Reneszánsz 2108

Dezsőke már kiskorában is különc volt. A legjobban olvasni szeretett, legfőképpen drámákat. De a padláson talált múlt századi, sőt még régebbi, megsárgult újságokat is szívesen bújta. Dezsőkének gyerekkorában lelkes szenvedéllyel mesélt a nagypapája arról, milyen volt régen a színház, az élő fajta. Amikor tízen, százan, ezren ültek egymás mellett, mögött a nézőtéren. Meredtek a színpadra, hallották egymás nevetését, szipogását, köhögését, és olykor létrehozták a közös megrendülés mély csöndjét. Furcsa lehetett – tűnődött Dezsőke. Az volt az igazi – mondta mindig a nagypapa. Ő mesélte azt is, hogy a 2020-as világjárvány indította el a változásokat. Be kellett csukni a színházakat. A társulatok zárt ajtók mögött folytatták munkájukat: próbáltak, játszottak, s felvették vagy közvetítették az előadásaikat. Idővel a műszaki berendezések egyre magasabb színvonalat biztosítottak, így a felhasználási módszerek folyamatosan fejlődtek. Ezek segítségével a színháziak igyekeztek mind többet nyújtani a magára maradt nézőnek, aki hallható tapsot is küldhetett egy klikkeléssel a játszóknak az előadás végén. A hagyományosnak mondható, többkamerás közvetítéseket egy idő után megreformálták: kisméretű, láthatatlan kamerákat helyeztek el a játszó színészek fején. A rendező, pontosabban az adásrendező határozta meg, hogy a néző mikor melyik szereplő szemszögéből láthatja a jelenetet.

A következő lépés az lett – amikor a technika már erre is lehetőséget kínált –, hogy a néző maga választhatott, melyik hős nézőpontjából szeretné látni a színpadi eseményeket. Egyszerűen bejelölte a számítógépén a stáblistában, hogy melyik alkotó kamerájához köti be magát. (Miután egy néző megreklamálta, hogy miért pont színész mellett kell dönteni, miért nem csatlakozhat az ügyelőre, ezt az opciót is létrehozták. Egy ősöreg néző a büfés szemszögét akarta, de a rendszer működtetői ezt a kérést nem tudták értelmezni.) Ettől a fajta egyszemélyes magán(y) színháztól aztán arra vezetett az út, hogy a néző, egyre erősebben azonosulván a szereplővel, akinek a szemével látott, szeretett volna beavatkozni a dráma menetébe. Ennek is lett szabályozott módja, amikor már nem igazi színészek adták elő a darabot kamerával a fejükön, hanem gondosan kiképzett, szakavatott robotok, amelyek képesek voltak a néző szándékai szerint cselekedni a meghatározott sorsú figura képében. (Természetesen a japán tudósok jártak elöl. Már 2008-ban akadtak színházi és robotikai szakembereik, akik élő színészeket és távirányított androidokat szerepeltettek együtt a színpadon.) Az online robotszínházban nem lehetett tetszőleges számú nézőt fogadni, mert egy szereplő működését mindig csak egyetlen szándék irányíthatja. Ebben a szűkebb körű, exkluzív színházban tehát ki kellett osztani a szerepeket, értelemszerűen az üzleti szempontok érvényesülésével. Elektronikusan licitáltak a nézők minden egyes előadás előtt, hiszen annak semmi akadálya, hogy a produkció sokszor egymás után lemenjen, hosszú szériát fusson. Dezső tulajdonképpen csak ezt a színházat ismerte, ilyen távszínházban játszhatta el otthon ülve báró Tuzenbachot a Három nővérben. Meg is halt a végén párbajban a csehovi előírás szerint. Büszke volt a teljesítményre, szinte érezte a mellében Szoljonij golyójának ütését.

A szerepjegyet vásárló nézők mindig kaptak egy rövid ismertetőt arról, hogy hősük hány jelenetben játszik és honnan hová jut a történetben. Dezső azonban nem szorult rá sillabuszra, hiszen járatos volt a világ drámairodalmában. Tudta hát, mire vállalkozik, amikor benevez egy-egy dráma előadásába. Bizarr módon szeretett olyan szereplőt választani, aki meghal a végén. Rómeót különösen kedvelte, mert ő vívott, ugrált és mászott is. Egyszer aztán, amikor Dezső a Magyar tudósok körútján, a két egyetemi épület helyén épült sportpályán futott, megismerkedett egy Bence nevű fiatalemberrel, akinek a számítógépes kalandjáték volt a szenvedélye. Dezső nem tudta őt meggyőzni, hogy a színház még robotok révén is élőbb, személyesebb dolog, mint harcost irányítani egy rajzfilmszerű játékban. Dezső rosszkedvű lett ettől a haszontalan vitától.

Egész éjszaka gondolkodott. Reggel kikereste mindazok nevét, címét, akikkel színházazás során partnerségbe került. Az a régivágású ötlete támadt, hogy írt nekik. Öten írtak vissza. Dezső Szophoklész Antigonéját választotta. Három hónappal később egy kicsi, tömzsi, gonosz híd alatt megtartották a XXII. század első budapesti élőszínházi premierjét. Először nem is járt arra senki. A harmadik előadáson hatan voltak, de ketten elmentek közben. A hatodik előadásra már híre mert a különös akciónak, hatvankét néző gyűlt össze. A végén kézi tapsban törtek ki. Felemelő érzés fogta el mindnyájukat, még azt is, aki kritikai megjegyzéseket tett. Megértették, hogy egy szép út kezdetén állnak.

Stuber Andrea