|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2005. augusztus:
Napló: Elbeszélgettem a hajléktalanokkal. Nagyon udvarias és empatikus voltam. Megkínáltak borral. Köszöntem, nem kértem. Megtudtam, hogy a lakásmaffia rabolta el kitől-kitől a lakását, és hogy sérelmezik, Gyurcsány miért az erdélyi betelepülőknek ad lakást, miért nem nekik, akik szintén vannak olyan jó magyarok. Azt is közölték, hogy nem kívánnak megkímélni a kutyáiktól, mert házőrzői és védelmezői feladatokat látnak el mellettük. Vannak ugyanis, akik fel akarják gyújtani őket. Korrektnek mondható társalgásunkat követően bementem az önkormányzat ügyfélszolgálatára, és megkérdeztem, lehet-e tenni valamit ez ügyben a környék lakóinak nyugalma és biztonsága érdekében. Széttárták a karjukat, majd odaböktek a helyi újság címlapjára, a „Maradnak a hajléktalanok tanyái” címre. Belügyminiszteri döntés. Javasolták, hogy esetleg éjszakánként menjek be a rendőrségre, és kérjem, küldjenek ki járőrkocsit, hátha az majd elriasztja őket innen. De ez már nem olyasmi, amit megtennék. Marad tehát a szomszédság tíz hajléktalannal és két kutyával. Mai: Karsai György POSZT-válogató színházi kalandjainak folytatásos sorozata az augusztusi Színház újságban. Ezt írja A Senák kapcsán: VARGA GABI FINOMSÁGÁNAK, GYÖNYÖRŰ ORGÁNUMÁNAK NEM ÁLL JÓL AZ EGYSZERŰ PARASZTASSZONY FIGURÁJA Mármost a szerepet Varga Mari játssza. Simán tévedhet egy ilyet bármely szerző, de hát a Színház szerkesztőségénél mindenki mindent el szokott olvasni. Hogy lehet, hogy senki nem vette észre? Hanyatlanak? Két-három sajtóhibájuk is van. Ennyit számítana, hogy már nem Sebők Magda az olvasószerkesztőjük? Tegnap ment a tévében a Mr. Bean, az igazi katasztrófafilm. (Azon túl, hogy Rowan Atkinson zseniálisan bohóckodik benne – nagyra értékelem a színészetét –, voltaképp maró szatíra Amerikáról.) Eszembe jutott, hogy tán fél vagy egy évvel a filmbemutató után Párizsban jártunk, és elmentünk a Musée d’Orsay-ba. Egyszer csak szembe találtuk magunkat a Whistler anyjával. Miután megnézegettük a festményt, leültünk kicsit pihenni a kép előtti teremben. Innentől kezdve annak a sorozatosan ismétlődő jelenetnek voltunk tanúi, hogy bejött egy-egy kiürült tekintetű, megfáradt látogató, keresztülvonszolta magát a szobán, belépett a következő terembe, s ott örömteli sikolyt hallatott, majd kacagva kiáltozni kezdett az övéi után, hogy jöjjenek gyorsan. Ez több különböző nyelven játszódott le előttünk. Igazán jól mulattunk. Most tessék engem felmosni. Hazajött kedves férjem, megvette Máténak A gépjárműtechnika kézikönyve című, kék színű, puha fedelű, zsebbe való méretű könyvet. Ára 19018 forint. Nem elírás. Annyi. Úgy látszik, hogy a Sin City meglehetősen elrettentő hatást gyakorolt rám, mert azóta nem mentem moziba. Tegnap viszont megnéztem a Melinda és Melinda című filmet. Megbízható. Az a benyomásom, hogy az amerikaiak sehol máshol (se égen, se földön, se vásznon) nem olyan lelkizősek, nyíltak, beszédesek és szellemesek, mint a Woody Allen-filmekben. Mai: Terézia Mora Különös anyag című könyvét olvastam el. (Ha jól tudom, ő fordítja Esterházy Pétert németre.) Különös, gondoltam közben, hogy inkább novellákat írnak ma, mint regényeket, és ráadásul milyen hasonlóakat. SZÍVEM A TORKOMAT KAPARJA – ez volt a kedvenc mondatom a könyvből. Elkészült Máté következő egy évének tervezete. A napokban kiderült a Népszabiból, hogy a tanévben háromszor is lesz mód javító, pótló, illetve szintemelő vizsgát tenni. (Nem tudom, létezett-e korábban ez a lehetőség, vagy csak most találták ki, a jogos indulatok csillapítására. Nekem különben meggyőződésem, hogy az idei felvételit súlyos és kirívó esélyegyenlőtlenség jellemezte. Természetesen nem a mi Máténkra gondolok, akinek minden a rendelkezésére állt ahhoz, hogy jobban teljesítsen, mint ahogy teljesített. Hanem arra, hogy a felvételhez szükségesnek bizonyult pluszpontok megszerzéséért például egy falusi gyerek eleve hátrányból indult. Még ha a szüleinek telt is nyelvtanfolyamra, akkor sem válogathatott a nyelviskolák között. Az emelt szintű érettségire pedig fakultáción készítették fel a diákokat. Márpedig egy kisvárosi gimnáziumban biztos nem indult minden tárgyból fakultáció. Történetesen Máté pesti gimijében sem. Elégséges jelentkező híján nem volt fizika fakultáció. De ő megtehette volna, hogy átjelentkezik valamely más középiskola fizika fakultációjára.) Az az elképzelésünk, hogy Máté októberben megismétli a fizika középszintű érettségit. Ha csak öt-hat százalékot javít az eredményén, az duplázva már hat pont pluszt jelent. Ha ezt teljesíti, utána rákészül januárra a középfokú nyelvvizsgára franciából. Ha ez a kettő sikerül – nem irreális a célkitűzés –, akkor egy ponttal fölé kerül az idei határnak. Ha bármelyiken fennakad, akkor még idejében felül lehet vizsgálni, hogy valóban ott, azt és úgy kell-e tanulnia tovább, ahogy eltervezte. (Ja, és ha minden úgy lesz, ahogy most tudjuk. Mert naponta írnak mást és mást az újságok.) Mai (tegnapi): ÉGINDULÁS, FÖLDSZAKADÁS – mondta a közvetítés elején a Hajduk–Debrecen meccs kommentátora, akinek nem erőssége a beszéd. Egyébként felhőszakadásra gondolt, mert voltaképp azt akarta mondani, hogy esett az eső. Most olvasom, hogy Sólyom László köztársasági elnöknek nincs hol laknia, mert nem találtak megfelelő elnöki rezidenciát számára. Csak nehogy ideköltözzön ő is az ablakunk alá a hajléktalanok közé! Mai: ESIK PISZKOSUL AZ ESŐ FŰ, DE ESIK, LÖKÖTTÜL ESIK ESIK AZ ESŐ ÚGY ÉLJEK, NINCS JÓ IDŐ. (Novák János – Kern András: Esik) Tegnap Passió Zsámbékon. Kissé meglepett a szereposztás, mert a nyári programfüzetben még László Zsolt, Bertók Lajos, Gazsó György, Varga Mária nevét hirdették. Esetleg a problémás zseni most nem csupán saját magát itta ki a produkcióból, hanem a partnereit is? Pálffy Hobó Tibor mindenesetre kitűnően megfelelt szikár, szuggesztív, átszellemült Jézusnak. A Szűz Máriát játszó Nyakó Julit szintén jól el lehetett nézegetni. Azt is élveztem, hogy Gyurci élvezi. (Szereti az ilyen mozgásos dolgokat, meg jól is áll neki. Testes ugyan, de csöppet sem lomha.) Hanem ahhoz képest, hogy alapjáraton milyen jól kitalálták ezt – a stációk nagy, fehér, szállongó lisztes terepen, (milyen kár, hogy nem írok róla, azt adnám címnek: Lisztrapszódia, esetleg amit kedves férjem javasol: A fehér gárda) – rendezőileg az előadás nem elég kreatív, formátumos, nagy hatású. (Az jutott eszembe, mi lenyűgözőt csinált volna ebből román rendező, például a nagy Manitu!) Voltaképp egyetlen olyan jelenet volt, amely magával ragadónak bizonyult: a kereszt felvitele a Golgotára. És hát a három említett színészen kívül a táncosok (? mozgás alapján nem mindegyik látszott annak) nem voltak elég súlyosak, jelentékenyek figurálisan, intellektuálisan vagy akárhogyan. Egyszóval ez a produkció messze alatta maradt a lehetőségeinek szerintem. Azt az egyet leszámítva, hogy fehérebbek már nem is lehettünk volna, mint amilyenek lettünk. Mint megannyi molnár vagy pék, úgy távoztunk az első sorból, felállva vizes párnáinkról, tetőtől talpig lisztesen. Ha melegebb lett volna, tán meg is kel rajtunk a tészta. Lébec hétvége édeskettesben. Henryk Sienkiewicz Quo vadisát olvasom, voltaképp még a Fogság utórezgéseként. Ahhoz képest, hogy az első negyven oldalt laponként nehezítette 8-10 lábjegyzet – a Háború és béke ilyen még, mintha Tolsztoj direkt akadályokat állított volna az elejére, hogy csak a szívósak jussanak a csúcsra –, alapjában véve romantikus kalandregénnyé alakult itt nekem. Mai: HA A VILÁG ÉS AZ ÉLET A LEHETŐ LEGROSSZABB VOLNA IS, EGY ÖRÖKKÉ JÓ MARAD BENNE: A FIATALSÁG – mondja Sienkiewicznél Petronius. Azt terveztem tegnapra, hogy elbiciklizünk Újbudán a Tour de Hongrie befutója körül, aztán egyszerűen elfelejtettem, hogy ezt mikorra gondoltam el, most meg hiába, mert ma már nincs Tour de Hongrie. Az jutott eszembe erről, hogy egyszer Párizsban egy étteremben arra akartam kérni a rendelést felvenni szándékozó pincért, hogy jöjjön vissza később, de mivel összekevertem a plus tard-t a trop tard-ral – mint utóbb rájöttem –, történetesen azt mondogattam neki, hogy már túl késő. Ő meg egészen döbbentnek látszott, hogy ilyen tragikusnak minősítettem a tempóját. Szűcs Kati megállapította múltkor, milyen nem igazságos, hogy nincsenek nyári kritikusok. Vagyis nyáron ugyanazoknak kell színházba menni és írni, akik télen is ezt csinálják. No, annyi biztos, hogy én nyári kritikusnak meglehetősen lusta vagyok. A BelemenekülŐk megírásához még hozzá se szagoltam, pedig Szűcs Kati alighanem várja az anyagot. Az meg kifejezetten hurráélményként ért, hogy a Színház újság kegyelemből visszavonta a megbízatást a szentendrei Dundo Marojéra. Mai: AHOL TE GAIUS VAGY, OTT ÉN GAIA VAGYOK – ezt mondta a római menyasszony az esküvőjén az ókorban. Nagyon megnyugodtam tegnap a Discovery sima leszállása hallatán. Volt ugyanis bennem némi aggodalom a napokban ezek miatt az űrhajósok miatt. (Jól emlékszem még a Challenger-katasztrófa döbbenetére is 1986-ból. Két évre rá egy Los Angeles-i panoptikumban láttam viszont a legénységet.) Másrészt viszont erősen elszontyolodtam attól, hogy a Fővárosi Állatkertben halva született a rinocéroszgyerek. (Ezeket most alighanem arra való tekintettel jegyeztem be, amit Fodor Tamás mondott tavasszal, hogy a blogomból tényleg meg lehet tudni szinte mindent, ami a világban történik.) Hogy nőne kolbász a Magyar Bálint orrára, de térdig érő! Hát miféle felelős miniszter az ilyen? Mit gondolhat e szabad demokrata a jogbiztonságról? Meddig fogja még ezt a kísérleti nyúl jellegű évfolyamot össze-vissza ráncigálni? Először azt mondták a gyerekeknek, hogy nem kell a felvételhez emelt szintű érettségi. Megírattattak velük egy matekvizsgát, és mert a szervezők látványosan megbuktak a lebonyolítással, megismételtették. Aztán a pontoknál kisütötték, hogy kellett volna az emelt szintű érettségi meg a nyelvvizsga. Végül pedig, mint a babaruhát, visszaveszik a második nyelvvizsgáért járó pontoknak több mint felét. Evvel a totális kiszúrást – vagyis a méltánytalanságon túl a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot és a tervezhetetlenséget – sikerült kiterjeszteniük az idén végzetteken túl a jövő évben érettségizőkre is. Ez a legújabb húzás ugyanis őket szintén az emelt szintű vizsgába kényszeríti bele, akkor is, ha nem erre készültek – a harmadiktól kezdődő fakultáció során –, hanem nyelvvizsgára, ami az eddigi információk alapján ugyanolyan jó befektetésnek ígérkezett, mint az emelt szintű érettségi. A legújabb rendelkezés alapján és a jövő évi felvételi szempontjából Máténak két éve, Panninak egy éve ment pocsékba fakultáció címén, mivel mindketten egy második nyelvvizsgáért dolgoztak. Fejenként négy potenciális ponttal rövidítették most meg őket. Nem tudom, nem-e direkt-e ránk-e utaznak? Volt egy kis nyaralás Veszprémben. Sokat sétáltunk, úsztunk, szaunáztunk. Jártunk az Állatkertben – különös, hogy mennyi ellenszenves látogató gyűlt össze, az állatokat nem tisztelők –, megnéztünk egy Salvador Dalí-kiállítást. Mindhárom estét avval töltöttük, hogy ültünk az erkélyen, és gyönyörködtünk abban, ahogy a viaduktra leszáll az éj. A felhők, a színek, a fények olyan kavalkádja, nem bírtam betelni vele. (Jó, hát előfordult, hogy emellé még vörösbort ittunk, szőlőt és sajtot ettünk hozzá. Meg akadt egy visszatérő kutyavendégünk, egy szép golden retriever, akit esténként rendre magára hagytak a szomszéd szobában, ő pedig keresztülvágva magát az erkélyt kettéválasztó növényzeten, kedvesen szeretgetésre jelentkezett.) Lógott egy festmény az uszoda falán, azt akarom majd még elmesélni. Mai: A Quo vadis után, Nero nyomvonalán haladva elolvastam most a Nero, a véres költőt. Úgy gondolom, a 228. oldalért írta meg Kosztolányi Dezső ezt a regényt. Ott beszél Seneca a költőnek levésről. Önmagáról. Egyebek közt ezt mondja: JOBB IS VAGYOK, TISZTÁBB, MINT AZOK A KORLÁTOLTAK, AKIKET JELLEMESEKNEK, AZOK A KÉPZELETHÍJAS DURVÁK, AKIKET FÉRIAKNAK, AZOK AZ ESZTELENEK, AKIKET HŐSÖKNEK NEVEZNEK. Láttam tegnap a tévében a Titokzatos folyó című Clint Eastwood-filmet. Megállapítottam, hogy Tim Robbins – akinek abszolút járt az Oscar-díj ezért az alakításért – rohamosan és készségesen öregszik hozzá a jóval idősebb Susan Sarandonhoz. Igazán gáláns férji magatartás! Panka tegnap délután elvitt bennünket (apukáját és engem) az Állatkertbe. A perecért ugyan kicsit hisztizni kellett, de azt is vett nekünk. Még nem láttam olyan fiúoroszlánt, amelyiknek ne lett volna szomorú a szeme. Mai: NEKEM MINDIG IGAZAM VAN. ANNYIRA, HOGY EZ MÁR-MÁR ENGEM IS MEGDÖBBENT – mondja Hercule Poirot az egyik kedvenc Agatha Christie-mben, a Nyílt kártyákkal címűben. A családi kényszervállalkozásunkat monogramból adódóan SAJT BT-nek hívják. Számlaíratásnál rendszeresen meg szokták kérdezni, hogy sajttal kereskedünk-e. (Kedves férjem általában azt válaszolja, hogy nem, csak nagyon szeretjük egymást.) Most meg postai úton egyenest Strasbourgból jött ajánlat a Fromi nevű cégtől. „Fromi has been specialising in the sales of French cheese specialities for the past 35 years – írják.” És elküldték 1248 féle sajtuk árlistáját, egy csomóhoz fényképet is mellékeltek. Okvetlenül válaszolok. Mi kifejezetten sajtkedvelők vagyunk. Megírom hát, hogy a Chabisfeuille-ből 15 dekát, a Brebille Monbrenacból 20 dekát, a Roquefort Papillonból 25 dekát kérek szépen. Tegnap Halmai Katival (lásd: jan. 20.) vacsoráztunk a Liszt Ferenc tér borzalmas, lármás dzsumbujában. Attól tartok, az én választásom volt a hely. (Olvasószemüveget kaptam! – hivalkodott Kati. Nekem meg beutalóm van a reumatológiára – tromfoltam én.) Egyeztettük rossz tapasztalatainkat a magyar sajtóról. Közben kedves férjem meg én úgy viselkedtünk, mint házsártos házasok. Voltunk már jobb passzban, annyi biztos. Mai: AZ EMBERNEK A MÁSIK IRÁNTI SZERELEMBEN IS BE KELL ÉRNIE ÖNMAGÁVAL – írja Sřren Kierkegaard. A Félelem és reszketés című kötetét olvasom. (1986-ban jelent meg, 19700 példányban, ára 40 Ft. Ma tizedannyiban lehetne kiadni és százszorannyiért megvenni.) 204 oldal óta rágódik egy bibliai történeten; meg akarja érteni Ábrahámot, és nem sikerül neki. Álmélkodom és a hajam tépem. De jó tollú a pali, és szellemes is: AZ ESZTÉTIKA MINDAZONÁLTAL UDVARIAS ÉS ELŐZÉKENY TUDOMÁNY, MELY TÖBB KIJÁRATOT ISMER, MINT ÁLTALÁBAN A HÁZMESTEREK. Tegnap a Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán egy rész el volt kerítve nemzeti szín szalaggal. Belül állt egy rozoga íróasztal, amellett ült egy unott nő. A hátánál jókora kandeláber lobogó tűzzel, feje fölött transzparens A MAGYAR ÖSSZETARTOZÁS LÁNGJA AUGUSZTUS 19-20. felirattal. Égő. Este lementünk kicsit megmártózni a dunai örömkoncertben. (Dés Lászlóékat hallgattuk végig.) Valahogy furcsa volt az egész. Már innen a Vigadótól kezdve elzárták a közvetlen folyópartot, kerítések között terelődve hömpölygött a tömeg. Itt-ott leválasztottak műanyag székekkel felszerelt területeket, ahová nem tudom, kiket engedtek be a biztonságiak. Aztán a Lánchídtól kezdve a Margit-hídig rengeteg pad és asztal volt kihelyezve a parton, a padokon párnák, illetve inkább afféle lábtörlőszerű ráülőke volt ez. Óriási tömeg, állandó mozgás, nagy fluktuáció. Arra lettem figyelmes, hogy a távozók túlnyomó része magával viszi a lábtörlőcskét. Voltak számosan, akik hatot-nyolcat is összegyűjtöttek belőle. Na most így evvel az országgal kicsit nehéz… (Mi a túrónak kell nekik az a sok lábtörlő? A túróról jut eszembe: vajon a nyugat-európaiak feltalálták már a túrót? Amikor 1995-ben Párizsban éltünk, nem csak hogy nem lehetett túrót kapni, de azt sem tudták, mi az. Még neve sincs. A szótár szerint a túró franciául fromage blanc aigre. Vagyis sajt, fehér, savanyú – minden, de nem túró.) Szinte mindig olyan helyeken laktam, ahol látszott (valamelyest legalább) az augusztus 20-i tűzijáték. Gyerekkoromban – a Csikágóban nőttem fel – ha Apu szobájában eléggé kihajoltam az ablakon, balra nézve az utca vége a Citadella irányába vitt. Az első házasságom idején a Rózsadombon laktam (nem szerettem ott lakni), a ház mellett, erdőszéli magaslati tisztáson piknikelve lehetett tűzijátéknézni. A Múzeum körúton a folyosóról nyílt kilátás a Gellért-hegyre. (Emlékszem, Máté az első tűzijátékakor hogy megijedt a dörrenésektől. Beszaladt a lakásba, és csak az előszobából nyújtogatta a nyakacskáját.) Itt, míg a gyerekek kicsik voltak, augusztus huszadikán este mindig felmásztunk egy tűzoltólétrán a liftakna tetejére, ahol egy kiszögellésen pont annyi a hely, hogy négyen-hatan elférnek. Egyszer aztán a házmester lelakatolta a feljáratot. Később előfordult néhányszor, hogy átmentünk a tér túloldalán álló parkolóház legfelső szintjére. De most már évek óta beérem annyival, amennyi az erkélyünk végéből látszik. (Egy tűzijátéktalan évünk volt, amikor a Fidesz áthelyezte a programot a Parlament elé, és a Gellérthegyről nem lőttek fel semmit. Az egy zártkörű mulatság volt.) Persze nem mindig ültem otthon ilyenkor. 1979-ben például valami füves járdaszigeten telepedtünk le az Erzsébet híd pesti oldalán már kora délután. Kedves férjem – mit sem sejtve még arról, hogy az lesz –, a két Péter, gitárok, énekeltünk. 1982-ben meg épp felszolgálóként dolgoztam (nyári munkásként) a Felszab téri Egyetem presszóban. Amikor elkezdődött a tűzijáték, mind kiálltunk a ház elé nézni. Szóval volt mindenféle. 45 az nemcsak gombócból sok, de augusztus 20-ból is. Sajtószemle 1.: Annyira örülök ennek a nyugdíjas klubos tévés Micimackónak, amit Alföldi Róbert forgat a Nagy Könyvhöz! Annak külön, hogy Darvas Iván épp Fülest játssza. Sajtószemle 2.: Semmi közöm Hegyi Árpád Jutocsához – Nyíregyházán egy egészen kicsit dramaturgszerűsége voltam A vörös postakocsinál –, de most sajnálom őt. Inkorrektnek találom ugyanis, hogy Petrovics Emil lemondott főzeneigazgató a Népszabadságnak levelezik a sérelmeiről (már amelyiket nem restelli, mert akad olyan is, amit „nem taglal”, mert „nem tűri meg a papíros”), ahelyett, hogy az érintettekkel kommunikálna. Ráadásul igen kevéssé meggyőző ez a levél. Amikor a miniszter megkérdezte a véleményét a pályázókról, akkor Petrovics még nem tartotta tehetségtelennek törtetőnek Jutocsát, csak most, mi? Egy sértődött ember bajkeverő igyekezetét vélem felfedezni az álláspontjában. Mai: NINCS MELÓDIA, AMI GYÖNYÖRŰBB, FELEMELŐBB ÉS MEGHATÓBB, MINT EGY NAGYSZERŰ GICCS, HA IDŐSZERŰ LESZ BENNÜNK VALAMIÉRT. Rejtő Jenő regényeit, attól tartok, túl későn olvastam el ahhoz, hogy méltányolni tudjam őket. Valamikor harmincon túl abszolváltam, szorgalmasan és érintetlenül. A Csontbrigád volt az egyetlen, amelyik fennmaradt a rostámon. Abból hoztam most ezt a kedves, giccses idézetet. Az Asbóth utcai kis antikvárban megtaláltam a zalaegerszegi Nyílt Fórum füzetek 1999-es példányát. Úgy kerülhetett ide, hogy a Fórum egyik résztvevője – szerző? dramaturg? kritikus? –, akinek Zegszegen a kezébe nyomták ezt az ingyenes kiadványt, hazajövet eladta. Nyilván nem találta a színdarabokat elég maradandó értékűeknek. Azt még nem is mondtam, hogy szeptember elején elmegyek egy hétre Nyíregyházára, zsűritagnak a Vidor Fesztiválra. Ott fogok üdülni. Györe Balázs Halottak apja című könyvét olvastam el. Komoly, szép, alapos gyászmunka. Azt írja egy helyütt, hogy az édesapja gyakran járt erre, ahol lakom, és mindig felnézett a Szűz Mária szoborra, amelyik itt áll a tér közepén egy oszlop tetején. Szőkének és frivolnak látta a nőt – kivillan az egyik térde. Gyorsan kimentem az erkélyre lemeózni a dolgot, de hátat fordít nekünk. Aztán hazafelé jövet szemügyre vettem, valóban felhúzódik a szoknyája és látszik a jobb térde. Volt már ennél pontosabb stimmt-élményem is. Vajda János feleségének emlékiratait olvastam a Múzeum körúti lakásomban heverészve. Egyszer csak közli az asszony, hogy Vajda a Múzeum körúton lakott, és az ablakából kinézve milyennek látszott a szemközti Nemzeti Múzeum. Felemeltem a fejem és átnéztem az út túloldalára. Nahát! Tényleg. De a legjobb az a kivételes pillanat volt, amikor egy New Jersey-i, Hudson-parti ház sokadik emeletén egy hálószobában feküdtem, és néztem a tévében Az összeesküvés-elmélet című filmet. A végén a sebesült Mel Gibsont helikopterrel vitték kórházba, éjszaka. Szállt a gép Manhattan irányába, a kivilágított felhőkarcolók felé. Jobbra fordítottam a fejem (a szobának az az oldala csupa ablak), átnéztem Manhattanre. És stimmelt a kép J Megtekintettem tegnap a Műcsarnokban Pauer Gyula retrospektív kiállítását. Egyszer együtt voltam vele zsűriben a színházi találkozón, és érdekesnek találtam, hogy ő volt közülünk majdnem a legidősebb, egyben a legavantgárdabb ízlésű. Igen rosszul viselte például az olyan halk, verbálisan gondolatközlő produkciót, mint amilyen a pécsi Caligula helytartója volt. És még jól le is barmolt bennünket, Radnai Annamarit meg engem, hogy mi meg egyáltalán nem unatkoztunk azon az előadáson. Szóval megnéztem a kiállítást, és így lettem Pauer pszeudoművészetének pszeudobefogadója. Sokoldalúan tehetséges ember lévén rengetegféle dolgot művelt, vannak köztük blöfföid jellegűek, meg szellemesek, meg remekek – nem tudtam például, hogy ő tervezte a Katona József színházi, majortamásos Imposztor jelmezeit! –, meg számomra taszítóan bizarrak. (Mint például az, hogy a fia temetéséből is kiállítási tárgyat csinált. Attól meg már annak idején is viszolyogtam, hogy gipszbe öntötte a szerencsétlen szépségkirálynőt.) A legjobban a kisplasztikái tetszettek. Meg a Hangszobor, Víg Mihály zenéjével. Direkt nekem. Mai: HIÁNYZOTT BELŐLE A RÉSZVÉT, MELY EGY IDEGEN ÉLETET IS ÉPPOLY VÉGZETESEN SZÜKSÉGESNEK ÉREZ, MINT AZ ÖNMAGÁÉT – írja Kosztolányi a Patikárius Jancsiról. (Mert a Nerót az Édes Anna követte a kötetben, és azt is újraolvastam.) Sajtószemle 1.: A MaNcs Operabál című szerkesztőségi jegyzete nagyon tipikus és tipikusan inkorrekt újságírói munka. Durva minősítésekkel beszámol arról, hogy mi történt az Operában. Nagyjából úgy tesz az ismeretlen szerző, mintha komoly tényfeltárás útján jutott volna az el az abszolút igazságig. Csak azt mulasztja el megemlíteni, hogy tájékozottsága forrása nem más, mint Petrovics Emil levele, amit a Népszabadság közölt. Az meg minden bizonnyal inkább szubjektív, mint objektív valóság. Sajtószemle 2.: A tegnapi HVG-ben olvasható, hogy megváltoztatják az érettségi vizsgán elért százalékok pontra való átszámítását. És ahogy a minisztérium eddigi hasra ütős sorozatát ismerem, talán ez is azonnal életbe lép. Ez esetben ismét fogalmunk sincs arról, hogy Máté egy októberi ismételt érettségin mire számíthat, mit érhet el. Komolyan mondom, meg kell bolondulni tőlük! Az imént telefonált Gyurcsány Ferenc. Azt mondta, felvételről beszél, de mindenképpen személyesen szeretett volna kapcsolatba lépni velem. Majd a 100 lépés programját vagy 100 program lépését vagy mit kezdte ismertetni. Mondtam, hogy most épp naplót írok, talán inkább ugorjon fel valamelyik délután, esetleg Magyar Bálintot is hozza magával, volna mondandóm. De nem hagyta, hogy a szavába vágjak. Veszprémben a szálloda uszodájának falán lógó festményt órákig nézegettem, mire felfogtam minden részletét és megfejtettem a történetét. Nem mintha annyira bonyolult lenne, de rácsillog a világítás, amúgy viszont nagyon sötét a kép, ráadásul – mint az közelről megállapítható – a személyzet feltehetőleg nedves ronggyal szokta tisztogatni, látszanak ennek a nyomai. A mű azt ábrázolja, hogy egy vízbe fulladt nőt keresnek éjszaka. Egy férfi épp megtalálja a holttestet, s int a többieknek. Maga a kompozíció kicsit olyan, mintha egy kártyalap figuráját látnánk, ahol az alsó rész a felsőnek tükörképe, nem tengelyesen, hanem középpontosan tükrözve. Az éjszaka és a csendes tó (esetleg folyó) sötétjéből középen halványan előderengenek a meztelen testek. A fiatal nő (vagyis a vízihulla) derékig van kint a vízből, hosszú haja és a karjai a kép alja felé lebegnek. A dereka fölött pedig már a rémült arcú, szakállas férfi kezdődik, aki a feszült felsőtestével és a felemelt jobb karjával balra húz ki a képből. Sejtelmes, drámai és hátborzongató az egész. Nem mondom, hogy kiraknám a falra itt a lakásban, de nagyon tetszett. Azon tűnődtem, mi lehet a címe? Loreley veszte? Halál a Níluson? Esetleg: az idei balatoni szezon 19. áldozata? Tudósítás a mai Blikkben. (Mentegetőzésképpen: anyósom a Blikk-olvasó, nála láttam.) „Este nyolc órakor gördült Gyurcsány Ferenc rezidenciája elé a Steven Spielberget szállító autó, és két órán keresztül nem is mozdult onnan. A rendezőt családias fogadtatás várta, hiszen a miniszterelnök felesége és gyermekei is ott ültek a vacsoraasztalnál. Kiderült, hogy Spielberg jól ismeri Szabó István munkásságát, különösen az Apa című filmje nyerte el a tetszését, néhány párbeszédet szó szerint idézett.” Akkor Gyurcsány Ferenc talán Spielberget is hozza magával, amikor felugrik hozzánk, mert tudnám vele folytatni a párbeszédet! Másrészt: megállapítom, hogy a kormány felvásárolta a Munkácsy-album készletet. És nyilván rendeletben szabályozta, hogy a külföldi művészembereknek az jár ajándékba. Mert nemcsak a miniszterelnök adott Munkácsy-albumot Spielbergnek, hanem a Bozóky nevű miniszter is Jeremy Ironsnak, amikor a minap ott lábatlankodott egy filmforgatáson. Mai: LÁTOM-E MAGAM IS A – ÉS NÉHA ÁLMODOM – MIT; ANNYIRA NEM ÉRDEMES PEDIG SEMMIHEZ SEMMIT HOZZÁADNI. (Tandori Dezső: Amíg folytatható, mindig folytatható) Az izraeli barátaink Beer-Sheván laknak, ahol az öngyilkos robbantás történt az autóbusz-pályaudvarnál. Küldtem nekik mailt, de tudom, hogy nem eshetett bajuk, mert kerülik az olyan helyeket, ahol ilyesmi előfordulhat. Nem használják a tömegközlekedést például. Elég rémes lehet úgy élni, hogy az ember egyfolytában takaréklángon tartja magában a veszélyérzetet. Tegnap engem jégbe hűtöttek a Puskin mozi nézőterén a Lélektől lélekig című nagyon dráma alatt. A vastagabb szájú, őzikeszemű Fiennes fiú meg Kristin Scott Thomas pigmeusokat rabolnak Afrikából, de aztán megjavulnak. Mondjuk az olyan színésznőknek, akik filmben valaha Harrison Ford szerelmi partnerei voltak – értelemszerűen: helyettem –, nehéz a kegyeimbe férkőzniük, de hát ez a nő végül is nem rossz színész és elég rokonszenvesen bánatos tekintetű. Küldtem a minap mailt Veres Marinak, hogy szeptember 12. után készen állok a munkára, amennyiben igénylik. Ma visszaírt, hogy nyolc oldalnyit karcsúsodott a Jövő 7 magazin, és hogy felsőbb utasításra csak tévés, filmes és könnyűzenei anyagoknak van hely. Hát akkor ennyi volt a színházi témák számára és számomra a Jövő 7. Bő egy év, ötven cikk. Sajnálom, hogy elmúlt, szerettem csinálni. Hiányozni is fog. Mármint nem a jelenlegi Jövő 7, hanem a korábbi. Ahol még azt írták az oldal tetejére, hogy SZÍNHÁZ, és nem azt, hogy DESZKA. Jelzem: munkát keresek. Együltő helyemben. Vagyis igazán megtalálhatna valami rendszeres interjúkészíttető orgánum! Ha Seneca mondására gondolok, miszerint sedentio fit animus doctior, vagyis az egy helyben való tartózkodás teszi okossá a lelket, akkor ezen a nyáron az én lelkecskémnek sokat kellett okosodnia. (Meg ne tévesszek senkit: azért én nemigen tudnék latinul megszólalni. A konyhanyelvet sem ismerem. Jó, hát nem tudnának eladni latinul. De ki a csoda akarna engem megvenni? Pláne latinul!) Ilyen volt tehát a vakációs lazaság, hogy voltaképp nem is naplót, hanem hónaplót írtam. Holnaptól visszaállok a napi rendre. De lehet, hogy egy darabig majd nem venni észre, hiszen szombaton elutazom Nyíregyre, és az x, hogy onnan majd jelentkezem-e.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
