Álszentek bevonulása

Tartuffe-tabló Major Tamástól Keresztes Tamásig

Amikor középiskolába jártam, a Tartuffe a kötelező olvasmányok közé tartozott. Ez a tény nem kifejezetten kedvcsináló a tizenéves olvasó számára, de én kicsit stréber voltam, úgyhogy rögtön nekiláttam. Hiszékenység vámszedője, árulás, kazetta titkos iratokkal, ágyjelenet asztal tetején, alatta görnyedő bamba férj. Ugyan már... Ráadásul élt bennem egy kép a címszereplőről: a lenyalt hajú, összenőtt szemöldökű Major Tamás megnyúlt arccal ájtatos pofát vág. Emiatt az ismert portré miatt – amely talán a leghívebben őrizte meg a Major rendezte és Major játszotta Tartuffe-öt – a mesék birodalmában helyeztem el a színdarabot, címszerepben a velejéig gonosz és hihetetlenül álszent alakkal. Hangsúly a hihetetlenen. 

1984-ben csodálkoztam rá először Tartuffe-előadásra. A Nemzeti Színházban, pontosabban a Várszínházban – amit nem megszüntetett Várszínháznak neveznek ma, hanem volt karmelita kolostornak –, ahol Szinetár Miklós vitte színre Molière remekművét. Kállai Ferenc Orgon-alakítása túlment egy ostoba alak ábrázolásán. Komédiáját és drámáját az emberekbe vetett hite, a tisztessége, a magányossága okozta. Továbbá a vágyakozása egy erkölcsös barát és egy nem érdekelvű világ iránt. (Itt jegyzem meg, hogy Kállai Ferenc volt a legjáratosabb színészünk a Tartuffe-ben. Pályája során eljátszotta előbb Damis-t, Orgon heveskedő fiát, majd Tartuffe-öt, végül Orgont.)

Kállai Orgonjával szemben Bubik István fiatal, energikus, éles ecsetvonásokkal kétszínű Tartuffe-je állt. Ez idő tájt még csak nemrég jött divatba, hogy Molière álszentjének nem muszáj taszító küllemű, nyomoronc férfinak lennie, hanem lehet jókiállású, vonzó figura is. (Talán Sztankay István volt az első ebben a sorban.) A sportos alkatú, dinamikus Bubik alakításának, illetve alakoskodásának meghatározó jegye a népieskedés volt. Távolról sem látszott franciásnak. Csizma, mellény, bőujjú ing, bugylibicska. Tájnyelvi jellegű beszéd és kimódolt intonáció, amelyről az utolsó jelenetben kiderült, hogy a hatalom képviselőjének stílusához hasonlít. Tartuffe-nek ez a szokatlan megjelenítése talán elevenbe vágott, és mindenképpen kortársinak bizonyult. Olyan vitát váltott ki a kritikai-publicisztikai közéletben, amely még évek múlva is porzott. Nyilvános megtámadások és megvédések követték egymást annak tárgyában, hogy Szinetár Miklós Tartuffe-je megsértette-e a parasztlegényeket / a vidékieket / a népieket.

Még ilyet – gondolhatta a gyanútlan néző. Ez a színdarab igazán tud valamit az emberekről, éltenek vagy éljenek akár a XVII. században, akár a huszadikban.

*

Az 1990-es évek elején egy új fordítással együtt érkezett magyar színpadra egy újabb korszakos – vagy legalábbis korszakfelmutató – Tartuffe. Kapás Dezső a Budapesti Kamaraszínház Kálvária téri épületében vitte színre a művet, s Vas István jól bevált, klasszikus fordítását Petri György vadonatúj szövegére cserélte.  Petri üdítően felfrissítette a verses komédiát: a rímek ellenére prózaibbá tette, fanyarul szellemessé profanizálta a szöveget. Kapás Dezső pedig datálta: a darab ezúttal 1938 májusában játszódott. Polgári miliőben, ahol a rádió az eucharisztikus kongresszust és a zsidótörvényt hírelte. Dorine, akit komorna helyett itt inkább titkárnőként alkalmaztak a házban (Egri Kati játszotta pergő nyelvvel), besuvasztott egy csomagba egy tárgyat a polcról. Ohó, menórát! Meg sem lepődtünk már, amikor megláttuk Derzsi János szikár Tartuffe-jét fekete bocskaiban és népben-nemzetben szenteskedve. Helyey László elgyötört Orgonja fanatikusan ragaszkodott az ő Tartuffe-jéhez. Talán reális veszélyérzetből fakadóan vagy irreális idealizmusból kifolyólag, de szerette volna magát és a családját a bálvány mintájára formálni.

A darab vége, az ötödik felvonás hetedik jelenete sosem egyszerű feladvány a színrevivőknek. Molière számára bizonyára kézenfekvő és elengedhetetlen megoldásnak tűnt a deus ex machina: az igazságos király kegyelmes fellépése. Más nyilván szóba sem jöhetett. (És még így sem sikerült megúsznia. Dacára a… hm… királyi vörös faroknak, a darabot a tiltakozás nyomán még a bemutató évében, 1664-ben betiltotta XIV. Lajos.) A rendezők azóta is próbálják a hepiendet eladni vagy átértelmezni, kibékítővé vagy felháborítóvá tenni, a közönség megnyugvására vagy aggodalmára. Az 1992-es kamaraszínházi bemutató végén, amikor a Rendőrhadnagy kisebb ódát zengett a királyról, aki alatt élünk, az ő megbízhatóságáról, csodálatos ítélőerejéről, hirtelen megképződött a nézők lelki szeme előtt az akkori miniszterelnök. Aztán ez a látomás kiben áhítatot keltett, kiben kuncogást.

*

A 2000-es évek legjellegzetesebb Tartuffe-jéhez ismét új fordítás dukált: Parti Nagy Lajosé. Alföldi Róbert rendezéséhez készült, amelyet 2006-ban mutatott be a Nemzeti Színház egy nagy, sok mindent kitakaró asztal körül, fehérbe öltöztetett színészekkel. Orgon és Tartuffe szerepét a rendező kedves színészpárosa kapta: Stohl András és László Zsolt. Talán nem is épp a várható leosztásban, hanem fordítva: Stohl adta Orgont, László Zsolt pedig a címszerepet. Elmiraként Udvaros Dorottya ragyogott. Parti Nagy Lajos fordítása precízen hozta a partinagyságot: a kerékbe tört nyelvet, a válogatott képzavarokat, a vicces szófacsarásokat. (Pernelle-né „Már pardonjál, de ez nem egy viselkedés” mondása minálunk beépült a családi perpatvarszótárba.) Parti Nagy revelatív újítása az volt, hogy az ötödik felvonáshoz hozzá sem nyúlt. Mivel Alföldi rendezésében a cselekmény nem ment el a végkifejletig, különös tekintettel a királyi kegyre. A Nemzeti előadásában a darab úgy fejeződött be, hogy a kirúgott Tartuffe felháborodottan elhagyta Orgon házát, s közben „Jogállam az jogállam” jelszóval megfenyegette jótevőjét. Harciasan megígérte, hogy visszajön és birtokba veszi a neki ajándékozott vagyont. Gratulálok, mondta férjének Elmira. Függöny. A megbocsátásnak és a gonosz leleplezésének nem volt érkezése eljönni.

Parti Nagy Lajos talán azt hitte 2006-ban, hogy végzett Molière darabjának fordításával, de nem. Az Örkény Színház 2015-ös, Bagossy László rendezte bemutatójához – Orgon: Znamenák István, Tartuffe: Nagy Zsolt – kénytelen volt végezni az ötödik felvonással is. Hogy annak során Orgon házába betörhessenek a fekete ruhás TEK-esek, s világossá tegyék: a hatalom kedve szerint fogja felhasználni a bűnöst és az áldozatot is. Később Parti Nagynak lett még további munkája a szöveggel, amikor Szikszai Rémusz, a tatabányai Jászai Mari Színház Tartuffe-előadásának rendezője némi kiegészítést kért az utolsó jelenetben érkező Hadnagy szövegéhez. A királyi üzenethez, amely eligazítja hőseinket: „…egyszer csak kérünk esetleg valamit…/ Valami belülről jövő áldozatot. / Addig pedig tessék rendben, nyugalomban, / Együttműködésben itt élned és kalap. / Itt, ahol netovább”.  

A 2010-es évek legizgalmasabb Tartuffe-bemutatója történetesen ismét egy új szövegverzióval állt elő. Alice Georgescu román fordítása alapján Kali Ágnes és Bocsárdi László készítették, annak alapján rendezte meg a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László a művet a budapesti Katona József Színházban 2019-ben. Szinte futurisztikusnak hatott az előadás képi világa, a színpadkép, a jelmezek. A fémdobozdíszlet (kazetta!) fotocellás ajtaja kinyíltában váratlanul keresztet formázott, s Máté Gábor Orgonja kitárt karokkal úgy repülhetett be rajta, mint a gyerek, amikor játszik. A gumitestű Keresztes Tamás háromszemű (tehát háromlencsés napszemüveget hordó), holdjáró cipős Tartuffe-je rázkódva-vonagolva lépett Ónodi Eszter Elmirája elé. S színes az egész családi gyülekezet. Minden tiszta és átlátható, miközben Bocsárdi Magor zaj- és zörejzenéje árasztja a balsejtelmet. Asztal nincs. Minek. Ezt az Orgont a csábítási jelenet előtt a nézőtér első sorába küldi le Elmira. Az orrunk előtt vernek át és fosztanak ki bennünket – mondhatnánk Orgonnal. A királyi kegyet pedig akárha kormányszóvivő jelentené be sajtótájékoztatón, plexi pult mögül. 

*

Most 2021-et írunk, és nincs élő színház, csak virtuális, amit ki-ki otthon, magában nézhet. Tartuffe-ből egy látható: az eszínház.hu felületén lehet jegyet váltani a veszprémi Petőfi Színház 2019-es előadására. Ez az a produkció, amelyre a veszprémi igazgató, Oberfrank Pál meghívta Marton Lászlót, a zaklatási ügyeinek nyilvánosságra kerülése után a Vígszínházból és az SZFE-ről távozni kényszerült rendezőt. Így lett ez a Molière Marton utolsó munkája, halála előtt fél évvel.  Magának a produkciónak nincsenek feltűnő erényei: nem kínál sem az értelmezésben figyelemreméltót, sem a játékstílusban különösebben élvezetest. A szereposztás némiképp furcsa – úgy tűnik, az a meghatározó elve, hogy a rendező utolsó egyetemi osztályának növendékeire, valamint régi vígszínházi színészeire épül. (Orgont Lukács Sándor, Tartuffe-öt Gáspár Sándor adja.) Az előadás belesimul a közel száz magyar Tartuffe-bemutató közül azoknak a hosszú sorába, amelyek nem ambicionáltak többet egy híres klasszikus invenciómentes színrevitelénél. A nem egészen megnyugtató királyi üzenetet ott fejezték be Veszprémben, hogy az uralkodó „nem felejti el soha az érdemet, S emlékezete nem a rosszat őrzi meg.”

De azt csak remélni lehet, hogy a színháznéző is így van evvel az emlékezés dologgal.

Stuber Andrea