Még nem elég

Örkény István: Tóték (Veres 1 Színház)

Nem gyakran fordul elő, hogy egy Pest környéki városban, a főváros agglomerációjában színházat alapítanak. Budaörsön történt ilyen, ahol a 2013-ban alakult Latinovits Színháznak mindenesetre volt előzménye: a Budaörsi Játékszín. A 2014-ben létrejött veresegyházi Veres 1 Színház azonban hozzávetőleg a semmiből lett. Hogy mi kellett hozzá? Elsőül egy beköltöző, ambiciózus páros: Zorgel Enikő és Venyige Sándor. Az előbbi művelődésszervezőként, ifjúságiház-igazgatóként és amatőr színjátszóként hozta tapasztalatait, utóbbi pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egyik szép korszakában, Verebes István igazgatása alatt tanulta a színházat színészként, dramaturgként. Kellett hozzá nyitott, támogató, tapasztalt polgármester: Pásztor Béla, aki 56 (!) éve vezetője Veresegyháznak. Legfőképpen pedig kell hozzá e dinamikusan fejlődő város húszezres népessége, a maga 37 éves átlagéletkorával. A lakosság jómódú, és szívesen fogadja, ha kulturális igényeit helyben (is) kielégítheti.

A megalakuló Veres 1 Színház a máig Váci Mihályról elnevezett művelődési otthonba vette be magát, ott kezdett előadásokat befogadni és létrehozni. Könnyű műfajú produkciókat kínáltak, a minőségi szórakoztatást célozva meg. Egyik első sikerüket Agatha Christie-vel, Az egérfogóval aratták, és sok éve slágerdarabjuk az Anconai szerelmesek, amelyet 63 alkalommal játszottak el eddig. (A statisztikai adatokból az előadásonkénti átlagosan 370 fős nézőszámot tekintve ez azt jelenti, hogy az életrevaló Anconaijukat többen látták, mint ahányan a városban laknak.) Évről évre emelkedtek az előadásszámok és a nézőszámok. Az első szezonjukban közel tízezren látogatták produkcióikat. 2018-ban – amikorra a Mézesvölgyi Nyár szabadtéri sorozatát is megteremtették – 33535 néző váltott színházjegyet Veresegyházon. 2020-ban már 690, országszerte tartott előadás volt mögöttük, amit összesen 256 ezer néző látott.

A Veres 1 Színház – amely öt főállású alkalmazottat foglalkoztat – működésében és finanszírozásában a városra, a támogatóira, a helyi közösségre, a közönségre számíthat. Amikor 2018-ban a TAÓ-t megszüntették, akkor a színház az előző évi jegyeladásai alapján 113 millió forintra lett volna jogosult. Aztán TAO-pótló támogatás gyanánt ennek az összegnek bő egyharmadát ítélték meg az EMMI ismeretlen döntnökei. Ez nyilván szűkítette a lehetőségeket, de a színház nem mondott le terveiről, amelyek között bővülő körű működés, például babaszínházi vagy beavató színházi előadások létrehozása is szerepelt. S a színházhoz már-már társulatként kötődő alkotók természetesen arra is vágytak, hogy a bulvárvígjátékok és a zenés sikerek mellett komolyabb műveket is játsszanak. Ennek is eljött az ideje 2019-ben, amikor a várossal kötött megállapodás értelmében a színház évi három bemutató kiállítására vállalt kötelezettséget: a Csoportterápia című Szente-Bolba-Galambos musical és a Hogyan nevezzelek? című kortárs francia vígjáték mellett a Tótékot tűzte műsorra. Örkény István drámájának Dicső Dániel rendezte premierjét még ugyanabban a színházi szezonban követte Tasnádi István Finito című színdarabja Tasnádi Csaba rendezésében. (Érdekes egybeesés: visszaköszönt egyik „árnyékszékes darab” a másiknak. Mindkettőben van olyan jelenet, amelyben a főszereplő lázadva bezárkózik a falusi budiba.)

Egyebek közt a Tóték-bemutatóját is az online színháznézők elé tárta a Veres 1 Színház ezen a járványos tavaszon. Maga a felvétel már a színházzár után készült, ezt onnan lehet tudni, hogy a játszók valamelyest élnek az üres nézőtér és a kamera adta lehetőséggel. Előfordul, hogy Mohai Tamás postása – akinek ideg-, illetve elmeállapota kissé riasztóan hat – kiszalad a nézőtéri pusztába és közvetlenül a kamera, vagyis a távközönség képébe tolja a ki nem kézbesített levlapot. Örkény ugyanis olyan postást írt meg, aki szívén viseli Mátraszentanna lakosainak sorsát, bár fölöttébb szelektív a viselés a szívén. A rokonszenvéhez elég annyi, ha egy család négytagú, mert ez kedvez a habókos kézbesítő páros számok iránti vonzalmának. Bár esetünkben, vagyis Tóték esetében semmi jó nem származik abból, hogy a postás elsinkófálja a Tóték olyan leveleit, amiket feleslegesnek vagy elkedvetlenítőnek talál. Az elhallgatás alapú népboldogítás klasszikus esete ez.

Az előadást kezdő Mohai Tamás postása már szemre is távol áll a megbízható állami alkalmazottól. Nadrágját spárgával kötötte meg a derekán, fölötte egy szál lestrapált atléta. (Egy lestrapált futballista korszerűbb lenne. Bocsánat, ez rossz poén, csak nincs szívem kihúzni.) Szabályosnak tetsző postássapkája alatt a haja az egyik oldalon lenyírva, a másikon kusza lófarok kócos fürtje lóg ki. Legalább két, ha nem három frontfoga hiányzik, helyükön ezüstszín pótlás. Tátott száj, kikerekedő szemek, kényszeres mozdulatok, nyerítő nevetések – picit talán túl lett hajtva színészileg ez a figura. Mindenesetre általa ismerjük meg Tótékat, akik az első jelenet alatt már ott ülnek mozdulatlanul a háttérben. Mögöttük a Bátonyi György tervezte díszletfal: Üdvözlet Mátraszentannáról feliratú kinagyított képeslap. (Illik hozzá a zenedobozzene.) A képeslapközi kétszárnyú ajtó helyére könnyedén beilleszthető a budi, amikor eljön az ideje. Egyszerű, funkcionális a színpadkép. Csak az a durva faasztal furcsa, amelynek nincs fiókja, így alatta, az alsó keresztlécein kell tartani különböző használati tárgyakat, amikre Tótéknak a játék során vagy vendéglátáskor szükségük lesz.

Tóték már első pillantásra is annyira különböző karakterek, hogy a néző meg sem próbálja elképzelni, milyen lehet Gyula fiuk, akit nem láthatunk. Faragó András Tótja kellően szép szál ember, megtermett férfi. De a feje eleve elgyötörtnek látszik. Úgy fest, nincs ereje teljében ez a tűzoltóparancsnok. Mintha nem lenne benne elég szufla ahhoz, hogy akár csak magában is, de ellenkezzen, amikor ellehetetlenítik az életét a saját házában. Sokáig szinten tartja Faragó András ezt a lélekben is álmos, tesze-tosza, enyhén bamba állapotot, hogy aztán Tótja egy ásítás és a szája felpeckelése között villanásnyi időre mégis öntudatra ébredjen. Akkor hirtelen feltűnik, hogy a néma, dacos ellenállás dárdái képesek kiállni a szeméből.

Balázs Andrea Tótné Mariskája tisztelettudó és türelmes asszonyság, aki azonban kritikus helyzetben a leghatározottabban előveszi ellentmondást nem tűrő modorát. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ebben a házban végül is az történik, amit ő elhatároz. Meghitt, aggodalmas és elérzékenyülős kapcsolat köti a háborúba vitt fiához, akinek fényképét a köténye zsebében tartja. Idővel majd valószínűleg elkopik az a fotó, annyit fogdossa, simogatja, csókolgatja. Ugyanakkor gyengéd szeretet, megértés, sőt cinkosság fűzi a lányához, Ágikához, akivel párban eredményesen dirigálják a papát. Csáki Edina Ágikájának napsugaras a mosolya és lefegyverző az engedékenysége. Még azt is jól viseli, hogy „terepen” a mamája folyton előre dobja az ő lófarkát, nyilván az előnyösebb kinézet érdekében. A színésznő Ágikából szikrázó lelkesedést csihol ki, amihez elég akár egy aranycsillag emlegetése vagy a katonatiszt szó kimondása. Az is érthető, ha e jóravalóan okos Ágika unalmas életébe az Őrnagy érkezése olyan szívbéli felindulást hoz, hogy minden kényelmetlenség, kellemetlenség és őrület ellenére szomorúság fogja el, amikor a vendég távozik.

Ezek közé az emberek közé tántorog be kimerülten és szinte vakon Mihályfi Balázs szabadságos Őrnagya. Nem vitás, hogy az Őrnagy szerepe épp ilyen mokány, erőteljes, határozott kontúrú, szabatos beszédű színészt követel, mint amilyen Mihályfi Balázs. Arcán fáradtság, amit gyorsan képes felváltani a dobozolás kiváltotta lelkesedés. Az idegállapota ziláltsága a bal szeme rebbenésein látszik. Hátborzongató hisztérikus nevetéssel hívja fel a figyelmet a saját poénjaira. Lehet egyébként, hogy egy pedagógus veszett el ebben a katonában, de teljesen. És picit, épp csak egy gondolatnyit hat zavaróan, hogy hányszor igyekszik behízelegni magát az ígéreteivel, miszerint Tóték fiának különféle kedvezményeket biztosít majd, mihelyst visszatér a frontra. Szinte a kitörőrohamai a legtermészetesebbek. Amikor például megkéri Mariskát, hogy ha Tomaji plébános legközelebb bejön a házba, akkor lője agyon. A lehető legbájosabb, legkézenfekvőbb készségességgel feleli erre Balázs Andrea: Hát ez csak természetes, mélyen tisztelt őrnagy úr!

Dicső Dániel rendezésében nem maradnak ki az előadásból a mátraszentannai szomszédok sem. (Szokták a Tótékban kihagyni a kisebb szereplőket.) Ennek is köszönhetünk egy-egy jellegzetes ecsetvonást vagy szép pillanatot. Például Petridisz Hrisztosz csokornyakkendős, vegyvédelmi ruhás szippantó emberének meggyőző szakértelmét. Ahogy a „massza megbolydulását” előadja, az sajnos komoly láttató erővel bír. Vagy ott van Zorgel Enikő elkent rúzsú Gizi Gézánéjának reménytelenül vágyódó tekintete, amikor visszapillant Tótékra, mielőtt elhagyja a házukat.

A Veres 1 Színház Tóték-előadása össz-színházi viszonylatban nem kiemelkedő produkció. Tisztes, korrekt, egyenletes színvonalú munka. A színház életében fontos lépés: elindulás egy új irányba. Jó utat nekik! És nekünk velük.

Stuber Andrea