|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. július:
Napló: Megjöttünk Kisvárdáról, momentán ágyba zuhanni készülök, alszom három napot egyhuzamban, azután talán majd írok is. Öröm állt a házhoz ma reggel: Máténak ötös lett a francia emelt szintű érettségije, vagyis megkapja rá a középfokú nyelvvizsgát és a hét pluszpontot! (Majdnem sírdogáltam kicsit örömömben a liftajtónál, ahol apukájával és húgával vártuk őt ünnepelve, pizsamában.) Máté jutalmául az olaszok megnyerik a foci vébét, így döntöttünk. Evvel egyidejűleg értelemszerűen azt is elhatároztuk, hogy a németek nem jutnak a döntőbe. A legkevésbé sem vágyunk ugyanis arra, hogy vasárnap éjjel, vagyis Berlinbe érkezésünk napján ne aludjunk majd attól, hogy a németek a győzelem fölötti örömükben vagy a vereség feletti bánatukban az ablakaink alatt randalíroznak. Most aztán izgatottan várjuk a július 28. éjjeli felvételi ponthatárhúzást. Már csak azért is van okunk izgalomra, mert – mint nemrégiben kiderült – Annamari szóbeli magyar és történelem vizsgáján a bíráló bizottság eléggé érthetetlenül kedvezőtlenül bírálta el a feleleteit, s így romlott az eredménye az írásbelikhez képest. Magához tért a kisvárdai sajtócézár! (Esetleg cezarina.) Annyira megnyugtató, hogy maga csinálja ezt a lapot – mondta nekem Nánay zsűritag az utolsó estén, és bármit értett is ez alatt, jólesett. Azt persze nem állítom, hogy tökéletes volt az újság – pl. mindjárt az első számban, a zsűri bemutatásakor Khell Csörsznek tulajdonítottam egy Khell Zsolt-díszletet (téves internetes források nyomán), és bánatosan jegyezte meg utána Khell Csörsz, hogy rendre összetévesztik a testvérével, hát ehhez járultam hozzá most én is a magam nem szerény módján –, de összességében mégis büszke vagyok rá, mármint a tíz lapszámunkra. (Ámbár azt is pontosan látom, hogy mindegyikben akadt egy-két olyan oldal, amin kellett volna jobb anyagunknak lennie, de nem volt jobb anyagunk.) Holnap majd elmesélem az utolsó napot meg a záróünnepséget műsorostul, mert érdekes volt az is. Az utolsó előtti napon láttunk egy „elmegy” kategóriájú Hajmeresztőt az újvidékiektől, majd egy szép Tamási Áron-előadást (Boldog nyárfalevél) a sepsiszentgyörgyiektől. (Plusz A hideg gyermek – de nem volt elég hideg ahhoz, hogy beüljek.) Közben a zsűri elosztotta a díjakat, ahogy kell. Minden zsűri felfedez, kiszúr akár kicsi szerepben is egy-egy színészt, azután elcsodálkozik, hogy az illető tavaly, vagy tavalyelőtt is kapott díjat. Pl. mondta D. Géza, hogy jutalmazzák az egyébként elhanyagolható Anna Karenina pályaudvar cselédszerepében Szalma Hajnalkát. Bólintottam rá, hogy igen, az a zsűri, amelyikben én voltam két éve, a legjobb pályakezdőnek járó Tepi Kati-díjat adta neki. Szóval a zsűri összetétele változik, a tehetség meg konstans, így ha az ember megnézi évekre visszamenőleg a kisvárdai díjazottak listáját, láthatja, hogy a különböző zsűrik hozzávetőleg ugyanazokat a színészeket szokták kiemelni. Tévedés kizárva.) A záróünnepségen megint dermesztő politikusok tartottak eltévedt kampánybeszédeket, és a Sáry-kurzus résztvevői mutatták be csörömpölőkoncertjüket. (Nagyjából beállhattunk volna közéjük mi is, mert a szerkesztőség közelében gyakoroltak délelőttönként, eleget hallottuk tehát, hogy nananana, csucsucsucsu, rererere.) Végül a sepsi Csárdáskirálynő következett, amely egyrészt igen imponáló előadás, másrészt rendezve is van. Az utolsó egy percben a teljes szereplőgárda a kitörő első világháború áldozatává válik. A kisvárdai közönség erről a befejezésről egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni. A végén a nézők állva tapsolva szolidan követelték a zenés tapsos finálét, de nem kapták meg. Én eleinte duzzogtam magamban, hogy miért nem Mátray László játssza Edvint, akit – alkatát tekintve – az isten is bonvivánnak teremtett, de közben revideáltam az álláspontomat, mert igazán kár lett volna nem látni Váta Lóránd Edvinjét. Ez lett az az este, amikor teljes áron megvettem Váta Lórándot. És akkor arról még szót sem ejtettem, hogy milyen fantasztikus volt Péter Hilda, akinek egy néma „konferanszié” szerepet kreáltak az előadásban. Ha úgy tudnék írni, mint ahogy ő ott mozgott, Tolsztoj Leó lennék, tisztelettel. (Igen, köszönjük, ezt rendeltük a tegnapi német-olasz meccsre.) Egyikében a Márton András-interjúknak – amelyekben néhány riporter leborult a válogató mindentudása előtt, tekintettel a 150 látott előadására, én pedig megjegyzem, hogy a kritikusok mezőnyében Márton András evvel a mennyiséggel valószínűleg pontszerző helyen sem lenne – kérdésre az alany elmondta, hogy egyetlen sepsiszentgyörgyi produkciót sem látott az évadban. Ezen én helyből meglepődtem, mert azt hittem, érvényben van egy olyan alapelv, hogy a színházak kettő bemutatójukat megnézésre ajánlják, és azt a válogató mindenképpen abszolválja. De ha tegyük fel, nincs ez az elvárás, akkor is nehezen menthető, hogy Márton András nem ment el Sepsiszentgyörgyre, mert ha máshonnan nem, a múlt évi POSZT-ról lehetett tudni, hogy ott jelentős színház van. (Karsai György tavaly két előadásukat is meghívta Pécsre.) Most pedig, hogy volt szerencsém Kisvárdán az évad három sepsi bemutatójához, azt kell mondanom, védhetetlen, hogy a POSZT-válogató egyiket sem látta. (Na de úgy hírlik, lesz ez még rosszabb is, jövőre.) Mai: Ezt még akartam a Mrs. Dallowayből: MERT AZ IGAZSÁG AZ (REZIA NE IS TUDJA MEG INKÁBB!), HOGY AZ EMBEREKBEN CSAK ANNYI JÓSÁG, ANNYI FELEBARÁTI SZERETET ÉL, AMENNYIVEL A PILLANAT GYÖNYÖRÉT FOKOZHATJÁK. Tehát olasz-francia döntő lesz, mint a 2000-es Európa-bajnokságon. Akkor kedves férjem Máté és közém ült, hogy elválassza a szurkolótáborokat. (És utána az ÉS-ben megjelent egy cikk, valami pasas azt latolgatta, hogy vajon miért is drukkolnak a nők a franciáknak.) Egrest nassoltam a meccshez, de csalódottan. Minden egresben, amit megveszek a zöldségesnél, azt az egrest keresem, amit gyerekkoromban ettem Rákoshegyen, egy rokon öregasszonynál, a kerítés mentén. Az nem volt vastaghéjú és ecetsavanyú. Különben a Kritikus-díj szavazással pepecselek, darabokat olvasok, tűnődöm. 209 előadást termeltem nézőként, de így sem könnyű választani magamnak csillagot a különböző kategóriákban. A női mezőny erős, azt látom. A férfialakítások dobogóját meg alig bírom összetákolni. (Na de vagyok én egy ács?) Mai: A Kisvárdai Lapok Szüret című, meg nem jelent rovatából: A 2005-2005-ÖS ÉVAD A MAROSVÁSÁRHELYI SZÉKELY SZÍNHÁZ MEGALAPÍTÁSÁNAK HATVANADIK JEGYÉBEN ALAKULT. Tegnap leadtam az utolsó jelentésemet a stúdió-előadásokról. Evvel a dologgal az történt, hogy az áprilisi felkérés után néhány héttel kiderült számomra: itt nem egy hosszabb távú megbízatásról van szó, mindössze az idei novemberi egri fesztiválra kell válogatnom. Azután májusban megtudtam, hogy az évad végén le is kell adnom a programot, hiszen nyáron ki akarják nyomtatni a műsorfüzetet, tehát a szeptemberi és az októberi produkciók már nem játszanak. Ez olyan mértékben leszűkítette az előadásnézési lehetőségeimet (össz-vissz két hónapra), hogy ezen a ponton visszaléptem a válogatástól. De mert cserben hagyni senkit nem akarok, társadalmi munkában beszámolót-értékelést írtam Kapuszta Katinak arról az ötvenkét stúdió-előadásról, amit a szezonban láttam. Ennek adtam le a kisvárdaiakkal bővített utolsó adagját tegnap. (Aki arra tippel, hogy ez egy csalódásos kaland volt a szakmai életemben, az nem téved.) Este a Kisvárdai Lapok szerkesztőségi vacsoráján vettem részt az Olíva nevű étteremben, ahol a saltimbocca mennyiségileg lenyűgöző, minőségileg viszont kifogásolható. Kellemes este volt. (Egyszer Kisvárdán arra lettem figyelmes, hogy a három kollégám tömörülve áll az egyik monitor előtt, micsinálnak?, sandítottam oda, hát a naplómat olvasták. Még jó, hogy nem fogok itt rosszat írni róluk! Nem is tudnék mit :-) Mai: Gabnai tanárnőtől egyebek mellett megkaptam Gosztonyi János két könyvét, a Láttalak, elmeséllek egyet meg kettőt. 70 oldal után (Csizmadián túl) annyit óvatosan jeleznék, hogy máris találtam sok frappáns mondatot, meglátást, jellemzéstöredéket, de a jóízlést még keresem. Ez tetszett az Ascher Tamásról szóló fejezetkéből, de ne gondolja senki, hogy a többi is ilyen költőien szép: KAPD EL A KEZÉT EGY ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA UTÁN, IFJÚ BARÁTNÉM, VELED FOG ROHANNI A NAP FELÉ. Akkor most több ütemben elmegyünk Berlinbe, először is kedves férjem meg én. Mivel ő távközlési szakember, és egy távközlési konferenciára tart, bízom abban, hogy magam is tudok majd távközleni onnan. (Közben meg elkezdett kicsit aggasztani, hogy nem volt-e rossz ötlet némiképp egybeesnünk a vébédöntővel. Ki tudja, tumultusilag mi vár ránk Berlinben?) Sajnálom különben, hogy épp a gyulai Hamlet-fesztivál idején vagyok távol. A Meno Fortas Hamletjét talán nem nézném meg újra – tartva attól, hogy nem megismételhető az az élmény, amit 2000-ben a Vígben jelentett –, de a Rusztaveli Színház előadására elmennék. Jártak itt a nyolcvanas években egy figyelemreméltó III. Richárddal, érdekelt volna Szturua mostani Hamletje. Nem bizonyult ez rossz ötletnek. Nem sokkal dél után simán megérkeztünk Berlinbe. (Az egyetlen dugóba még az M7-es M1-es közös szakaszán keveredtünk szombat délelőtt. Baleset is történt, láttam a visszapillantó tükörben úszni egy autót a levegőben. Szerencsénkre 20-30 méterrel mögöttünk landolt felborulva.) A németek, meglepően rokonszenvesen, nem járnak térdig könnyben a döntőbe nem jutás miatt, hanem tegnap egész délelőtt ünnepelték a bronzérmes csapatukat a Brandenburgi kapunál. (Ahol, nem tudom, talán a Brandenburgi kapura lehet lőni a labdával.) Berlin olyan volt tegnap délután, mintha nagy, nemzetközi, nappali Szilveszter lenne. A város a vébé lázában égett – nyilván így kéne fogalmaznom, ha sportújságíró volnék –, a tévétorony elfocilabdásodott, a metróból Pelé állomás nőtt ki, az emberek pedig a világ összes futballklubjának mezét felvették. (Mármint ki-ki egyet-egyet. Tán csak a III. kerületi TTVE hiányzott.) A tömeg zömmel kékben úszott, részint a francia drukkerektől, részint az olaszoktól. Ők persze nem tévesztették össze egymást – határesetnek tekinthető a vierás vagy trezeguet-s Juventus-mez, azt az adott helyzetben nehéz értelmezni –, de olyat sem tapasztaltunk, hogy bárki belekötött volna a másikba. A többiek meg hordtak mindent, ami eszükbe jutott, láttunk például vörös hajú férfiakat skót válogatott mezben meg skót nadrágban, ami szoknya. Mozgósítva volt minden lehetséges fa- és rézfúvós hangszer, és amikor negyed nyolc felé hazaindultunk a szállodánkba, még szállt be olyan olasz trikós, optimista ember a metróba, akinek a hasára papír volt gombostűzve Ticket wanted! felirattal. Mi a meccset itthon néztük a szobánkban, de minden morajlás behallatszott a teraszokról – kellemes, sok éttermes utcában lakunk, a legtöbb helyen kitették a szabadba a tévét –, sőt, talán a stadionból is, mert nincs innen túl messze. Örültünk az eredménynek. (Mauro azt írta sms-ben, hogy Torinóban szó szerint megállt az élet.) Zidane miatt mégis kicsit szomorú este lett, az ő érthetetlen esetét a mi örömittas Máténk is nagyon fájlalta. Sok szépet és érdekeset láttam tegnap meg ma – például a új Holocaust-emlékművet, különös, hogy (felteszem) valósággal kínálja magát az összefirkálásra, és mégse nincs összefirkálva, vagy mondjuk kőből Brechtet, amint elégedett arccal üldögél a színháza mellett, és azt is el kellene elmesélnem, hogy amikor jövünk haza a szállodába, arra vezet az utunk, ahol Liza Minnelli és Michael York kiabáltak az S-bahn vasúti hídja alatt a Kabaré című filmben –, de ez eléggé semmis éppen, mert Timi küldte sms-ben, hogy meghalt Bertók Lajos, és ettől most itt ülök Berlinben döbbenten, lesújtva, dühösen és elkeseredve. Családegyesítés történt, éjjeli repülőgéppel megjöttek a gyerekek. Délben felmentünk a tévétoronyba, annak éttermébe, amely lassan körbe forog. Ott is ebédeltünk. Ahhoz képest, hogy ezen a helyen nyilván bármennyit kérhetnének egy üveg ásványvízért, mert mindenképpen lenne forgalom, nem is drága. Mintha a baráti NDK árai maradtak volna irányadóak, jóllehet euróban. Mondtam a gyerekeknek, engem is elhozott ide az apukám, ők is majd hozzák el. (Apukámat. Apukájukat. Valakit.) 14-15 éves lehettem akkor, Apunak itt volt dolga, persze Kelet-Berlinben. Emlékszem, ott a tévétoronyban, a magasban milyen borzongással néztem át a falon túlra, Nyugat-Berlinbe. Valahogy nem gondoltam akkor bele (de még később sem), hogy milyen nonszensz dolog ez, egy kettészakított város. Csak amikor négy éve itt jártunk kedves férjemmel – akkor a fal melletti, korábbi senkiföldje területen, a Potsdamer Platz metrómegállónál fel sem lehetett jönni a felszínre, annyira építkeztek épp, mostanra pedig magas, érdekes épületek nőttek ki a földből, és ha nem is tetszik minden egyes új ház, de sokkal rokonszenvesebben bátrabban építkeznek itt, mint nálunk, és amikor körülnézek Berlinben, úgy érzem, Demszky Gábor elvesztegetett másfél évtizedet, ámbár lehet, hogy nincs igazam, na egy kicsit hosszú lett már ez a közbevetés, úgyhogy teszek egy pontot. Szóval négy éve megnéztük kedves férjemmel itt a Fal Múzeumot – ma elmentünk oda a gyerekekkel is –, én ott értettem meg és éreztem át, micsoda komédia és tragédia volt ez, mennyire ember-, élet- és városellenes tett falat húzni egy város közepén, szétválasztani és nem engedni többé egymáshoz mindazt, ami összetartozik. Nehéz felfogni, hogy történhetett ilyen egyáltalán. Érdekes, hogy otthon a téren sem szabad átvágni, ahol a Parlament áll, itt meg beengedik a látogatókat a Reichstag üvegkupolájába. Rövidnek mondható, 20-25 perces sorállás után bejutottunk az ifjakkal. Hanem azt kicsit csalódottan konstatáltam, hogy nappali fényviszonyoknál, a tükröződések közepette nem látni be magába az ülésterembe. Négy éve, amikor egy este erre bóklásztunk kedves férjemmel, nem is tudtuk, hogy be lehet menni az épületbe, épp csak követtünk két embert, aki felment a lépcsőn, azután némi zsilipelés után már bent is voltunk a képviselőházban, és felülről néztük a kékszékes üléstermet, benne a tanácskozókat. Most viszont csak a Német Postagalambok Szövetségének parlamenti képviselőjét sikerült lencsevégre kapnunk, amint épp röpgyűlésre tart. Pesten tehénkiállítás volt, amikor eljöttünk otthonról, itt meg medvékkel van tele a város. Szerteszét különböző mackószobrokat látni. Az Unter den Lindenen, az Opera mellett tetőzik a medvehullám, ahol az ENSZ 142 tagországának medvéje sorakozik, illetve alkot nagy kört. A magyar medvét (a képen balról a második, a piros alapszínű) a kiírás szerint Gyongyi Lieber Sala festette. A többi országmedvét is egy-egy odavalósi művész pingálta meg, legtöbbször karakterisztikusan, olykor propagandisztikusan, máskor szellemesen. (A sorban egy csíkos mosogatómedve is látható, a 143., persze attól függ, honnan kezdjük a számozást, mert nekem az első.) A medvecsocsóról majd holnap. Szóval a medve annyira elterjedt Berlinben, hogy maxi méretű csocsóhoz is alkalmazzák. (A hírek szerint a vébé alatt a programhoz igazodóan meccsek is zajlottak itt.) Jártunk tegnap az Állatkertben. Este mentünk, ami abból a szempontból jól bevált, hogy emberek nem tolongtak rajtunk kívül. Viszont az állatok sem igen mutatkoztak. Egyebek közt az óriáspandához sem volt szerencsénk. Voltaképp csupán a vizes szakasznál tapasztaltunk némi élénkséget, bár némely fókák ott is inkább csak ásítoztak. A többiek elmentek a Pergamon Múzeumba, én azt most nem akartam megújrázni, a közös shoppingolás után inkább hazaindultam pihenni. Nem messze tőlünk van egy nevezetes romtemplom, a tornyát szétlőtték a második világháborúban, azután nem állították helyre, úgy hagyták mementónak. Mellette építettek egy új, modern, szögletes templomot. Kintről leginkább bunkernek látszik, bent viszont nincs is fala, csak a sok-sok kék, mozaikos üvegablak-darabka. Az egyszerű oltár fölött – talán nem is oltár, csak egy hosszú asztal – hatalmas, bronz Jézus-szobor függ belógatva. Testtartását tekintve mintha megfeszítve lenne, de nincs mögötte kereszt, és az egész alak olyan, hogy talán nem is Jézus, hanem az öreg Isten. Előre nyújtja a fejét, a szeme lehunyva, és mintha a széttárt karjaival át akarna ölelni mindenkit. Míg ott ültem és néztem, lassan beborult (látszott a kék fényeken), s közben katartikus zene szólt – valaki Bachot játszott a templomi orgonán. Itt gyújtottam gyertyát Bertók Lajosért. Tegnap este még elmentünk sétahajózni a Spree folyóra, aztán ma reggel a fiúk kocsival elindultak München felé, mi meg Annamarival hazarepültünk. Ferihegy 1-re érkeztünk, ami az utóbbi sok évben nem volt szokás, és szinte fel sem ismertem a helyben azt a Ferihegyi repülőteret, ahová oly sokszor jöttem meg Moszkvából. Nem fért bele minden ebbe a pár berlini napba, de úgy is van rendjén, hogy ha az ember valahová szívesen visszamenne még, akkor hagyjon magának nézni- meg tennivalót legközelebbre is. Most az új Zsidó Múzeumot napoltuk el, valamint egy vacsorát az utcánk végi, tetszetős spanyol vendéglőben. Good bye Berlin programom keretében megnéztem dévédén a Good bye Lenin!-t. Kedvelem ezt a filmet. Sok benne a megbocsátó szeretet. Amikor láttuk a moziban, Erzsi barátnőm azt mondta, így kell egy anyukát szeretni. Ma tettem rövid beszerzőkörutat Kabaré-dévédéért, de nem kaptam. Úgyhogy egyelőre ellenőrizetlen „a mi S-bahnunk” alatti kiabálás. Mai: A napokban majd kifejtem meglehetős nemtetszésemet Gosztonyi János két könyve kapcsán. Egyelőre idézek egy bájos részletecskét. Robin Williamsről folyik a szó, aki mellett a szerző apró szerepet játszott tíz éve a „Jákob, a hazug” című amerikai filmben. (Magyarul A hazudós Jakabként ismerjük, és szerintem ezt szerzőnknek illene tudni.) A pesti forgatás végén Gosztonyi a szálloda portáján búcsúajándékot hagyott Robin Williamsnek, aki köszönt mindent, mondta, hogy a kapott tárgy szép, és ott fog állni a házában. Vallomás a könyvből: ABBAN IS HISZEK, HOGY A DUNÁNTÚLI MÁZAS KUGLÓFSÜTŐ VALÓBAN OTT ÁLL A HÁZÁBAN, JÓ HELYEN, ÉS HA NÉHA RÁPILLANT, HÁT ÉN IS ESZÉBE JUTOK. Megnéztem tegnap a tévében A mi szerelmünk című filmet. Kár, hogy Pacskovszky József rendező hajlamos belehalni a szépségbe. Nem tudom, miért szinkronizálták Bertók Lajost, de nekem hiányzott a hangja. Nehéz tudomásul venni, hogy meghalt ez az ember. Épp nemrég avval fejeztem be a Kritikus-díj szavazás szövegét, hogy jövőre is lesz kedvem színházba járni. De ebből a kedvből sokat elvitt a Duna. Kiürült színpadot látok magam előtt. Akkor én meg írok egy kis nekrológot a CompLex Magazinba. Végigszemeztem magamban az alakításait. Nagyon előttem van úgy is, ahogy interjút csináltunk. Lobogó, fehér inget viselt, a Tienanmen téri tank elé álló fiú jutott eszembe róla. Utána napokig forró drótban voltunk, mivel épp akkor történt vele méltánytalanság a veszprémi La Mancha kapcsán. Nem lehetetlen egyébként, hogy kapott tőlem szerelmes esemest. Mivel a telefonom névlistájában épp kedves férjem mellett szerepel. És ott is fog maradni nyilván. A Kerekes Laci telefonszámát sem volt szívem kitörölni még, pedig annak már hat éve. Szóval nem az a gondom Gosztonyi János könyveivel, hogy „Ki ez az ember, hogy így nyilatkozzon X-ről vagy Y-ról?” Sok helyen megfordult a színházi szakmában, miért ne írhatná meg, kit milyennek lát, akár bántón vagy igazságtalanul is. (Egy határig.) De ha már arra vállalkozott, hogy komoly elemzésnek feltüntetett dolgozatokat jelentet meg kortársairól, azt talán joggal várom el, hogy helyesen írja le pl. Margitai Ági, Nagy-Kálózy Eszter vagy Spiró György nevét. Erre azonban nem terjedt ki a figyelme. Az kissé bizarr, hogy magától ettől a nyolcvanéves embertől értesülünk drámaírói, színészi és pedagógusi nagyságáról, de ez még nem lenne zavaró, ha el nem hatalmasodna a könyvön az „én”. Hőseinek megítélése sokszor csak azon múlik, hogy szerzőnknek az illető jót vagy rosszat tett. A számomra legmegdöbbentőbb példa erre a Nagy Juditról szóló fejezet. Újságíró volt a nő, Gosztonyi nem ismerte – én sem, az előtt halt meg, hogy a Film Színház Muzsikához kerültem –, köszönőviszonyban voltak csupán. Hanem egyszer egy interjúban Nagy Judit az alanya által emlegetett Gosztonyi helyett Gáti József nevét írta tévedésből. Utóbb felhívta Gosztonyit és elnézést kért. Ennyi a puszta történet, amelynek kapcsán megtudhatjuk, hogy Nagy Judit lompos volt, rút, kövér, csámpás, cseppet sem szeretetreméltó. Sőt: AZT HISZEM, OLYAN TÖMÉRDEK HAZUGSÁG VOLT MÁR A ROVÁSÁN, MEG MÉG KÖLCSÖNPÉNZEK IS LEHETTEK, NEM TUDOM, HONNAN SZEDEM, NINCS RÁ BIZONYÍTÉKOM, DE MINDIG ÍGY SZOKOTT TÖRTÉNNI. A HOZZÁ HASONLÓ SZIVACSOS ÁLLAPOTRA JUTOTTAK ÉLETE VÉGÉN MÁR BURJÁNZANAK, ÉS VÉGÜL NYAKUKRA TEKEREDNEK A MINDENFÉLE BAJOK. (A második mondat már nem is kívánkozik ide, csak az irodalmi értéke miatt hozom.) Úgy érzem, Gosztonyi János az írásai egy részén nyugodtan dolgozhatott volna még húsz-harminc évet. Ez a fénykép, gondolom, publikus. Hiszen feltette ifjú hölgyünk az iwiwre. (Kész csoda, hogy nem ettem meg őket annak idején az erkély végében.) Tegnap rendben hazaértek a fiúk. Ma randevúzom a pakisztáni nagykövettel. IMO-s volt Moszkvában negyedszázaddal ezelőtt, és irigységesen jó verseket írt. Nem hallottam azóta Fazekas Béláról, mígnem most felhívott, amikor Annamarival egy emeletes busz felsejében ülve épp átvágtunk a Tiergartenen. Az ízes beszédéről fel is ismertem azonnal. No, ma találkozunk. Szándékai vannak velem. Drámákat ír ugyanis :-) Gyurkó László Látlelet dr. G-né Simon Izabella szerelmi életéről című regényét olvastam el. 2004-es könyv, és tulajdonképpen nemigen látszik rajta az új világ. Hétköznapi történet, de lehetnének ezek a hétköznapok 1990 előttiek is. Vagyis – anélkül, hogy ezt minősítésnek szánnám – Gyurkó mintha valahogy ott ragadt volna. Benne van a korban. Abban az előzőben. Elmentem a Tivoliba Bertók búcsúztatására, de nem töltöttem ott túl sok időt. Meghallgattam Sopsits Árpádot, ahogy elbeszélget Bertókkal. (Egyebek közt azt kérdezte tőle, ki fogja majd László Zsoci Learje mellett eljátszani a Bolondot.) Váltottam pár szót Kaszás Attilával. Megpusziltam Margitai Ágit, aki nagyon sírt. Jeleztem Peremartoni Krisztának, hogy igen jól néz ki. Aztán letettem egy szál rózsát a Hamletből való kép elé, és eljöttem, így téve jót embertársaimnak, akik maradtak. A Tivoli Színház előtere nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy ott sok ember együtt emlékezzen, gyászoljon. Utána szívesen üldögéltem volna kicsit az Andrássy úton, de hát az összes padon hajléktalanok fekszenek. Fazekas Béla eltöltött négy évet Kambodzsában, négyet Ausztráliában, most Pakisztánban nagykövet. Nyolc éve járatja a Színház újságot, pedig elég nehéz elképzelni, hogy mondjuk hazaér a dalai lámától – mert megy hozzá audienciára –, s nekiáll elolvasni, mit ír Karuczka Zoltán a nyíregyi Amalfi hercegnőről vagy jómagam a miskolci Koldusoperáról. Utólag különösen örülök, hogy megszeretgettem Margitai Ágit, mert azt csak most tudtam meg, hogy nála volt Bertók a Dunán. Olyan szomorú voltam, hogy kellett vennem egy fülbevalót. Plusz kedves férjem elvitt vacsorázni a Papagenóba. Már annyira megbízunk ebben a fiúban ott, hogy nem is nézünk étlapot, rá hagyatkozunk, mi finomat ad nekünk. Most a desszert volt a legsajátosabb: hosszú piros pohár, szívószállal, és mintha fűszerezett görögdinnyét ittunk volna. Mai: A Tivoliba menet evőhelynél láttam táblára krétával kiírva: ÜZLETI EBÉD: TÖKFŐZELÉK RÁNTOTT SAJTTAL (Ha nem jelentkezem többé, azt azt jelenti, hogy nem bírtam tovább a meleget, és kiköltöztünk Verőcére.) Ahhoz képest, hogy a néhány fokkal kevésbé melegben pihegésért mentünk Verőcére, egészen tevékenyek voltunk. Minden nap elmentünk evezni (bár rossz szemmel néztem a Dunát), szaladgáltattuk Frédikét (a Török pataknál találkoztunk egy helyes, sokgyermekes marhacsaláddal, tejeskávészín meg presszókávé színű foltos bocijaik voltak), jártunk apósom sírjánál a temetőben. (Érdekes, hogy kedves férjemnek több ismerőse van a temetőben, mint a faluban. Nem mintha olyan vén lenne, hanem mert utoljára kábé hatévesen, a néhai nagypapája társaságában élt társadalmi életet Verőcén. Így aztán most a különböző sírköveknél elmeséli, hogy ezek árulták a szódát, azoknak meg csacsifogatuk volt, Madari Bandika kisfiút pedig autó ütötte el.) Felmentünk Bächer Ivánékhoz is, vittem egy Fejes-könyvet – mivel annak kapcsán keveredtem el hozzájuk pár éve, és voltaképp ebből az odakeveredésből lett a Népszabadság Jövő 7-nek írogatás, de ma már Veres Mari sem dolgozik ott –, épp csak beugrani gondoltunk, aztán ott maradtunk órákig. Barátságos emberek. Tegnap még Ghymes-koncertre is levonultunk a Duna-partra, de azt – úgy tűnt – elvitte a vihar. Áramszünet volt egész este. Mai: Azt még pótlólag elmesélem, hogy a berlini Pergamon Múzeumban látható most egy kiállítás a világegyetem képzőművészeti ábrázolásáról. Mottóul Lóránt Gyula szavait választották. (Lóránt Gyula született Lipovics Gyula, Kőszeg, 1923. február 6. – Szaloniki, 1981. május 31.: labdarúgó, az Aranycsapat gránitkemény középhátvédje, 37 meccsen játszott a magyar válogatottban, nemzetközileg elismert labdarúgóedző volt.) A LABDA GÖMBÖLYŰ. HA SZÖGLETES LENNE, AKKOR DOBÓKOCKA VOLNA. (Der Ball ist rund. Wäre er eckig, wäre er ja ein Würfel.) Nekem tetszene, ha ezt ideépítenék nekünk! (Mármint nyilván nem maga az építés tetszene, az összes kellemetlenségével, hanem a várható végeredmény.) De ahogy az újságokban olvasom, a kerületi főépítész máris húzza a száját. Ebből sem lesz semmi. Azt nem mondtam még, hogy csak a felnőttek láblógatók itt, a gyerekek nem. Máté vezetni tanul, a KRESZ-vizsgán már túlvan, most veszi a gyakorlati órákat. Annamária pedig egy kávézóban nyári dolgozik, rabszolgatartó rendszerben. (Azon olvasók, akik szerdán este maguk akarnak drukkolni értük a ponthatárátkelőhelyen, azt nézzék, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem vagy a győri Széchenyi Egyetem közlekedésmérnöki karára elég-e a Máté 118 pontja, Annamáriánál pedig – hát az bonyolultabb, mert ő hat helyre jelentkezett öt különböző pontszámmal, 115-től 130-ig. Mondjuk, ha rajtam múlna, én a Corvinus igazgatásszervezési szakára igazgatnám be őt, de oda van a legkevesebb pontja sajnos.) Bertolt Brecht Julius Caesar úr üzletei és más történetek című kötetét olvastam el. Hát ez a Julius Caesar-regény igen érdekes és nagyon brechti. A vadkapitalizmus természetrajza az ókorban. Tévét néztem. Kétszer is. Egyrészt a Jack, a villám. Többször láttuk, amikor kicsik voltak a gyerekek, szerették. A múltbeli közös vihorászásokon túl, azt mondhatom, hogy Cuba Gooding Jr.-nak egészen kiváló színésznek kell lennie, ha ilyen páratlanul elragadó alakításra képes. Tegnap meg Volt egyszer egy Vadnyugat. Kedves férjemmel nemcsak azt tudjuk kívülről, hogy mikor mi következik a filmben, hanem azt is, hogy melyikünk mit szokott mondani. A film eleji vonatállomásos lövöldözés után ő például mindig megjegyzi, hogy ez a jelenet – ahogy Bronzi feltápászkodik – régebben nem volt benne a filmben, hanem a lövésekről a vadászó McBain lövéseire vágtak. Én meg a végén, a párbajnál szoktam hangosan elcsodálkozni, hogy Bronzi és Fonda mennyire közelről tüzelnek egymásra. (Akit érdekel: felpakoltam a Cikkek évenkéntbe az ideieket.) Mai: Móricz Zsigmond Naplójegyzetek 1919. Ezt olvasom, még csak hetvenöt oldal óta, de arra jutottam, hogy Móricz alighanem restelkedett kicsit, hogy ő csak egy író, máshoz nem ért, talán ezért nyűgözik le annyira a munkások. Hosszan-hosszan dokumentálja, miket beszélnek dolgoztukban az iparosok. Elképzelem, amint sündörgött körülöttük az a nagy bajszú, pocakos ember, szorongatva a tollát, jegyzetfüzetét. Nem t’om, néha nem is egészséges dolog az irodalom. AZ ÁCS RONGYOS, ÚGY SZÉP AZ ÁCS, HA RONGYOS, DE A KŐMÍVES TAKNYOS, MERT MINDIG SÜLT TÖKMAGGAL ÉL, HA RÁÉRŐ IDEJE VAN. Megnéztük Erzsi barátnőmmel A velencei kalmárt. Nekem jól nem tetszett. Üres, súlytalan, érdektelen, hatástalan filmnek találtam. Folklorisztikus sztárparádé a durcás képű Al Pacinóval és kedvenc Jeremy Ironsommal, aki ezúttal manírt modorra halmoz. Plusz Joseph Fiennes mint Bassanio, ő legalább életjeleket mutat. Lynn Collins személyében egy tűrhetetlen Portiát kapunk. Annyi biztos, hogy ha ez színházi előadás, magára hagyom a szünetben. Ez a Michael Radford csinálta volna a Neruda postását? Alig tudom elhinni. (Igaz, annak a filmnek a postást játszó Massimo Troisi volt az ékköve.) Pontosan háromszor egy perc akadt a két óra alatt, amikor felmerült, hogy esetleg rendező sündörgött a környéken, akinek van valami elgondolása Shakespeare e darabjának némelyik részletéről. Moziba menet összefutottam Szabó Mártival. Nincs munkája. Említettem neki, hogy És is és téged is láttalak is, és is téged is és elmeséllek is című folytatásában a Mester pozitívan emlékezik meg róla. Mondta Márti, hogy épp most hallotta valakitől, hogy ez így van, és milyen különös, hiszen mint hírlik, mindenkiről rosszat írt Gosztonyi. Na de hát azért kell néhány embert magasztalnia – mondom én –, hogy az illetők sikereiben fellelhesse a maga érdemeit. Ennek megfelelően avval is fejeződik be a könyv említett fejezetecskéje, hogy Szabó Márta mindent magának köszönhet. Meg egy egészen picit neki. Mármint Gosztonyi Jánosnak. Azt meg nekem köszönheti, hogy elolvashatja, mivel megígértem, hogy kölcsönadom neki a könyvet. Azt már este fél kilenckor láttuk az interneten, hogy Máté két pontos fölénnyel megugrotta a BME közlekedésmérnöki kar felvételi ponthatárát, így szeptembertől műegyetemista lesz! :-D Volt gólöröm! Annamari többféle érdekeltségéhez csak később lehetett hozzájutni, és szomorúan láttuk, hogy az ő megcélzott humán, jobbára kommunikációs ügyei sajnos nagyon magas ponttal jártak, úgyhogy neki még a 134 pontjával sem sikerült semmi. Ha túl lesz/leszünk az első elkeseredésen, akkor majd nyilván megtanácskozzuk a továbbiakat. Nem féltem őt, sok minden iránt érdeklődő, biztos nyitni fog a számos különböző lehetőség felé, legyen az akár felsőfokú szakképzés, akár egyéves angliai szitterkedés, akár tanévközi újrapróbálkozás. (Végtére is a lehetséges segédeszközökön túl még egy tüdőgyulladást vett igénybe az írásbeli vizsgákhoz.) Most arra várok, hogy kedves férjem elszabaduljon a dolgozójából, azután megint kimegyünk Verőcére, még mielőtt megveszekednék a melegtől. Ha előbb nem, akkor vasárnap jövök! Mai: Mátéra való tekintettel, három legjobb mondat az Új Fedél nélküli gépjárműoktatóktól: – A BEKANYARODÁSI SZÁNDÉKÁT LEGKÖZELEBB NE A HÁTSÓ ABLAKTÖRLŐVEL JELEZZE! – AZ ELŐZÉSNEK NEM AZ A LÉNYEGE, HOGY KIKERÜLI AZ ÖN MELLETTI AUTÓT, AZTÁN A SZEMBEJÖVŐK ŐSZINTE MEGDÖBBENÉSÉRE HOSSZAN EGYMÁS MELLETT HALADNAK. – KÉREM, TOLATÁSNÁL NE TÉRDELJEN FEL AZ ÜLÉSRE! Eltöltöttem három napot Verőcén az örömapával (egyben bánatapával). A verőcei objektum – még nem meséltem – omladozó, immár lakhatatlan parasztház. Kedves férjem dédszülei vették valaha a férjhez menő lányuknak. Két eladó ház közül választhattak a fiatalok, Duna-parti a másik. (Ahányszor elevezünk előtte a vízen, kedves férjem MINDIG megmutatja, melyik lett volna az. De a nagyszüleinek ez a másik kellett, mert volt istálló, pajta meg ól is az állattartáshoz. Mondanom sem kell, most már nincs ott semmi ilyesmi.) A romos parasztház végében egy befejezetlen családi ház áll – kedves férjem építette húsz éve –, amelynek két szobája plusz a komfortja használható. Az egyik szobában lakik anyósom, a másik az apósomé volt, amíg élt, azután voltaképp a Frédi kutya örökölte meg és lakta be. Ott alszunk, ha kint vagyunk. Ezt Frédike nem is veszi ab ovo rossz néven, csak amikor kicsukom. Ez éjjel történik, ha nem tudok aludni tőle. Folyhat némi dene-vér az ereiben, mert éjszaka általában nagy életet él: mosakszik, fogát csattogtatja, lefetyel, illetve ha nagy néha elszenderedik, akkor horkol istentelenül. De azért helyes kutya, csak sétálni jobban szeretek vele, mint aludni. Az ártéri erdőben nagy tömegben megjelent a legújabb békanemzedék. Tagjai zömmel magasugróbékának készülnek, nem távolugrónak. Sipircelnek szanaszét a lépteink nyomán. Mintha lába kelne valamennyi rögnek, de tényleg. Sokat nőttek egyébként egyetlen hét alatt. Múltkor még apróságok voltak, most több számmal nagyobbak. Kíváncsi vagyok, legközelebb nem extra méretű ufóbékákkal találkozunk-e ugyanott. (Elmulasztottam júliusban nyári szünetet tartani a naplóban. Na de majd augusztusban, talán.) A felsőoktatás ingyenessége nem tartható, úgy gondolom. De az a benyomásunk, hogy ezt a fejlesztési részhozzájárulás nevű tandíjat megint ad hoc határozták el, és a pontos-fontos részleteket vagy nem vették végig, vagy csak nem hozták nyilvánosságra. Pedig kellene tudnunk. Egyebek közt azért, mert épp pótfelvételire lehet jelentkezni, s nem ismeretes, hogyan viszonyul majd egymáshoz a költségtérítéses képzés meg a tandíj. (Az alapképzésben évente 105 ezer forint, ennyit közöltek. Miért évente, amikor a felsőoktatásban félévek vannak? 52500 forint szemeszterenként? Miért pont annyi? Kicsit soknak találom egyébként. És amikor ezt 2008-ban beindítják, az akkori másodévesekre vonatkozik majd, vagy a felsőbb évfolyamokra is? Valóban meg lehet csinálni, hogy emberek elkezdtek ingyen egy egyetemet, aztán egyszer csak komoly összeget kell letenniük minden szeptemberben?) A célt – hogy aki a saját jól felfogott érdekében diplomát akar szerezni, az maga is vállaljon anyagi felelősséget és terhet ennek érdekében – értem és helyeslem. (Pl. hogy Annamária gondolja meg, mire jó neki öt esztendő munkájával és sok-sok pénzért megszerezni 2011-ben az év 3500. kommunikáció és médiatudomány szakos diplomáját, és mihez kezd majd vele azután.) Csak félő, hogy megint mi fogunk átesni az esetleges átgondolatlanságból eredő összes kezdeti buktatón. Más. Tegnap a Kossuth téri vetítésen műsorváltozást jelentettek be, és az Állami áruházat adták Az igazi Mikulás helyett. Mármint annak, aki nem távozott bosszúsan. Hogy történik az ilyen? A mozigépész másik tekercset vesz ki a spájzból? Még más. Elolvastam Debreczeni József Az új miniszterelnök című könyvét Gyurcsány Ferencről, de ezt majd holnap taglalom. Azután a Bovarynét vettem kézbe a verőcei készletből, mert szeretem. A BÁLVÁNYOKHOZ NEM SZABAD NYÚLNI: KEZÜNKÖN MARAD AZ ARANYOZÁS – mondja Flaubert.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
