Felbecsülhetetlen értékű pihe

Törőcsik Mari után küldött szavak

Szívesen mesélte Törőcsik Mari, hogy 1956-ban Cannes-ban a Körhinta bemutatója után letérdelt elé François Truffaut – akkor még filmkritikus, később korszakos rendező –, és jelezte: tanulmányt akar írni arról a mozdulatról, ahogy a filmbeli lakodalomban Mari az őt táncra kérő Máté (Soós Imre) vállára teszi a kezét. Talán el is készült ez a tanulmány – nem találtam sajnos –, de ha nem, azt mindenesetre írásba adta Truffaut az Art című folyóirat hasábjain, hogy ő a maga részéről a fesztiváldíjat a Körhintának és Törőcsik Mari alakításának nyújtaná át.

Megnéztem aztán ezt a pillanatot többször is. Úgy teszi Soós Imre vállára a kezét Törőcsik Mari, hogy a kamerához közelebb eső, jobb kezével belesasszézik egyet a mozdulatba. Egyetlen másodperc, ahogy a lány így ráfog a fiúra – a könnyedségnek és a kapaszkodásnak különös elegye. Bátorság, dac és riadalom egyszerre van benne. Ösztönösen jött ez bizonyosan, ahogy ösztönös lehetett minden ebben az alakításban a húszéves színinövendéktől, aki – saját megítélése szerint – semmit, de semmit nem tudott akkoriban még a színészi szakmáról. Felidézte évtizedekkel később, hogy amikor nagyon közel jött hozzá a kamera, az annyira zavarba hozta, hogy bátortalanul felszólalt a rendezőnél: Fábri elvtárs, én így nem tudok…

Jaj, dehogyisnem tudott. A Körhinta után az ötvenes években filmek sora alapozott arra a bájra, érzékenységre és természetességre, amely a fiatal színésznő sajátjának mutatkozott a vásznon. Kevéssé megírt női szerepek tucatjába lehelt életet, adta kölcsönbe az üdeségét, elevenségét. Akár Rontó Pál típusú bakfisként lábatlankodott a Dunai Vasműben (Kölyök, 1959), akár összeszűrte a levet asszonyként a Tordy Géza játszotta fiatal kalauzzal (Külvárosi legenda, 1957), de még ha lopott is az üzemből, rossz társaságba keveredvén (Vasvirág, 1958) – mindig neki jutott a néző rokonszenve és együttérzése. Talán az Édes Anna volt az első olyan film, ugyancsak Fábri Zoltán rendezésében, 1958-ban, amely az eddigieknél már többet követelt a címszereplőtől; árnyaltabb, rétegzettebb emberábrázolást.

Hogy mikor lett aztán Törőcsik Mariból konszenzusos sztár, akit az egész ország ismert és elismert mint színésznagyságot, azt innen nézve már nehéz megállapítani. Az utolsó élő képviselője volt egy olyan korszaknak, amelyben még egybeeshetett a széles közönség és a szűkebb szakma értékítélete, s a népszerűség összefüggött a művészi teljesítménnyel. A fiatal színésznő lassan, de biztosan vérteződött fel tudással, tapasztalattal, stílusismerettel, gondolkodásmóddal. A hatvanas években 34 filmet forgatott! Megtanulta, kifejlesztette a figurateremtés változatosságát. 1969-ben fáradt, megtört, jót még csak elképzelni sem tudó középkorú édesanyja Nemecsek Ernőnek A Pál utcai fiúkban. 1970-ben viszont miniszoknyás, szájában cigit lógató, vagányul vezető taxisofőr az N. N. a halál angyalában. 1971-ben pedig Luca a Makk Károly rendezte Szerelemben. Halk, törhetetlen feleség, megbízható meny, aki kicsit csal a tegnapi bukétával, hogy ma is kaphasson tőle néhány szál virágot az anyósa. Amikor a szoba sarkában megsejti, majd meglátja börtönből hazajött férjét, a sápadt Darvas Ivánt, akkor a sírás előtt egy másodperccel eldugja arcát az ajtó mögé. Ennek a képsornak ott a helye a világ filmtörténetének legszebb jelenetei között.

Négy évvel később Maár Gyulánál a Déryné, hol van?-ban felidéz egy rövidebb Törőcsik-korszakot: magába mélyedő, szenvedő-szenvelgő alakot. Aztán a nyolcvanas évektől jöttek a nagymamaszerepek, a Szamárköhögéstől A fény ösvényeiig, közbeiktatva egy régésznő álomszerű kalandjait a Hosszú alkonyban. „Én mindenkinek csak ajánlani tudom: öregedjen meg” – mondja a Janisch Attila-film elején. De nehéz lenne felsorolni akár csak a legjavát a filmszerepeinek, hiszen több száz magyar filmben és tévéjátékban játszott. Szubjektíve az jut eszembe először, hogy a vásznon nemegyszer elhagyta egyik kedves színészpartnerét, Kállai Ferencet (Ferencem – így hívta őt) mint férjet, amikor a feleségét alakította. A Déryné, hol van?-on kívül például a Kéktiszta szerelemben is.

Törőcsik Mari a mi nem hagyományos dívánk volt. Egy ránk, hétköznapi emberekre is hasonlító, törékeny termetű, 45 kilós nagyasszony. Az arcán különös, lefelé görbülő, kesernyés mosollyal, és az évek múlásával egyre lejjebb cigarettázott hanggal. Legszívesebben nadrágot hordott, füstölt, mint a gyárkémény, és Niki Laudának hívták a kollégái, mert úgy vezetett autót. Hátulról vonzó fiúnak látszik, elölről kínai öregasszonynak – írta le a külsejét Kálmán György, Fejes Endre elmondása szerint. Mindez természetesen nem áll ellentétben avval, hogy Törőcsik Mari fényűzően eljátszott nagy nőt vagy fenséges asszonyt, ha azt a feladatot kapta. Rögtön fel is idéződik bennem A régi nyár nagykalapos Máriája (1983) vagy a nyakláncokat és prémeket könnyed eleganciával viselő Eleonóra királyné Az oroszlán télen előadásából (1988). Abban Oroszlánszívű Richárd anyukájaként vetélkedett egy másik kedves színészpartnerével, a férjét adó Garas Dezsővel. Az első részben sodró, magabiztos, nőiségében kiteljesedő, viruló Eleonóra volt, a másodikban fokozatosan ment össze, s a végére meggyötört, megalázott öregasszony lett belőle. 

Most már a színháznál tartok, a színésznő nehezen induló, ám annál szélesebb ívet és nagyobb magaslatot bejáró színházi pályájánál. Törőcsik Mari tökéletesen tisztában volt önnön színészi formátumával. László Ferenc frappáns megfogalmazásában: „kacéran viselte a maga színháztörténeti jelentékenységét”. Ugyanakkor olyan érzés is élt benne, hogy ő talán helyettes színésznő csupán. A kishúga helyett, aki gyerekkorában meghalt – egy régi családi fénykép alapján rendkívülien hasonlított rá –, és szerinte sokkal tehetségesebb volt őnála.

Gellért Endrét és Major Tamást tekintette színházi apáinak, mestereinek, akiktől alapokat és bizalmat kapott a színpadi munkához. De később is mindig akadtak rendezők, színházi emberek, akik építették Törőcsik Marit és építettek rá vagy igyekeztek gondoskodni róla a pályán. Jurij Ljubimovtól Schwajda Györgyön, Anatolij Vasziljeven át Zsótér Sándorig hosszú a sor. Több mint hatvanéves színészi életútjának utolsó évtizedeit a Nemzeti Színházban töltötte, Schwajda György, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, majd Vidnyánszky Attila vezetése alatt. Érdekes, hogy Vidnyánszky az igazgatása esztendei alatt egyetlen olyan szerepet, darabot sem talált, amelyben maga rendezte volna Törőcsik Marit. (Leszámítva, hogy behívta a Körhinta-előadása tapsrendjébe, meghajolni a színpadon.) Pedig a vállalkozókedv a színésznőből soha nem hiányzott. Szakmai kíváncsisága Schilling Árpádhoz éppúgy elvitte, mint ahogy Beregszászba Vidnyánszky Attilához. 73 évesen, miután visszajött a klinikai halálból, amint felépült, rögtön elment Kaposvárra egy irdatlan szerepre Vasziljevhez. Plusz eljátszotta a Halált a Nemzeti Mein Kampfjában. Volt humora. Egy évre rá simán elfogadta a meghívást a Maladype lakásszínházába, amikor Zsótér Sándor a Figaro házasságában őt képzelte el Marcelinának.

Törőcsik Mari korszakos színésznő volt, minden értelemben. Sőt, több korszakos. Rákosi Mátyás alatt lett filmsztár, Kádár János idején vált nagy színésznővé, s azóta is megbecsülte minden rezsim. Néha talán hagyta is, hogy felhasználják a politikusok, az ő hírnevével igyekezzenek növelni a magukét. Meglehet, nagyvonalúságból tette, azok után, hogy egyszer már nagyot csalódott a politikusokban, amikor a 1990-es évek közepén elvállalta a Művész Színház igazgatását. Legfeljebb csalódott bennük újra. Avval úgyis tisztában volt, hogy a legnagyobb elismerést, tiszteletet és szeretetet mindig a közönségtől és a szakmától kapja.

Jómagam a nyolcvanas évek elején érkeztem színháznézőnek, és a néhai Várszínházban bemutatott Csütörtöki hölgyek-előadás adta az első revelatív Törőcsik-élményemet. Színésznő írta darabról van szó, három olyan szereppel, amely arra szolgál, hogy feladatra vágyó idősebb színésznők kedvét keresse. Hálás szerepek, teli flashbackkel. Psota Irén és Váradi Hédi mellé bevették harmadiknak a náluk hat évvel fiatalabb Törőcsiket. Aki aztán kicsit sem mórikálta magát. Talán a hangját sem változtatta el, amikor vissza kellett menni bakfiskorba vagy az egykori fiatal lánykát kellett megidézni. Nem csinált semmi különöset. Egyszerűen csodát tett: megszólalt, kinyílt a szeme, és azonnal lehetett tudni, hogy most hatéves. Vagy tizenhat. Amennyi kell.

Ugyancsak emlékezetes számomra, amikor a Csirkefej felújításában mutatkozott be 1989-ben. Azt a főszerepet Spiró György Gobbi Hildára írta, akinek utolsó színházi szerepe lett a macskáját sirató Vénasszony. Nagyszabású, nem felejthető alakítás volt a Gobbié. De magát a figurát, a nő személyiségét, múltját, érzelmi kudarcát akkor értettem meg igazán, amikor Törőcsik Marival láttam a Csirkefejet. A darabot rendező Zsámbéki Gábor is azok közé tartozott, akikkel közös munkáit áldás kísérte. Amikor Básti Juli távozott a Katona József Színházból, otthagyván a Cseresznyéskertben Ranyevszkaja szerepét, Zsámbéki őt is Törőcsik Marival pótolta. 2001-ben pedig színre vitte a Szent György és a sárkányt, amely előadásnak emblematikus képe az, ahogy Törőcsik Mari Inganga anyakirálynéként egy felfüggesztett hintaülésben gubbaszt. A mindentudó öregasszony, aki olyan, mint egy kis madárka. Unokájaként Nagy Ervin ölbe vette és vitte, mint egy felbecsülhetetlen értékű pihét.

Egyik utolsó színházi szerepét a Vígszínház 2013-as Átutazók-bemutatójában játszotta, Eszenyi Enikő rendezésében. Nem volt egy szava sem. Csak időről időre keresztülinalt a színpadon. Törékeny, virgonc kis öregasszony, akivel a családja már nemigen tud mit kezdeni. „Istenem, olyan volt ebben a Törőcsik – mondtam a színházból hazafelé a férjemnek –, mint anyukám az utolsó évében”. „Nem – felelte ő –, az én anyukám volt ilyen”. Törőcsik Mari, meglehet, eljátszotta akkor mindannyiunk elfogyott, elvesztett anyukáját. Neki magának azonban hátra volt a pályáján még egy felvirágzás: Zsótér Sándor rendezései a Nemzeti Színházban: Ibsen Brandja és Brechttől a Galilei élete. Az utóbbiban természetesen az idős Galileit formálta meg, lényegében a tudós agyát, gondolkodását. A saját tapasztalatain kiérlelt bölcsességével és huncut nevetésekkel. Méltó találkozás volt az a szerep egyfelől a fiatalokkal – az SZFE és a kaposvári színiegyetem növendékei is részt vettek az előadásban –, másfelől a közönséggel. Ez lett a búcsúja a színháztól. Állt fekete ruhában a falnál az előadás utolsó jelenetében, mögé vetítettek egy képsort Maár Gyula Töredék című filmjéből. Azt, ahogy Törőcsik Mari sebbel-lobbal megfordul, és kisétál, eltűnik a filmbéli kertben. 

Amikor 2015-ben rádióműsort készíteni mentem a nyolcvanéves Törőcsik Marihoz, előtte megkérdeztem Zsótér Sándort, mit vigyek a színésznőnek. „Unicumot” – vágta rá azonnal. De annál én sokkal konvencionálisabb vagyok, semhogy egy üveg piával állítanék be a legnagyobb magyar színésznőhöz. „Nem lehetne inkább virágot vagy csokit…?” – kérdeztem bátortalanul. „Nem” – válaszolta határozottan Zsótér. Unicummal töltött csokit vittem végül Törőcsik Marinak. Örömmel fogadta.

Háromszor hívtam fel életemben. Egyszer úgy harminc évvel ezelőtt egy kis telefonos interjúért. Másodszor amikor meghívtam a színikritikusok díjátadó gálaestjére. Végül pedig a rádióműsor miatt. Hárman voltunk ilyenkor a vonalban: ő, én és a lámpaláz. Úgy köszönt el a telefonban: Isten vele. Nagy spéttel válaszoltam a halála napján: Isten Vele.

Stuber Andrea