Távszínházi élet

A színpad egy fehér szoba. Vakítóan világos fényben belép egy ember, zizegő sárga kezeslábasban, plexi maszkban. Semmi nem látszik ki belőle a tetőtől talpig tartó védőfelszerelés mögül. Utána még négyen érkeznek, ugyanilyen alakok. Üdvözlésül megölelik egymást, a puszi összekoccan átlátszó arcvédőjükön. Kezükbe veszik a welcome drinket, ám az elfogyasztása akadályba ütközik. Levetkőznek, kihámozzák magukat a védőruhából – két nő, három férfi, most látszik –, alatta estélyi viseletet hordanak. Eleganciájuk hibátlan, még a karcsú kis oxigénpalackjaik is sikkesek. Leülnek a fényűzően megterített hosszú asztalhoz – távolságtartón, három-négy széket üresen hagyva egymás között –, majd énekelni kezdenek. Mozart Requiemje hangzik el tőlük, a Dies irae-től a mindent bevégző ámenig.

A Benkó Bence és Fábián Péter vezette k2 Színház Búcsúkoncert című, profetikus-katartikus előadását írtam le a fentiekben. Idén februárban mutatták be Tarnóczi Jakab rendezésében, Szép András zenei vezetésével és kíséretével. Talán ha háromszor játszhatták el. Aztán március 12-én a kormányrendeletnek megfelelően bezártak a magyarországi színházak. Az addikt színháznézők úgy emlékeznek erre, mint egy katasztrófa napjára: bevésődött bennük, mit láttak utoljára élő színházban tavasszal. (Én speciel Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat Raszkolnyikov című előadását.) Néhány nap elteltével nyiladoztak a csatornák az interneten, majd jött minden, ami a csövön kifért, illetve befért a csövön az ember számítógépébe. Művészek kezdtek el otthonról szerepelni verssel, felolvasással; színházak vették elő archívumuk értékes kincseit, repertoárjuk elfekvő darabjait. Akiket csak egy lépés választott el az esedékes bemutatójuktól, azok azt meg is tartották kamerák és üres nézőtér előtt. Például Az ügynök halála főpróbáját Szatmárnémetiben, az „Ülő Bölényként” (copyright by Papp Timi kolléganő) nagyot játszó Czintos Józseffel Willy Loman szerepében. Akkor láttam először vadonatúj színházi produkciót a konyhaasztalomra könyökölve.

A színházi felvételek ránk zúduló özönében különböző mértékben volt köszönet. Hol sok, hol semmi. Régi, technikailag szegényes, egykamerás felvételek legfeljebb a tájékozódást vagy az emlékek felidézését szolgálták. Persze az sem haszontalan. Információt szerezhettünk például arról, hogy Helene Weigel a férje, Bertolt Brecht halála után miként állt hozzá a Kurázsi mama megformálásához 1957-ben. Megvizsgálhattuk, modernnek hat-e még a Schaubühne 1974-es Bakkhánsnőkje vagy Robert Wilsontól a The Black Rider 1990-ből Hamburgból. (Igen és igen!) A tavasz 17 pillanataként fénylik fel emlékezetemben a New York-i Metropolitan esténkénti operavetítése, mindenekelőtt a Ring-ciklus Robert Lepage rendezésében a 2010-es évek elejéről. És még sorolhatnám a csodákat, amiket a karantén idején elénk tártak a világ szín- és operaházai.

Nyáron aztán némelyik színházunk előrelátóbban felkészült a járvány második hullámára, mint a… tuggyukkik. Bekamerázták a játszóhelyeiket, alkalmassá téve azokat az élő internetes közvetítésre. Az első meghökkentő távszínházi élményem az Örkény Színház Andromakhé-bemutatója lett. Az Asbóth utcai stúdióban tartották október elején, a színházi évad szokásos első premierhétvégéjén. A közönség még megtölthette a nézőteret, de streamelés is folyt. Otthon ülve ujjal mutogathattam a sorokban ülő kritikuskollégákra, s közben úgy éreztem magam, mintha egy kíváncsi légy lennék a színházteremben. Hol innen, hol onnan követhettem az eseményeket, néha még valamelyik színész fejére is rászálltam, hogy közelről lássam a partnerét. (Fejkamerát is használtak.) Ez új volt és revelatív. A színház mint közösségi élmény elmarad ugyan, de a profi módon használt technika ad cserébe mást: intim nézőpontot. Igaz, a szelektálást is elvégzi helyettem; elveszi a szabad és szeszélyes választási lehetőségemet arra nézve, hogy merre nézzek. Másnak viszont talán épp avval segít, hogy irányítja a figyelmet, akár egy tekintetterelő juhász. A most bejáratós technika minden bizonnyal sokat fog fejlődni még. Eljuthat odáig is, hogy kamerás kis drónok röpködjenek csendesen a játéktér felett. Nem állunk messze a kiterjesztett valóságtól, vagyis az AR technológia színházi alkalmazásától sem. (Amely technológia első sikeres lépése a Pokémon GO játék volt.) Lehet, hogy a színháznéző nemsokára úgy figyelheti otthonról az előadást, mintha maga is bent mászkálna a díszletben. (Csak ne vadásszon a szereplőkre!)

Idővel és gyakorlattal mind egyértelműbbé vált, hogy a színházakat halálos veszedelemmel fenyegető járvány új színházi műfajokat hozhat létre, újféle találkozásokat az alkotók és a befogadók között. Olyan formákat, amik a vészhelyzet elmúltával is velünk maradhatnak, és sokat tehetnek a színház demokratizálódásáért. A jövőben szinte mindegy lesz, hogy Budapesten élsz, vidéken, egy határon vagy hét határon túl. Megnézheted online mondjuk az Örkény Színház, a Katona József Színház vagy a Nemzeti fontos előadásait. (A Nemzetire nem esküszöm, mivel ők sem tavasszal, sem ősszel nem adták online egyetlen előadásukat sem, csak most télen kezdenek szőrmentén streamelgetni, és nem ingyen. Az is furcsa egyébként, hogy a szintén elég jól eleresztett és felszerelt Thália Színház, amely régóta közvetít előadásokat a tévében, interneten nem vetít.)

A Madách Színház – az egyik a gyorsan kapcsoló teátrumok közül – nyáron már online premiert tartott, méghozzá igen stílszerűen a két főszereplő lakásából. Örökké fogd a kezem! címmel Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter Csehov és az ő színésznő felesége levelezését tárta elénk kanapén ülős, premier plános előadásban, Szirtes Tamás rendezésében. Szinte személyes kétszemélyes játék ez a színészek és néző között.

Őszre szervező-lebonyolító-működtető vállalkozások is felálltak; létre jött például az e-színház, a színházTV, a TRIP webszínháza vagy a nézdotthon.hu. Egyrészt profi módon rögzített előadások felvételét árulják, másrészt élő egyenes közvetítést. Most már azt is pénzért kínálják – például a tatabányai színház korábbi előadásait –, amit tavasszal még ingyen nézhettünk. (A jegyárak az őszi kezdetkor 2900-3900 forintnál indultak, decemberben azonban több helyütt elkezdtek 4000-4500 fölé kúszni. Nos, a demokratizálódásnak is kialakulnak a korlátai.) A színházszeretők számára az ideális kimenetel alighanem az lesz, ha már annyi produkciót betáraznak ezek a cégek, hogy érdemes havi előfizetést venni olyanformán, mint a Netflixnél.

Hogy a színházak pontosan mit kezdenek a technikával és a lehetőséggel, azt színháza és anyaga válogatja. Az Örkény Színház Zűrzavar 2045 című előadása – Polgár Csaba rendezése Lev Birinszkij Bolondok tánca című darabja nyomán – véresen ironikus disztópia lett nagyjából olyan képi megjelenítésben, mintha mai tévéjátéknak született volna. A Trafóban működő Dollár Papa Gyermekei Társulat ennél tovább ment, amikor az Otthon című előadását lakásszínházi formában rögzítette, filmet forgatva belőle. Mindevvel szemben a Vígszínház az évadterve szerint lepróbálta Michal Dočekal rendezésében A kő című Mayenburg-darabot, s be is mutatta kamerák és üres nézőtér előtt. Pont ugyanolyan formában és stílben, mint ahogyan majd játszani fogja akkor is, amikor visszatérhetnek a nézők a színházba. A Radnóti viszont felhasználja a helyzetet arra is, hogy a Csapodárok streamelt előadásán a játszók ne csak a színpadról, hanem akár készülődés vagy átmenet közben is bejelentkezzenek. Az online közvetítés arra is alkalmat ad, hogy plusztartalmat kínáljanak a színházak: interjúkat az alkotókkal, kulisszák mögé lesést vagy akár zoomos közönségtalálkozót.

Az élő színház helyetti vetített pótszínház minden bizonnyal speciális halálugrás a színészek számára. Ha olyan előadást közvetítenek, amely régóta műsoron van – vegyük például a majdnem tízezer néző által követett 999.  Padlást a Vígből –, ott a színészek jól ismerik a közönség reakcióját, kitanulhatták belőle a játék ritmusát. Egy online bemutató szereplői azonban úgy adják elő a darabot, hogy néző még sosem látta. Ráadásul az is különös feladat a színészeknek, hogy kerüljék a nagyszínpadiságot a nagyszínpadon. Ezúttal zömmel közeliket mutatnak róluk a kamerák, ami más játékstílust követel. Normális körülmények között arra kell ügyelniük, hogy elhassanak a karzatig. Most pedig csupa olyan néző előtt szerepelnek, aki mintha az első sorban ülne.

A legnagyobb nehézség a színészek számára az lehet, hogy nem vagyunk ott, ahol játszanak. Mi, a nézők. Nem hallják, hogy elakad a lélegzetünk, nem köhögünk, nem röhögünk, nem szuszogunk, nem törünk ki tapsban. Gondolom, ilyenkor egymásnak játszanak. Alighanem nézik is egymást a takarásból bátorítón, kollegiálisan. Az Örkény Színház segítő foglalkozású civilekkel hozott létre részvételi színházi előadást, a Kiváló dolgozók című egészen kiváló produkciót Boross Martin rendezésében. Abban szó volt erről; a fiatal színészek panaszolták fel, hogy milyen is üres nézőtér előtt játszani. Hiányzunk nekik. Nem kapnak prompt visszajelzést. Talán ha felkapcsolgatnánk a villanyt, mint annak idején a tévés Ki Mit Tudnál, és az Elmű-ÉMÁSZ Energiaszolgáltató Zrt. mérné a kiugró fogyasztást…

A távszínház közönségét otthon is boldoggá tudja tenni a jó előadás. A végén kicsit tétován tapsol is talán az ember. Arra egyelőre nincs mód, hogy éreztetni tudjuk az alkotókkal: nézünk, hallunk, veletek vagyunk. De lehet, hogy egy empatikus szoftveres már fel is találta a tapsikont, a hangosítható vastapsfunkciót vagy a gesztus vezérelte standing ovationt.

Stuber Andrea