Édes, száraz

Amikor 1985-ben végeztem a MÚOSZ újságíró-iskolájában, fogadtam a padtársammal, hogy két éven belül benne leszek a Színházban. Vagy írással, vagy kritikusdíj-szavazattal. A lapot jól ismertem: Fejes Endrééktől kaptam ajándékba a korábbi évfolyamok számait. Végigolvastam az összes hosszú cikket. (A nagy terjedelemmel – ami nem természetem – akadt gondom később szerzőként. Emlékszem, egyszer kortárs magyar drámák előadásairól kellett írnom olyan hosszú cikket, még írógéppel, hogy két napig tartott a végére érni. Az elkészült oldalakat a földre terítettem otthon, hogy átlássam valahogy. Kis lakásban laktam, alig volt hová lépni a kéziratpapírlapoktól.)

Az újságíró-iskolai fogadás idején azt persze nem tudtam, hogy a kritikusdíj-szavazásba bekerülni nem olyan egyszerű. Előbb a kritikusi működés alapján felvételt kell nyerni a színikritikusok közé, akik ez idő tájt még a Magyar Színházművészeti Szövetség egyik tagozataként csoportosultak, a tagfelvételről pedig a nagy szervezet elnöksége döntött. Jó pár évvel később hallottam (döbbent megilletődöttséggel), hogy Kállai Ferenc elnök és Vámos László főtitkár – akikkel nem találkoztam még –összevitatkoztak a felvételemről. Bejutottam, és az 1987/88-as évadról szavazhattam először a kritikusdíjban. Akkor már egy éve rendszeresnek látszó szerzője voltam a Színháznak, úgyhogy a fogadást megnyertem. (Bár a tétet, az egy üveg Martinit azóta sem kaptam meg!!)

A folyóirathoz Koltai Tamás évtizedeiben kötődtem leginkább. Koltai Tamás olyan főszerkesztő volt, akinél jobbat kívánni sem lehet. Visszajelzést adott – dicsérni sem restellt –, viszont le- és elnyelte a panaszokat, sérelmeket, vádakat, amikkel a kritizált alkotók jelentkeztek nála. Sebők Magda olvasószerkesztő a szövegeken pontosan, megbízhatóan és a szerző számára szinte észrevehetetlenül dolgozott (mindhárom igen fontos a cikkírónak). Kiválóan, érzékenyen szerkesztett és válogatott fotókat Koncz Zsuzsa. No meg ott volt Csomorné Margó, a szerkesztőségi titkárnő, aki kézben tartotta a dolgokat, és ha számlaadáskor egyetlen szerkesztő sem tartózkodott bent a szerkiben, akkor is jó volt kicsit ott maradni és beszélgetni vele.

Koltai Tamás halála, a lap megújulása és néhány kedvezőtlen tapasztalat után távolabbra húzódtam. De mindig kerültek oda szerkesztő munkatársként új, fiatal, kíváncsi emberek, akik rafináltan tudtak olyan, személyre szabott feladatokra felkérni, amiknek nehezen álltam ellen.

Harminchat év alatt (ha jól számolom) 160 alkalommal jelentem meg a papír-Színházban. Természetesen nem az én munkásságom volt a lap legnagyobb erénye, hanem sok minden és sok mindenki más. Ez az újság bő fél évszázadon át a minőségi magyar színház és a színházi újságírás, a színikritika lenyomatát adta. Azt hiszem, meg kellett volna tartani. Akik tehettek volna ezért – emberek (magamat is beleértve), intézmények (a színházakkal bezárólag) –, kár, hogy nem tettek érte.

Stuber Andrea