Stuber Andrea

Jó emberek

Kiváló dolgozók

színikritika

Mozgó Világ   2021.IV.

 

Jó emberek

 

Kiváló dolgozók – Igaz történetek a gondoskodásról. Az Örkény Színház előadása. Írta: Boross Martin – Neudold Júlia – Szabó-Székely Ármin. Szereplők: Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Takács Nóra Diána, Znamenák István, valamint Csengei Andrea, Csordás Anett, Farkas Tamás, Görbicz Adria, Jeges Anna, Kovács Adél, Magyar Ilona, Mezei Csongor Andrea, Nuszer Mirjam, Valcz Edit, Kanizsay Zita. Díszlet: Fekete Anna. Jelmez: Nagy Fruzsina. Rendező: Boross Martin.

 

Különös időket élünk, színházilag is. Nem csak hogy nélkülünk, nézők nélkül zajlanak az előadások, de olykor még a színpadra sem azok lépnek, akik szoktak. Az Örkény Színház Kiváló dolgozók című bemutatója olyasmi, amibe fővárosi művészszínház eddig még nemigen fogott. Színháziak és nem színháziak közös, dokumentarista produkciója: részvételi színház.

A rendező, Boross Martin a progresszív független színházi szcénának az az alakja, aki munkáival mindig is keményen beleállt a valóságba. Színházi produkciós műhelyének, a STEREO Aktnak jelentős előadása például a Cím nélkül című hajlék-kaland-játék, amely interaktív társasjáték keretében ismerteti a nézőt a hajléktalanléttel, két színész, egy hajléktalan aktivista és egy szociális munkás társaságában. Az Örkény Színház hívására a rendező most a résztvevők mondandójából Neudold Júliával és Szabó-Székely Árminnal együtt formált darabot – Igaz történetek a gondoskodásról alcímmel.

Az Örkény Kiváló dolgozók-előadásában tíz színész mellett tíz civil lép színre: szociális munkás, bába, gyermekfelügyelő, szakápolónő, hospice-nővér, idősgondozó, telefonos lelkisegély-szolgálat önkéntese, hajléktalanszállás-vezető, elvonó intézet pszichológusa, otthonápolási aktivista. Egyesével jönnek be a forgószínpad egy-egy csíkján: nő, nő, nő, nő, nő. Inkább középkorúak és idősebbek, mint nem. Mutatóba egy férfi – fiatalos stílusú és tónusú, tagbaszakadt ember –, ő gyermekfelügyelő a fóti gyermekvárosban, a legnehezebb esetek, a viselkedésproblémás fiúk között. A bemutatkozó asszonyok közül több elmondja, hogy szakmája iránti elkötelezettsége családi mintára alakult ki benne. Ápolónő édesanyáktól kapott természetes örökség az, hogy az ember segít a rászorulókon. Nem a pénz miatt választ ilyen hivatást – ó, a pénz, az a legkevesebb –, hanem mert segíteni kell, muszáj. Lelki szükséglet. Megtalált út. (Kedves ötlet, hogy tizenegyedikként az előadás súgónője köszön be – elvégre az övé szintén segítő foglalkozás.)

Az egészségügyi dolgozók láttán eszembe jut egy kínos emlék arról a nyárról, amikor egyetemista koromban segédápolónőként dolgoztam a Róbert Károly körúti kórház II. elmeosztályán. (Kész csoda, hogy eszembe jut, mert az ember szívesen elfelejti magának az ilyesmit.) Az I. elmeosztályon kezelték a tényleges elmebetegeket, a másik inkább elfekvőre hasonlított. Idős, zömmel demens embereket vettek fel ide. Olyanokat, akik ellátásra, gondozásra, felügyeletre szorultak, és a családjuk ezt nem tudta biztosítani. Látogatás idején nem volt zsúfolt az emeletünk, de azért be-bejöttek rokonok. Némelyikük megpróbált pénzt adni, ám nem fogadtam el. Nem pusztán önzetlenségből, hanem mert nem óhajtottam könnyíteni a lelkiismeretén azoknak, akik itt helyezték el a szüleiket. Valami naiv igazságosztási szándék vezérelhetett, miközben – ma már így gondolom – az alázat és az empátia hiányzott belőlem. (Plusz még a kreativitás is. Például hogy miként lehetne nem visszautasítani, hanem mondjuk a beteg javára fordítani a jattot.) A hozzátartozókkal szembeni meg nem értés mellett az osztályon dolgozó többi nővérrel sem gondoltam. Nem is tarthatott sokáig a dacos ellenállásom, mert már az első látogatási nap végén figyelmeztetett a főnővér, hogy valójában az ő kontójukra nagyvonalúskodom. Nekik nem fognak majd hálapénzt adni a látogatók, amikor én már itt sem leszek. Ezt akceptálnom kellett.

Azóta sok év eltelt, s mostanra a kórházi nővérek olyan drámai helyzetbe kerültek, hogy miközben ma is alulfizetettek, az új egészségügyi törvény értelmében három évig terjedő börtönnel sújthatóak, ha hálapénzt fogadnak el. Jellemző módon a jelenlegi konkrét helyzetet nem említették az előadásban szereplők. Miért is beszélne erről például az a rokonszenves, élénk asszony, Magyar Ilona, aki 42 éve intenzív osztályos ápolónő, és szívecskés fölsőt hord, hogy sose feledje: ezt a munkát csak szívvel lehet végezni. De mindent a szív sem ellensúlyozhat. Ha a kórházban hiány van a szükséges eszközökből, ha elégtelenek a feltételek, ha kevés a szakember. Inzert villan fel: 2018-ban több ember vesztette életét kórházi fertőzés következtében, mint autóbalesetben.

Az előadás nem forszírozza, hogy heves emóciókat keltsen bennünk – dühöt vagy együttérzést, vagy bűntudatot. Egyszerű, tárgyszerű mondatokból ismerjük meg a szereplők motivációit és tapasztalatait. Látunk bejátszásokat, hallunk szakértőket, adatokat, tényeket. Közlik: nemzetgazdaságunkban a szociális szférában a legalacsonyabbak a bérek. A dolgozók átlagéletkora 50 év körül jár, és egyre emelkedik. Eközben a társadalomban arányaiban növekszik az idősek és rászorulók száma, ami gondoskodási válsághoz vezet. Az állam ilyesmire nem szeret pénzt költeni. A munkaerőpiac meg magánügynek tekinti. Oldd meg magad. Az asszonyok úgyis olyan gondoskodó fajták. Ám megbízható munkaerőnek a nőt csak akkor tekintik, ha mindig rendelkezésre áll, s ápolandó, gondozandó gyerek vagy felnőtt családtag nem foglalja le idejét, energiáit. És amikor a feladat már meghaladja azt, amit egy dolgozó nő egyedül teljesíteni tud, abból alakul ki egyfajta gondoskodási lánc. Jön segítő keletről bentlakásos szolgálatra, a magyar pedig megy el nyugatra ugyanilyen funkcióba. Az is probléma, hogy gyakran a gazdasági kényszer viszi a nőket az idősgondozásba, máskor a családon belüli erőszak elől menekülnek. Ráadásul ez az ágazat a fekete zónába tartozik, amiből az is következik, hogy tisztázatlan helyzete gátja a szakmai fejlődésnek.

Az előadást indító mókás animációs történelmi jelenet után bő félóra telik el, mire újra a színészeken a sor. Ahogy a saját szakmájukat propagálják, abból nemcsak büszkeség és önérzet sejlik elő, de szerénység és tisztelet is az aktuális partnereik iránt. Kovács Adél pszichológus, aki 12 hetes elvonókat szervező intézetet vezet, most kicsit foglalkozik a színészekkel, hogy elmondhassák, ami a lelkükön ül. Hogy milyen érzés üres nézőtér előtt játszani. Milyen egy fiatal, pályakezdő színésznek nélkülözni az élő, eleven színházat. Keserves.

A színészek szép feladata ebben az előadásban, hogy teatralizáljanak témákat. Kókai Tünde például kipróbálhatja Csongor Andrea instrukciói nyomán, hogy milyen hangnemet és milyen kifejezéseket használjon, ha a lelki segélyszolgálat telefonkészüléke mellett ül, és felhívja egy kétségbeesett ember, akit Patkós Márton játszik. Csengei Andrea egy idősotthonban szociális munkás. Napi teendőit Józsa Bettina mutatja be, röviden összefoglalva. Onnantól kezdve, hogy mindent füzetekbe körmölnek – mert számítógépre az intézménynek nem telik –, odáig, hogy maga cipeli fel az emeletekre az összes leveses/teás badellát. Egyesével annyi kilósak, mint amennyit az előírások szerint a dolgozónak emelnie szabad. (Badella. Sejtelmem sem volt, hogy annak a böhöm fémedénynek ilyen szép a neve.) De a szolgálat sajnos nem lehet mindig figyelemmel a szabályokra, mert akkor minden leállna. Talán jól jöttek volna még olyan jelenetek, amelyek kibontanak egy-egy tárgykört, epizódot. Ám nyilván határt szabott az idő és a belátás: ennek az előadásnak a legfőbb erejét hőseinek személyes, közvetlen megszólalása adja. Amiből megértjük: szeretik azokat az elesett embereket, akik rájuk vannak bízva. Felelősséget éreznek irántuk.

Közbevetőleg jegyzem meg: Csengei Andrea szociális munkás mellett a nyugdíjas korú intenzíves ápolónő, Magyar Ilona a másik, aki a rendszer hibáit és hiányosságait szóvá tette a munkahelyén, fellépve a dolgozók érdekében. Az értő fogadtatásig sem jutott el a gazdasági igazgatónál, nem hogy értelmes kommunikációig. A másik póluson pedig ott az önmagával és a hivatásával tökéletes harmóniában lévő bába, Görbicz Adria, akit többé-kevésbé véletlen otthonszülése vezetett el a foglalkozásához. Csodálatos élményét meg akarta osztani másokkal. A munkája legjobb része – mesélte –, amikor elkapja a kisbabát, még ha ez tart is a legrövidebb ideig az egészben.

Az összes szereplő villanófényben válaszol igennel vagy nemmel különböző kérdésekre, mint például: tagadtam már le a szakmámat. Vagy: sírtam már a munkahelyemen. De a színészek olykor színházi betétekben is kiválnak: csinosan beöltözve kórusművet adnak elő a nagy szakápolóelőd, Florence Nightingale életéről.

Az előadás címe egy 1952-ben alapított állami kitüntetés neve. Ilyen díj rég nincs már. Ha lenne is, mostanra nyilván ugyanúgy devalválta volna az átpolitizáltság, mint a többi állami kitüntetést. Ilyen körülmények között a legtöbb, amit tenni lehet a közösségi elismerésért: felhívni a figyelmet ezekre az áldozatos munkát végző, tiszteletre és csodálatra méltó emberekre. Ez az Örkény Színház érdeme. Ám azt ne higgye senki, hogy a színházi pillanatok megteremtése csak a színészekhez kötődik itt. Amikor Mirjam, a hajléktalanmenhely vezetője elénekli a roma dalt, amit lakójától, „Sanyikám”-tól tanult, akkor abba a dalolásba beleborsódzik a néző háta. Ami az igazi színház egyik legbiztosabb jele.

Stuber Andrea