicsit, mert azért a BL-döntőre kész lettem vele. Olvasom ezt az ÉS-ben, de szerintem ennél jobb a mi legfrissebb sztorink. Mint arról már volt itt szó, kedves férjem megörökölte az apukája zuglói kis lakását. Hosszú évekig ki volt adva, de tavaly tavasszal elköltözött a lakó, azóta üresen áll. (Gyűjtjük a pénzt, hogy kicsit felújíttassuk, mert ilyen lelakottan nem kell senkinek.) Kedves férjem tavaly bejelentette az önkormányzatnak, hogy a lakás hasznosítása szünetel, tehát ne vessék ki azt az évi 55 ezer forint adót, amit a bérbeadás miatt kötelesek vagyunk fizetni. Ennek ellenére idén márciusban is megérkezett a szokásos, féléves csekk. (Lehet, hogy nehezen mondanak le rólunk. Talán mi vagyunk az egyetlen kuncsaftjuk. Vagy akad más is e honban, aki legálisan ad ki lakást?) Kedves férjem ekkor újra elküldte a nyomtatványt, a hivatalos bejelentést arról, hogy a lakás üresen áll. Ajánlva, tértivevénnyel adta fel, és pár hét múlva vissza is jött a tértivevény, X.Y. átvette a levelet. Most pedig újabb csekket kaptunk, immár késedelmi pótlékkal. Felhívja kedves férjem a zuglói önkormányzatot (na jó, hát ilyen egyszerűen persze nem ment, napokig próbálkozott telefonon, mire illetékeshez jutott), és ekkor közölték vele, hogy ők nem tudnak a bejelentéseiről, és nem ismernek olyan nevű nőt, aki a levelet átvette és a tértivevény-cédulát aláírta. Na erre mondjunk valamit. Koren főszerkesztő régóta kapacitál, hogy írjak premier utáni prompt színikritikákat a kultura.hu-ra, de én ezt inkább meghagyom a kollégáknak, mert nem szívesen végzek rohammunkát, és igénylem, hogy legalább egyet alhassak a kéziratra. Idővel azt kezdte mondogatni, hogy akkor írjak filmről. Ezt végül is megtehetem olykor-olykor, gondoltam, hiszen a filmeket a bemutató előtt megnézhetjük sajtóvetítésen. Elvállaltam tehát az Indiana Jones 4-et, erre mi történt? Nem értesültünk a sajtóvetítésről, így hát szaladhattam tegnap reggel a Puskinba mozizni, hogy délutánra elkészüljön a cikk. Este a Máli néni a Magyar Színházban. Nem jó. Erősödik a gyanúm, hogy Guelmino Sándor rendezőnek pont ez nem megy igazán, amiféle színházat csinál. Füst Milán darabja (meg a többi a korszakban: Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső, Herczeg Ferenc) kényes a ritmusra és a stílusra. Ebben az előadásban Soltész Bözse indít Tildaként, és egyszerűen nem találja el a hangot, úgy is marad sokáig, falsul, Tilda fölött sipítva. Béres Ilona kitűnő színésznő, de Máli néni aligha az ő szerepe, Jegercsik Csaba pedig mintha valami szolid Vadnai-bohózatba tévedt volna. Csak Őze Áron Alfonzát és Balsai Mónika Margitját találtam helyénvalónak. Szenvedtem a közönségtől is. Mivel a mellettem ülő fiatalok egyfolytában beszélgettek, alig hallottam tőlük a mögöttem ülő öregasszonyok zacskózörgetését. Tegnap megtartottuk az idei Kisvárdai Lapok indító szerkesztőségi értekezletét. Két súlyos dolog derült ki. Az egyik, hogy mind a négyen tele vagyunk munkákkal és elég kicsi a szabad kapacitásunk. A másik, hogy a vécénkben lévő mosdó mellé akasztott kék törülközőnk immár nem is kék, hanem lila, amit (mint színt) kikérek magamnak. Kellene hozzászólnom valamit ehhez a zalaegerszegi színházi históriához, de nehéz, mert az embernek elakad a szava. Csináltam tavaly nyáron ezt az interjút Bagó Bercivel, ő akkor az Európai Színházi Uniót nem említette. Azután volt nyár végén az az interjú a helyi lapban a portugál emberrel, amit Csáki Judit említ, hát arról ordított, hogy valami nem stimmel vele. Mindösszesen azonban ez a történet a jelen ismertségi fokán oly sötét, érthetetlen és hihetetlen, hogy félő, soha nem fogjuk megtudni, mi is volt ez. Mai: NEM KELL MINDIG A LEGVÉGSŐ KONKLÚZIÓIG ELMENNI. ANNYI MINDEN VAN KÖZBEN IS. (Elias Canetti) A Fesztiválközpont, amely a Revizor portál anyagi ügyeit intézi, itt székel a házunkban. És ajánlott levélben küldi el a cikkszerződésünk másolatát. De nyilván a szemközti sarkon lévő postán adják fel, úgyhogy legalább a kézbesítőnek nem kell túl sokat mennie vele. Tegnap az egyik kollégám tetszést nyilvánított ezt a növényzetet illetően. Chlorophytum a hivatalos neve, de valójában Musti-virág. Egyszer régen, amikor a gyerekek még kicsik voltak, arra jutottak az apukájukkal, hogy a „mostoha” nem megfelelő elnevezés. Miért ne használhatnánk valami egészen más szót az én pozíciómra? Például azt, hogy mustármama. Azóta anyák napjára mindig Musti-virágot kapok. Különböző fajtájúakat persze, de csupa Musti-virág osztályba tartozót. Mai: Lovas Ildikó Spanyol menyasszony című regényét olvasom. Csipetnyi öntelt elégedettséget éreztem, amikor néhány tíz oldalon belül rájöttem, hogy az elbeszélő én szabadkai. Nem írja le (leírólag) a várost, meg a nevét sem, de egyszer említi a Jadran mozit, egyszer pedig azt, hogy biciklivel Palicsra, és máris helyben voltam :-) EGÉSZEN KÖNNYŰ OLYAN FÉRFIBA BELESZERETNI, AKINEK MAGASABBRA LENDÜL A LÁBA, MINT EGY BALETTOSNAK. OLYAN FÉRFIBA IS KÖNNYŰ, AKINEK MEGSÉRÜLT A SZEME, DE OLYANBA SEM NEHÉZ, AKI KOPASZ. EGYÁLTALÁN NEM NEHÉZ BELESZERETNI VALAKIBE. Megüzente Quintus Konrád a Három koporsó című rendezése utolsó székesfehérvári előadását. Elrestelltem magam, mert hívott ő engem már egy éve is erre, de mind ez idáig nem jutottam el megnézni. Jobb későn, mint soha, gondoltam, és elmentünk tegnap Fehérvárra. (Egyébként is lett egy ilyen véletlen perverziónk idén, hogy szétzavarás előtt álló színházak elkedvetlenedett produkcióit látogatjuk.) Egressy Zoltán írta a darabot, eddig nem ismertem, nem biztos, hogy szerencsés a címe. Rossz az, hogy elejétől fogva osztogatjuk magunkban a koporsókat a szereplőknek. Enyhén dezorientatív az egész: csak találgatom, hogy a történet mely régebbi korban és milyen háborúban játszódik (ahol közlegény és őrnagy egy asztalnál vacsorál), milyen városban (ahol semmilyen közeg nem érződik a szereplők mögött), milyen családban (ahol egy fiatal lányt az anyja egyedül hagy a harctér menti nagy házukban). De maga a mese érdekes, az előadás tisztes. Konrád rendezői megoldásai (főleg az utolsó képben) kissé talán nagyszínpadiak, viszont a színészekkel szemlátomást szépen dolgozott. Legfőképp Péter Kata alakítását találtam erősnek, de jól megcsinálta a magáét Kolos István is. Száraz Dénes Viktorából hiányoltam némi szerethetőséget. Stúdió-előadás, kis közeli nézőtérrel. Bizonyos értelemben nézőcsúcs született tegnap este: egy drámai jelenet kellős közepén felállt a második sorban egy izmos fiatalember, majd keresztülvonulva az első sorok és a játéktér között, a zavar legkisebb jele nélkül elhagyta a termet. Valószínűleg nem kritikai indíttatásból tette, mert néhány perc múltán vissza is jött, hangos ajtókezeléssel. De akkor is. Jaaaaj, de szeretem Schillert! Egy szenvedélyes Schiller-dráma után az ember nagyobb levegőket vesz és több oxigén jut a tüdejébe. Valahol itt kell lennie a naplómban a kecskeméti Don Carlosnak, de nem találom. Mindenesetre ez a második kiadású Don Carlos, amit tegnap a Bárkán láttam, erőteljesebb a kecskeméti előzménynél. (Más dolgom volt, úgyhogy voltaképp csak egy felvonásra mentem oda, tájékozódni, de annyira magas hőfokon fejeződött be az első rész – Seress Zoltán Fülöp királyával –, hogy ott tartott és leszögezett.) Ahogy sebtében visszapörgetem a Bárka eddigi produkcióit, azt hiszem, most először fordul elő, hogy a díszlet vizuális élményt nyújt, és az előadás látványvilága a teatralitás, vagy mondjuk egyszerűbben: színház benyomását kelti. Ó, milyen nagyszerű ez a lány, Tompos Kátya! Erzsébet királynéként csupa belső remegés. Nagy jó érzéssel néztem Seress Zoltán és Makranczi Zalán kettősét is: simán el lehet hinni róluk, hogy apa és fia. Alföldi-rendezés lévén voltak túlkapások is. Szívesen elengedtem volna például a velázquezi infánsnőcskét, vagy a báb- és árnyjátékot, arról nem is beszélve, hogy nekem Carlos ne ruhátlanul vesse magát a királyné lába elé. Más. Tegnap elsétáltam az egykori általános iskolám mellett – ritkán járok arra –, és döbbenten fedeztem fel egy táblát a falán, mely szerint 1945 és 1948 között ebben az épületben működött a szovjet állambiztonság börtöne, ahol sok embert kínoztak és gyilkoltak meg. Jesszusom! Milyen szerencse, hogy nincs olyan hatodik érzékem, mint Haley Joel Osmentnek a filmben! Délelőtt a Kolibriben Petruska és Pulcinella, Bozsik Yvette-tudomány. Élvezetes. Megállapíthattam, milyen meglepően jól mozog Tóth Jocó, Ruszina Szabolcs (az ő alkata a mutatós lazaságot eleve adja), Mult István pedig valahai ez irányú képzettséget látszott elővenni. És volt egy Bozsik-táncosnő, akit imádtam nézni: végtelenül kecses, légies, törékeny, hosszúkás szívarcú, vöröses hajjal, akárha Modigliani festette volna. (Sokat vártunk a kezdésre, ült előttem a nézőtéren száz kisgyerek. Mit ült? Ficánkolt, nyüzsgött, hemzsegett, zsizsergett, mint kettőszáz bolha. És akkor még a hanghatást, amit keltettek, nem is említettem. Üvöltő bolhácskák. Jólesett a szünetben a tanítónőiket látni, amikor én már rég megbolondultam volna, akkor ők mosolyogtak, a gyerekek szemébe néztek, komolyan szót váltottak velük, olykor meg is simították őket.) Délután interjútalálkozó Pintér Bélával. Olyan gyorsan beszél, egy óra alatt fel lehet venni egy fél könyv anyagát. (Rákaptam munkailag a Centrál kávéházra. A limonádé a vonzereje. Kihoznak rögtön fél litert, kis üvegkancsóban, benne citromkarika, jég, mentalevelek.) Este a sepsiszentgyörgyiektől a George és Lennie, ami alapjában véve az Egerek és emberek Steinbecktől. Nem mondott nekem semmit az előadás. Voltaképp a célirányát sem fogtam be. Ez a darab hatásosan szokott működni a színpadon, most Barabás Olga némiképp átdolgozta, amitől akadozni látszott. De – tehetséges alkotókról lévén szó – nem zárom ki teljesen, hogy esetleg nem az előadás működött rosszul, hanem én. A látómezőm szélén jött a Városház utcában, zöld ing, zöld rövidnadrág, nagy barna táska. Öntudatlanul rögzítettem: postás. De postás ilyen szép mosollyal rám még nem köszönt. Hát most sem: Tóth Sándor volt az, akivel egyszer cinkosan együtt üléseztünk valami bizottmányban vagy elnökségben a Színházi Társaságban. Van új kádunk! Igaz, fürödni nehéz benne, mert kint áll az erkélyen. No de nem lesz ez mindig így! Sőt már azóta másképp van. Damoklész kádjaként lebeg felettem, miközben a hátam mögött bombázzák a fürdőszobát, s időnként régi meg új kádakat visznek keresztül a szobán, kerülgetve engem. Most pedig elégtételt szolgáltatok a zuglói önkormányzatnak: Ambrus Andrásné nevű ügyintéző hölgy néhány fax elküldése után visszamenőleg is rendezte a lakással kapcsolatos adóügyet. Mai: A Súgó POSZT különszámában közlik a versenyprogramot, a válogató Kukorelly Endre „személyes hangvételű ajánló soraival”. A pécsi Ivanovról ezt írja: A HUMOR TÚLZOTTAN IS HIÁNYZIK AZ ELŐADÁSBÓL, IVANOV PEDIG TÚLZOTTAN FIATAL. CSEHOV 35-ÖT ÍR, ÉN 45 ÉS 55 KÖZÉ TENNÉM, ZAYZON ZSOLT NEM ANNYI. KÖLES FERENC, DARABONT MIKOLD. TETSZETT, HA JÓL EMLÉKSZEM, DE NEM MINDIG EMLÉKSZEM ARRA, HOGY JÓL EMLÉKSZEM-E. CSEHOV A KEDVENCEM. Nem pontosan értem, akkor ezt a produkciót ő választotta vagy én? Hihetetlen, de elvesztettem egy szőnyeget. A kádprojekttől persze koszban úszik a lakás, úgyhogy a munkások távozása után nekiálltam takarítani. Két egyforma szőnyegünk van az előszoba- és az étkezőrészlegben, az egyiket összemászkálták, azt kilógattam az erkélykorlátra, hogy jól lesöpörjem. Azután elfeledkeztem róla. Felmostam, majd elmentem színházba, és amikor hazaértem, akkor kérdezte kedves férjem a szőnyeget. Kivetődtem az erkélyre nyomban, ám a szőnyeg nem volt sehol. Leszaladtam a hajléktalanokhoz, hogy nem ismerik-e a repülő szőnyeg kalandjait, de nem hallottak ilyesmiről. A főhajléktalan rögtön közölte határozottan, hogy ellopták. Az erkélyünkről. Hacsak úgy nem. A színházban a Rítust láttam, Ingmar Bergman nyomán, a Radnótiban, ahol ezúttal is lekicsinyítették a nézőteret. (Bálint András Radnóti-estjén jól bevált a módszer.) Én a színpadon ültem a második sorban, és nagyon machénak találtam az egészet. Tekintettel arra, hogy a színészek ugyanúgy játszottak, mint máskor, nem igényeltem volna ezt a közelséget. Szervét Tibortól egy monológ, ez minden, ami megfogott. Idős pár ült előttem, azon vitatkozva az előadás kezdete előtt, hogy itt látták-e legutóbb azt a magasodó díszletű darabot, ami egy budai presszóban játszódott, mi is volt a címe? Vívódtam, hogy segítsek-e – Asztalizene –, de úgy gondoltam, talán udvariatlanságnak tartanák a közbeszólást. Súlyosan megbántam aztán a némaságomat, mert a hölgy elővette az előjegyzési naptárát, hogy megkeresse benne azt a színházi estét, és az egész első jelenet alatt gátlástalanul lapozgatott és olvasgatott ott az első sorban, egy méterre a színjátszó Bálint Andrástól. Nézem ezt a hírt a HVG-ben. Ja, hát ha Schwajda György erre a Társulatra bazíroz, akkor talán nem is lesz szüksége a kaposvári társulatra. Visszatérve még az elszállt szőnyegre (nem kis szőnyeg volt ám, kábé 1,5x2,5 méteres, kék alapszínű. Azért mondom, hátha valamelyik olvasónál landol), egyszer a Múzeum körúton a hetedik emeleten a huzat bevágta az ablakomat, és kitört az üvegtábla az utcára. Percekig gyűjtöttem a bátorságot, hogy kihajoljak és lenézzek. Hál’ istennek senki nem feküdt lent vérbe fagyva. Lementem takarítani, és még a négysávos út túloldalán, a szemközti járdán is akadt söprögetnivaló üvegcserepem. Mai: Egy Népszabadság-cikk arról, hogy a kereszténydemokraták a szabad vasárnapért mozgalmaznak, miszerint ne legyenek nyitva vasárnap az üzletek. Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem magatartástudományi intézetének igazgatóhelyettese szerint a hétvégi munka bizonyíthatóan szerepet játszik a férfiak korai halálozásában. Így nyilatkozik: A FELMÉRÉSEK AZT IS KIMUTATTÁK, HOGY AZOK A FÉRFIAK, AKIK(nek – S.A. olvszerk.) ÉRTÉKRENDJÉBEN A GYEREK ÉS A CSALÁD ELŐKELŐ HELYET FOGLAL EL, JÓVAL TOVÁBB ÉLNEK, MINT TÁRSAIK. Az említett felmérést úgy tudom elképzelni, hogy mindazok a férfiak, akik azt mondták a kérdezőbiztosnak, hogy értékrendjükben a gyerek és a család előkelő helyet foglal el, élnek. Ellenben nem mondták ugyanezt a kérdezőbiztosnak azok, akik nem élnek, mivel meghaltak már jóval korábban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
