Egy ágyban az ellenséggel

Rómeó és Júlia – Nemzeti Színház

Olyan nem volt még, hogy a Nemzeti Színház közel kilenc hónapon át egyetlen bemutatót sem tartott. Olyan sem, hogy a tervezett premierjüket egy éven belül háromszor kellett elhalasztani, s végül az a negyedszerre kitűzött időpontban zajlik le. A hosszú csúszás természetesen nem a színház szándékából eredt, hanem a járvány hozta így. A telő-múló idő lenyomata tetten érhető azon, hogy a Rómeó és Júlia tavalyi plakátfotóin az ifjú Montague Rómeó rövid hajjal és sima képpel látható, a premierre azonban hosszú haja és szakálla nőtt. Úgy fest Herczegh Péter, mint aki kicsit beleöregedett az elnyúló próbaidőszakba.

Vidnyánszky Attila Shakespeare talán legismertebb tragédiáját vitte színre, a híres veronai páros nagyívű történetét. „Szerelmük eljegyezte a halál, mert szüleikben lángol a harag. (…) Erről regél e kétórás darab” – áll a prológusban, s ez a közlés most a valós helyzetnek megfelelően „négyórás darabbá” módosul. Szolgák mondják az előszót, Péter és Sámson, vagyis Rácz József és Szép Domán. Szemlélődő narrátorkettősként vonulnak végig a darabon. A pórias szereplők vaskos shakespeare-i humorát hozzák, valamint szolid és szomorú zenés bohócként működnek. Zoro és Huru az arénában. Szép Domán darócnadrágjának selyembélése van, ennek az adja meg az esztétikai jelentőségét, hogy néhányszor leesik róla, és ilyenkor bélésestül jobban mutat a bokája körül.

A Nemzeti bő négyórás Rómeó és Júliája beleillik a rendező „költői színháznak” nevezett alkotói világába. Látvány, zene, mozgás kavalkádja tölti be a színpadot. Jó szolgálatot tettek Vidnyánszky Attilának a tervezők, Berzsenyi Krisztina és Cziegler Balázs, akik tág gondolati asszociációkat kínálnak. Berzsenyi Krisztina a Capuletek sárga-arany jelmezeivel és a Montague-k kék-szürke-ezüst ruháival egyszerre idézi fel a reneszánsz stílust, a modern fazont, az alkalmi jelleget és a hétköznapi viseletet. (A színválasztás a történelmi mintához, a Guelph-Ghibellin ellentéthez is igazodik.)

Cziegler Balázs a túlzsúfoltságtól sem riadt vissza a díszlet kialakításakor. Két falsor szűkíti a színpad mélye felé a teret. (A nézőtéren 2-2 sorszéli széket letakarva kivontak a forgalomból, ott láthatósági probléma lehet.) Gótikus ablakkivágat és erkélyszerű kinövés töri meg a felületet, mégis oly egyszerű az egész fal, hogy akár díszletjelzésként is felfogható. Telerótták feliratokkal, szerelmes Shakespeare-idézetekkel. (A hozzám legközelebb eső részen Othello szavait ismerem fel: sokat szenvedtem, s belém szeretett, én meg belé.) A kép kicsit olyan, mintha a turisták összefirkálták volna Verona házfalait – és hát tudjuk, ez a tevékenység nem idegen tőlük. Később azonban külön megvilágítást kapnak a sorok és a keresztalakzatként felfénylő jelek, amitől az egész építmény igen tetszetőssé válik.

A színpadon sírkövek fekszenek – a két család ősei néma jelenlétükkel tüntetnek –, a Capulet- és Montague-térfelet a nézőtérre rányúló pást választja el egymástól. Ezt a kifutót ügyesen használja a Páris grófot játszó Berettyán Sándor, amikor haját kibontva, manökenszerűen fel-alá lejtve azon fáradozik, hogy megtetsszen Júliának. A színpad mélyében, hátul hatalmas, félkörív alakú fal, amelyet előre-hátra mozgatnak emberi erők. Mindezen tereptárgyak között jönnek-mennek a Nemzeti színpadának süllyedői. Hol lépcsősort alkotnak – Schnell Ádám méltóságteljes Hercege jut mutatós antréhoz így –, hol posztamenst képeznek, máskor sírgödröt vagy földmélyi kriptát.

De a színpadkép legfontosabb eleme az egymással szemben elhelyezett két házfront. Az ellenséges családok palotái. Balra Montague-ék laknak, jobbra Capuleték. Szembeszomszédok. Olaszosan élnek: hangosan, szenvedélyesen, kifelé. Az urak az erkélyen bámészkodnak, kávéznak, újságot olvasnak – különböző politikai oldalnak megfelelő lapot, erre következtethetünk a gesztusaikból –, bosszantják és megvetik egymást. Sőt, csetepaté esetén leszaladnak a térre csatlakozni. Az első utcai csörte során úgy állnak fel egymással szemben az öregek, vastag, kétkezes kardot fogva, mint a középkori lovagok. (Ettől aztán a vívótőrrel összecsapó fiatalok gyerekkarddal hadakozóknak látszanak.)

A Nemzeti verziójában a Rubold Ödön játszotta Montague mellett egyáltalán nem mutatkozik Montague-né a színen, szó sem esik Rómeó anyjáról. Ugyanakkor a Horváth Lajos Ottó alakította Capulet nagyon is meg van áldva asszonnyal. Tóth Auguszta heves vérmérsékletű, hisztériára hajlamos Capuletnét formál, aki erősen uszítja unokaöccsét, Tybaltot (Bordás Roland), hogy vegyen elégtételt Rómeón, amiért meghívás nélkül megjelent náluk a bálban. Ha ez az asszony nem ilyen túlfűtött, akkor ma talán meg sem halna itt Mercutio és Tybalt.

Mivel a két család a Nemzeti színpadán egymás arcába tolva él, joggal merül fel a kérdés: hogy lehet, hogy Rómeó és Júlia még sosem látták egymást? A Capulet-bálon összekerülve tényleg nem tudja egyikük sem, kicsoda a másik? Található erre válasz. Szász Júlia és Herczegh Péter már korábban is időznek egyszerre a színen – ki-ki a maga térfelén –, de egyetlen pillantást sem vetnek egymásra. A két családban olyan mélyen él a gyűlölet, oly szakadatlanul fortyog, hogy a fiatalokban fel sem merül a felülvizsgálata. Ha valamiről, akkor erről szólhatna ma a Rómeó és Júlia. Az elrendelt vagy elrendeltetésszerű gyűlölködésről, amely mérgezi a közösséget. Az örökölt ellenségeskedésről, amelynek okát talán már nem is tudja senki, mégis többedíziglen meghatározza az emberek közti viszonyokat.

Vidnyánszky Attila rendezése expresszív, mozgalmas és gazdagon szőtt. Helyenként – főleg az egységesebb lendületű második részben – szürreálisba hajlanak a képek. Például amikor felbukkan a halott Tybalt és Mercutio, emlékeztetve az acsarkodás eredményére. A színpadi tobzódás sodró erejű, de megvan a böjtje. A szimultán jelenetek olykor lényeges eseményekről terelik el a néző figyelmét. Szinte folyton zene szól – minden műfajt felölelő zenei egyveleg hangzik el, slágerzenétől jazzen át klasszikusig –, ezért a szereplők mikroportot viselnek, ami őket is sújtja és bennünket is. A színészek szövegmondásának természetes jellegét, dinamikáját és modulációját elveszi a hangosítás, mi nézők pedig füllel nem tájékozódhatunk afelől, hogy éppen ki szólal meg a színpad melyik pontján. (Berettyán Nándor Mercutiója esetében a beszédtechnika is komolyabb koncentrációt igényelne, hogy mindig értsük, mit mond.)

Nem állítható, hogy az összhatáson dolgozó, formaérzékeny Vidnyánszky Attila elsődleges feladatának tekinti a címszereplő páros megtámogatását. Két szép fiatal ember – négy markáns fekete szemöldök. Herczegh Péter Rómeója szerelmi hevületében felmászik az állványzat legmagasabb csúcsára, ahonnan aztán lenézni is alig mer. Szász Júlia Júliája csendesen határozott és halkan boldog. A nászéjszakájuk és „pacsirtás” hajnali párbeszédük úgy zajlik, hogy közben a színpad előterében a két család gyászol, őrjöng, vállon hordozza Mercutio, illetve Tybalt holttestét. Evvel egyidejűleg hátul Herczegh Péter Szász Júliával az ölében mászik fel egy létrán a fémállványra. Csúcsra viszi a lányt. Szép kép. Beáldozták érte Rómeó és Júlia kettősének érzelmi és szövegi tartalmát.

Akad olyan színész az előadásban, akin nem fognak ki az elterelő hadműveletek. Blaskó Péter játssza Lőrinc barátot, kicsit talán felstilizálva az egyszerű ferences rendi szerzetes státusát, pozícióját és öltözékét is. Akkora templomi orgonadíszlet ereszkedik le a jeleneteihez, mintha katedrálisban szolgálna. Amikor először belép kis kosárkájával, kedvesen fraternizál a közönséggel: „Milyen régen nem láttuk egymást!” A továbbiakban olyan joviálisan, oly bukolikus bájjal adja elő a papot, mint aki nem vesz tudomást Lőrinc barát súlyos felelősségéről. Hiszen az ő tettei vezettek a fiatalok öngyilkosságához. Ráadásul a végén, amikor számot ad a Hercegnek a történtekről, nem mulasztja el feljelenteni a Dajkát Capuletéknél. Hogy ugyanis Nagy Mari kedélyes, bőbeszédű, terebélyes műmellekkel ellátott Dajkája tudott a titkos esküvőről. Esetünkben egyébként a Szabó Sebestyén László játszotta jóbarát, Benvolio nyakába is zúdítottak a felelősségből. Mivel ebben az előadásban ő viszi Júlia téves halálhírét Rómeónak Mantovába. Ahelyett, hogy előtte konzultált volna Lőrinc baráttal, ahogy az egy beavatottól elvárható.

A Nemzeti Rómeó és Júlia-előadásának revelatív pillanata számomra, amikor az újdonatúj férjét váró Júlia néhány játékmackót gyömöszöl egy fekete nejlonzsákba. Láttuk már a kedvenc mackóját, babusgatta az ablakban, amikor édesanyja hívta, hogy férjül kommendálja neki Párist. De ez a mackózsákolás a Robogjatok, parázspatájú mének… kezdetű monológja alatt, ez több mint talányos. Úgy döntött vajon, hogy ideje a plüssmackóit eldugni? Ne lássa Rómeó, hogy ilyesmivel játszik még? Vagy éppenséggel azért csomagolja be, mert magával vinné a házasságba? Tényleg, mit gondoltak, hogyan lesz ez? Mármint a halálos utcai vívás előtt. És Lőrinc barát is, miként tervezett békét szerezni a két család között a házasságkötéssel? Ki állt volna a szülők elé az utólagos bejelentéssel és mikor? Lőrinc barát? Vagy a gyerekek? Felmerült-e Rómeóban és Júliában a legközelebbi jövő? Ma éjszaka a férj felmászik a feleség szobájába, és majd holnap meg holnapután is? Vagy egy ilyen, felnőttindulatoktól terhes világban nem hogy B terv nincs, de A sem?

Lehet, nekik van igazuk, hogy nem gondolnak semmivel. Egy nap a világ, és kész.

Rómeó és Júlia. A Nemzeti Színház előadása. Főszereplők: Szász Júlia, Herczegh Péter, Blaskó Péter, Berettyán Nándor, Nagy Mari. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Rendező: Vidnyánszky Attila.

Stuber Andrea