Férfiak és asszonyok

Két vizsga: Ernelláék Farkaséknál, Orlandó Projekt

A másfél éves járványidőszak eléggé felforgatta a színházak és a színházas emberek életét. De azt sem gondolta volna senki még tavaly tavasszal, hogy 2021 nyarán az egy alomból származó színiegyetemisták vizsgái két különböző intézmény keretein belül zajlanak majd. A helyszíne sem hagyományos annak a két produkciónak, amelyet egyrészt a freeSZFE, másrészt az SZFE vizsgaelőadásaként láttam ezen a nyárelőn, amikor oly nehezen akart véget érni a fájóan csonka 2020-21-es színházi szezon.

A Színház- és Filmművészeti Alapítvány által működtetett Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színészosztálya (Székely Kriszta-osztály, korábban: Máté Gábor-Székely Kriszta osztály) az új vezetés által irányított 6szín (korábban: Hatszín) Teátrumban mutatta be Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című művét. Okkal gondolható, hogy Hajdu Szabolcs darabja, amely nemcsak filmként lett sikeres és díjakkal övezett, de előtte remekül bevált lakásszínházként, kiváló munkaanyag ifjú színinövendékeknek. Lehet, igen, hogy harmincas-negyvenes emberek házassági és családi viszonyaiból venni alaposabb ízelítőt, az egyelőre megelőlegezi a leendő élettapasztalataikat, de a színház már csak ilyen: a színész nemcsak azt játssza, amit ismer. Hajdu Szabolcs darabja mindenesetre telibe talált dialógusokkal és árnyalt, arányos jelenetekkel teremti meg a konfliktushelyzeteket, amelyekből megérthetjük, hogy a mű hősei között voltaképp egyetlen kapcsolat sincs rendben. Legfeljebb az önismeret hiánya teszi egyáltalán lehetővé a családi működésüket.

A 6szín mint helyszín ideálisnak korántsem mondható. A háromoldali nézőtér viszonylag közel esik a játéktérhez – az intim lakásszínházi körülményekre nem nagyon hasonlít ugyan, de legalább nem vagyunk távol a színészektől. A háromoldaliság következtében mindig akadnak a játszók közt, akiket nem szemből kapunk, ráadásul bármelyik oldalon ül is az ember, minél hátrább lévő sorba szól a jegye, annál kevesebbet lát. Az is igaz és rögtön szembeötlik, hogy Hargitai Iván rendező nem realista díszlettel dolgozik: vége-hossza nincs nejlonfólia takarja le a színpadot és a játszókat, míg a közönség elfoglalja helyét. Ez egyébként a bemutató meleg nyári estéjén azonnal empátiát, rokonszenvet és részvétet kelthetett a nézőkben a befullasztott-befüllesztett színinövendékek iránt.

Amikor az előadás kezdésekor lekerül a játszókról a nejlon, akkor kiderül, hogy Ernelláék szép nagy lakása jelzésszerű, leginkább raktárra emlékeztet. Ha valaki a szobájába megy vagy aludni tér, akkor lefekszik a földre, bebújik a fólia alá. A tárgyak esetlegesek: játékcsésze, papírpohár – minden az otthonosság hiányával tüntet. Ugyanakkor a gyerekjáték jelleg is érzékelhető, erre utal talán, hogy a színészeket összerajzolgatták. Hevesi László arcára mintha különböző színű ceruzákkal festették volna a borostát, s mindenki máson is rajzok: pillangó az arcon, nyaklánc a nyakon, sebhely a karon és még számos test-irkafirka. (A produkció látványtervezője Magyarósi Éva.)

Az Ernelláék Farkaséknál című darabban két kisgyerekes családot ismerünk meg, az anyák nővérek. A jómódúbb Farkasékhoz beállítanak Ernelláék a maguk anyagi és életcsődje közepette. De mielőtt váratlanul betoppannának, már látjuk, hogy Farkaséknál is akadnak bajok. Itt a fő problémának az látszik, hogy Farkas sehogy sem tudja magát elhelyezni az apaszerepben. Hencz András Farkasként kis lófarkat és nagyra nyitott, világos szemeket visel. Magabiztos, fölényes, önző és türelmetlen. Értelmiségi öntudatát gyerekesség színezi, aminek kedves pillanata, hogy hozza a naplóját, felolvasni belőle, amikor rá akar bizonyítani valamit a sógorára, Albertre. Hencz András Farkasának minden oka megvan az ingerültségre, mivel megfeneklett szülőként. Csak idegesíti a gyereke, nem tud mit kezdeni vele. Pedig a Rezes Dominika játszotta Brúnó igazán nem rosszabb az átlagnál. (Kedvesen nem nőtt még bele a rugdalózójába, lelóg a lábijáról a ruha lábrésze.) Rezes Dominika hibátlanul hozza a kisgyerekséget. Ahogy a térdein jár – a magassági és a nézőponti különbséget kifejezve a felnőttek és a gyerekek között –, abban is képes érzékeltetni a gyerekjárás jegyeit, a felsőtest rakoncátlan mozgását. És nem is ordít az indokolhatónál többet. Édesanyjával, a Berényi Nóra játszotta Eszterrel való meghitt, meseolvasós kettőse az előadás elején plasztikusan megmutatja az anya és kisfia közti kapcsolatot, amelyet a gyermek ural – az apa múlhatatlan bosszúságára.

Az érkező Ernelláék esetében mérgező tényező az irigység, amely Bíró Panna Dominika Ernelláját marja a testvére jobb helyzete és gondtalanabb körülményei láttán. Mivel segítségre számítanak a nővérééktől, ezért leplezi az érzéseit, de nem tudja elhallgatni a sérelmeit, miszerint apjuk mindig is Ernellát kedvezményezte. Bíró Panna Dominika a testtartásával elárulja, hogy kelletlenül készséges, és a szemében tüzel a felháborodás a sorsok különbözősége miatt. Hevesi László Albertje a legegyszerűbb eset: ő még azt sem veszi észre, hogy Hencz András Farkasa – akit barátjának tekint – mennyire nem számítja őt egyenrangú félnek. Ernelláék lánya, Laura szerepében Mari Dorottya szintén térden jár – szépen illenek egymáshoz Brúnóval. Magától értetődik, hogy jeges némasággal fogadják a szülői instrukciót: játsszanak egymással.

A hat szereplő összehangolt együttműködésében senki nem emelkedik ki, de mindenki egyenlő mértékben hozzáteszi a magáét a képhez. A vége – a gyerekek bábjátéka után, amivel érthetetlen módon nem lehetett megvárni a nagypapát – családi tabló alakul. Ernelláék, Farkasék jobbak már aligha lesznek. A színinövendékek még igen.

A freSZFE egyesülésben szervezett Orlando Projekt vizsgaelőadást különleges helyszínen hozta létre a negyedéves színházrendező-bábrendező szakos Fodor Orsolya, aki lengyelországi diplomával fogja befejezni egyetemi tanulmányait. A Reáltanoda utca egyik üres házába invitálta a közönséget. Az egyszerű, egyemeletes neoreneszánsz épületen kívülről annyi látszik, hogy alapos felújításra szorul. A homlokzatot fedő háló azt sejteti, hogy talán dolgoznak is rajta. Ám sajnos nem. Belül minden omlik és romlik, s ámulva konstatáljuk, hogy ez egy gyönyörű palota lehetett valaha. Minden foszladozó részlet: a parketta, a selyemtapéta maradványa, a kerámiakandalló, a faragások, a díszítések, az ólomüvegablakok az egykori luxusról árulkodnak. Valamint az elmúlásról, úgy a korszakot, mint a fényűzést tekintve. Illik ide Virginia Woolf Orlando-története, amelyet Hirsch Máté és Bódi Zsófia formált Fodor Orsolya keze alá.

Miután a rendező a kapuban fogadta a 20-22 színháznézőt, Dénes Emőkére bízott bennünket. Szőke, lágy arcú, lírai alkatú színésznő arany paszpólos fekete kardigánban. Ő az idegenvezetőnk és elbeszélőnk. Tőle tudjuk meg, hogy amikor az előcsarnokban zajt hallunk fentről, akkor Orlando, a 16 éves, széplábú ifjú épp a padlásgerendán függő szaracén fejet vagdossa. Látjuk aztán az első szobában Orlandót (Bartos Ági), amint szoborként ül, s kísérőnkkel együtt gyönyörködhetünk benne. Áthaladunk egy helyiségen, ahol egy lány – finom jelenség – hárfázik. Illedelmesen kapkodjuk a fejünket. Megállunk sorban a falnál egy szép kis teremben, amelynek közepén Gyabronka József ül I. Erzsébet trónján. Haja hátra fésülve, száján félig-meddig rúzs, nyakán merev Medici-gallér, de az uralkodói vonás az arcán van: a szemöldöke ívében, a nézésében, a szájtartásában. Igényt tart erre a szép, szőke, feminin fiúra, akinek gumiszalagot húz fel a combjára. Aztán meghal. (Mármint Erzsébet királynő.) Hívei óvatosan az oldalára fektetik a földön, a trón előtt.

Orlandónk különböző helyiségekben különböző nőkkel kalandozik: Nagyabonyi Emese fekete hajú, világítón világos szemű, tüzes Lady Euphrosyne-ját elhagyja Barna Lilla prémkucsmás Szasájáért a Romanov-házból. Valamikor a tervezett szöktetés környékén a párral együtt nézünk – egyik szobából a másikba kukkantva – egy színházi Othelló-előadást. A hálószoba-jelenet megy, Király Dániel készül megfojtani asszonyát. Hamar felmerül a gondolat: jó is lenne ezt a kemény, mokány színészt a mór szerepében látni. Szasa lelépése után Orlando hét évre visszahúzódik a kastélyába. Olvas és ír. Könyvtárában: egy pompás, három ablakos beugróban látogatja meg őt Nicholas Greene, kora neves szerzője, vagyis Major Erik. Konstantinápolyt, ahová Orlando a maga négyszáz éves élettörténete során brit nagykövetként jut el, a pincében találjuk. Turbános törökök szőnyeget hozva köszöntik a messziről jött uraságot. Aztán egyszer csak arra ébred Orlando, hogy nővé változott. Innentől ez a státus határozza meg a helyzetét és a kapcsolatait. Nem részletezem. Csak egy penge éle választja el a melankóliát a boldogságtól – mondja Orlando fiúként éppúgy, mint lányként.

A roskatag palotában Vermes Nóra díszletei között két órán át vándorolni a színészek és a történet nyomában olyan kaland, amely színes, változatos hangulatokkal és számos izgalmas részlettel szolgál. Ha csak Csiszér Csilla jelmezeire gondolok, azok például módot adtak arra is, hogy a néző egy wannabe varrónő szemével kifigyelje az archaikus ruhadarabok készítésének technikáját. Hogyan van összeállítva egy malomkerékgallér, vagy milyen anyagrészek adják ki a férfiak korabeli puffancsnadrágját. Aztán ott a sok rokonszenves fiatal színész – többek között Tóth Zsófia, a fején megálló kávéscsészével, vagy Szacsvai István a női ruhába szorított lángoló érzelmeivel. A zenészek – Ferge Lizi, Töreky Bori, Csernovszky Márk, Frank Toma – odaadó kíséretéről nem is beszélve.

A végén, amikor a szőke, lágy arcú, lírai alkatú Bartos Ági Orlandója ugyanolyan aranypaszpólos fekete kardigánban lép elénk, mint amilyet a kísérőnk, Dénes Emőke visel, akkor minden összeér. Végeláthatatlan korszakok és életkorok. Múlt és jelen. Férfi és nő. Megölelik egymást, akik ugyanazok. És persze mi is ugyanazok vagyunk valahol, ebben költői látomásban, színházi varázslatban, ebben a leomlott-leromlott világban.

Stuber Andrea