Lábbal szavazni a színházra

Idővonal. Az East End sétaelőadása, a Trafó bemutatója

A mindenes néző gyakorlatának része a mászkálós színház. Emlékszem például bő harminc évvel ezelőttről egy Ahogy tetszikre, amelyet kastélyparkban játszottak a szolnoki színészek Fodor Tamás rendezésében, s a közönség ment, mendegélt utánuk a változó helyszínekre. Vagy ott volt 2008-ban a Bodó Viktor rendezte vándorlós Szentivánéji álom, előbb Nyíregyháza-Sóstón egy kiérdemesült anya- és csecsemőotthonban és környékén, majd egy másik szériában a zsámbéki rakétabázis üresen tátongó silói között. A Krétakör Színház A Nibelung-lakópark előadással a Budavári Sziklakórházon vezetett végig, a Stúdió K Peer Gyntje a kőbányai pincerendszeren. A temesvári színház egyszemélyes Mady-Baby produkcióját buszon közlekedve néztük végig Borbély B. Emíliától. Házon belül is akadnak olykor többhelyszínes bemutatók. A néhai Színház- és Filmművészeti Egyetem épületeit és udvarait jó pár előadás keretében végigbóklásztam, egyebek közt Zsótér Sándor Lear királya és Gorkij Anya című művének színpadi verziója nyomában. A fővárost járó színházra is akadt igen sikeres példa; a STEREO Akt buszos előadása 2013-ban, a Promenád.

Amit 2021 tavaszán az East End nevű társulás Idővonal címmel sétaszínházként kitalált Pest utcáira, azt a járványhelyzet ihlette, és koronavírus-konformnak készült: olyan nézőkkel számolva, akik nincsenek sokan. Nyolc, maximum tíz jegyet adtak el egy csoportnak, hogy a résztvevők maszkban, fejükön fülhallgatóval, egymástól távolságot tartva gyalogolják végig az előadást. (Egy estén három csapat vág neki az útnak, félórás különbséggel elindítva.) A cél az, hogy színházi stilizáció segítségével ránézzünk a város megváltozott helyszíneire, avagy megváltozott önmagunkra egy zárkózott év után.

*

Az East Endet két fiatal hozta létre: Gardenö Klaudia bábrendező-hallgató és Komán Attila dramaturgnövendék. Az egyikük a Felvidéken nőtt fel, másikuk Erdélyben, mindketten szereztek személyes tapasztalatokat a világban, különböző fajta színházakban. A Vas utcai tanintézményben találkoztak és váltak alkotótársakká. Mögöttük volt már néhány projekt – például zoom-bemutató karantén idején –, amikor létrehozták ezt a nyílt színi performance-t, amelyet a Trafó karolt fel és juttatott el a premierig.

A Falks Miksa utca elején, a Columbo-szobornál találkoztunk. Akik ismerték és meg is ismerték egymást elfedett arccal, azok összeölelkeztek. Hatalmas ölelésdeficit halmozódott fel az elmúlt esztendő alatt. A kiindulópontnál eszembe jutott, hogy szeretném, ha egyszer majd szoborpark nyílna Felcsúton, a stadionban. Hogy befogadja az utóbbi évtizedben elszaporodott budapesti köztéri alkotások közül azokat a kéteseket és kétségteleneket, amelyek koncepciózusabb, tudatosabb és a művészi értékre fogékonyabb városképtervezésbe nem férnének bele.

A Falks Miksa utcán indultunk el a Kossuth tér felé. Ott aztán látványos díszlet várt bennünket – a lemenő nap és a változatosan szürke felhők festették a Duna fölé a hűvös, viharosgyanús koraestén. A Falks Miska utcában a régiségboltok mentén haladtunk, s közben a fülesünkbe, a fülünkbe duruzsoló Ignác nevű fiatalember a múltról beszélt, „ami változik bennünk és ezáltal formál minket, és ami így a jelenünk és a jövőnk is”. A szöveg… hát… irodalmi ambíciójú talán, de nem irodalmi minőségű. Legjobb pillanataiban kérdéseket szegezett nekünk, amelyeken aztán magunkban eltöprenghettünk, amíg Ignác hallgatott. Vagy jótékonyan zenét eresztett ránk; Satie-t, Bachot.

Jobbra egy kazánház tetején, nicsak, egy fiút és egy lányt pillantottunk meg. Fehér védőruhában álltak, vastagra felfújt kék gumiövvel a derekukon, majd bizarr kűrt mutattak be, esetlen próbálkozást a kapcsolatfelvételre egymással. Azután tovább mentünk, s Ignác ismét a múltról beszélt, időzárványról, buborékról, csukott szemmel felidézendő két évvel ezelőttről. A humanista, morális énünket hozta szóba, a halálozási számokat és az emberi szenvedéseket. Közben elsétáltunk három, hajléktalan forma ember mellett. Megnéztek bennünket, reagáltak is valahogy, mimikai gesztussal vagy megjegyzéssel. Ez volt az a perc, amikor beleütköztem a valóságba. Hogy ugyanis hiába vagyok végre élő színházi produkció részese, ez is csak egy rögzített előadás. Ignác nincs itt. Felvételről beszél. Tehát semmi köze a jelen idejű pillanathoz, nem tud reflektálni semmire, ami itt és most történik. Három pikírt járókelőre. Vagy arra, hogy épp senki nem áll a Boráros téri HÉV-állomás peronján, amikor ő azt az instrukcióját susogja a fülünkbe, hogy figyeljük meg alaposan a HÉV-re váró embereket. „Aki ott várakozik ugyanazon a járaton halad, ugyanoda tart, mint két évvel ezelőtt is tette naponta?”

A Kossuth téren kicsit csúszásba kerültünk Ignáccal, mert kimasírozott az Országházból hat díszes katona, estvéli zászlólevonásra. Az erős szélben csak úgy dagadozott a kezeik között a piros-fehér zöld lobogó. Ignác ide vagy oda, muszáj volt azt figyelni, hogyan boldogulnak. Azután felszálltunk Budapest legszebb villamosjáratára, a kettesre. Valahol az Akadémia tájékán egy fiatal pár hangosan veszekedett, de én inkább a fülembe közvetített Örömóda-verziót hallgattam. Ha jobban belegondolok, pont úgy viselkedtem, mintha ez nem színházi jelenet lenne, hanem a valóság. Kivontam magam az idegenek perpatvarából.

A Boráros tér, ahol leszálltunk, másféle környék. Zavarosabb helyszín, ziláltabb emberekkel. Egy lépcsőlejárat mellett felsorakozva elnézegettük a gyalogosokat, s pontgyűjtő akció keretében lajstromoztuk azokat, akiken nincs maszk, vagy akik munkanélkülinek látszanak. Egyszer csak egy közeli nyilvános telefonfülkében zajló beszélgetés jutott a fülünkbe. Mindenre felkészült és felszerelt fiatalember zaklatottan számon kérte az édesanyját, aki pénzt ígért neki, mégsem adta oda. (Én ugyan alig tudtam elhinni, hogy a mamájával beszél, mert bazmegelt is neki. De anyának szólította.)

Alig hagytuk el a támaszpontot, a villamoshoz vezető lépcsőnél ránk rontott egy magas, hosszú hajú, bohókás külsejű lány és megkérdezte, hogy szerintünk ő absztrakt figura-e. Nemigen válaszoltunk, suta nézők. Ha absztrakt figura, hát akkor ezt a szerepet kapta a sétaszínházunkban. Ekkor már értettük, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a freeSzFE növendékei akadnak szisztematikusan az utunkba egy-egy kiókumlált helyzetgyakorlat, vagy mondhatni: flashmob erejéig. A következő társaság a hatos villamoson örvendeztetett meg bennünket: három cilinderes zenész. A Quimby Most múlik pontosan számát játszották tangóharmonikán, gitáron. Számomra ezek voltak az est legfényesebb pillanatai. Bizonyos büszkeséggel lestem a villamos utasait, akik nem is tudták, hogy ők most potyautasok a mi színházunkban.

A 32-esek terénél szálltunk le, elhagyva fülünkből Ignácot. Idővonal táblával fogadott bennünket a megállóban egy jókedélyű, szapora beszédű, sietős fiatalember, afféle idegenvezető. Voltaképp ekkor lépett át az esténk élőbe, elevenbe. A fiú a Mikszáth Kálmán térre vitte a csapatot, ahol egy installációra feltűzhettük azt az egy mondatot, amelyben ki-ki megfogalmazta a meghatározó viszontagságát az elmúlt egy évnek. Előtte még párosokat alkottunk: egymásnak ismeretlen nézők tárgyaltuk meg a tapasztalatainkat. Egy fiatal hegedűkészítő fiúval kerültem össze, akivel 2 perc után bevallottuk egymásnak, hogy nem esett nehezünkre hónapokra begubózni otthon.

A Rókusnál, a Rákóczi úton Kiút táblát tartó elegáns fiatalember várt ránk, hogy bekísérjen a bulinegyeddé avanzsált zsidónegyedbe. Az ő Gyöngyhajú lány központú féktelen monológja úgy ért véget, hogy a Kazinczy utcában leszerelte és elvonszolta őt egy csapat védőruhás ember. Nem maradt más hátra, mint hogy néhány tíz méterrel odébb, a Tesla Labor színház épülete előtt nyolc egyenruhás fúvós Bachot játsszon finálé gyanánt. Bólintottunk. Kicsit tapsoltunk is, némiképp bizonytalanul, hogy ez-e az adekvát reakció az Idővonalra. Vagy némán húzzuk el a csíkot?

*

Két óra figyelmes barangolás a pesti utcákon módot adott arra is, hogy az ember észrevegyen olyasmit, amire korábban nem fordított figyelmet. Jé, ez itt egy emlékfa Heller Ágnes tiszteletére! Nézd már, milyen égszínkék redőnyei vannak annak a háznak! A Mária utcában ki-ki egy-egy ablaksort szemlélt, miközben érzékeny párbeszéd ment a fülünkben: az öregekről szólt mint a járvány elsődleges és másodlagos áldozatairól. „Senki nem megy a közelükbe és hozzájuk sem szólnak, mintha ők lennének a fertőzöttek, mintha ők lennének a vírus maga...” A második emeletet figyeltem, ahol egy fehéringes férfi könyökölt az ablakban. Ő benne van vajon a műsorban, vagy tőlünk függetlenül bámészkodik? – kérdeztem magamtól. Az előadás legizgalmasabb pillanatai az ilyen bizonytalanságokból adódtak. Hogy egy-egy kép, helyzet a színház vagy a valóság műve.

 Olyan volt ez a sétaszínházi előadás, mint az élet. Akadt benne jó is, rossz is. Messze alulmúlta a lehetőségeit. De érdemes volt végigcsinálni.

Idővonal. Az East End sétaelőadása, a Trafó bemutatója. Író: Komán Attila. Rendező: Gardenö Klaudia. Szereplők: az SZFE és a freeSZFE hallgatói - Bari István, Deák-Volom Dávid, Gloviczki Bernát, Hrapka Zsófia, Jakab Balázs, Kádár Kinga, Kanyó Kata, Katona Péter Dániel, Koós Boglárka, Koroknai Sándor, Kuttner Bálint, László Gáspár, Márkus István, Mechle Christian, Szécsi Bence, Ujvári Bors, Váczi Kristóf

Stuber Andrea