Moszkvai függönyszínház

Csehov: Cseresznyéskert. A moszkvai Művész Színház előadása. Rendező: Adolf Sapiro. Főszereplők: Renáta Litvinova, Szergej Drejden, Andrej Szmoljakov. 

A moszkvai Művész Színházat Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij és Vlagyimir Ivanovics Nyemirovics-Dancsenko alapították, és Anton Pavlovics Csehov volt a háziszerzőjük. Úgy is mondhatjuk, hogy Csehov anyaszínháza a Művész. Róla is nevezték el, legalábbis egy idő után. (Korábban, 1930-tól Gorkij nevét viselte.)

A hiedelemmel ellentétben nyitódarabként 1898-ban nem a Sirályt mutatták be – amelyre máig emlékeztet a színházi függönyükön látható sirályembléma –, hanem Alekszej Konsztantyinovics Tolsztojtól a Fjodor Joannovics cár című tragédiát.  A Sirály premierjére két évvel később, 1898-ban került sor, amikor a szerző már épp nem akart többé színdarabot írni a Sirály pétervári bukása után. Szerencsére a művész színháziak visszahozták a kedvét, s nyolc év leforgás alatt színre került itt a továbbiakban született három nagy Csehov-darab: a Ványa bácsi, a Három nővér és a Cseresznyéskert.

Az eddigieket nem ismeretterjesztő céllal vagy emlékeztetőül írtam le – kéjjel taglalva az apai neveket –, hanem mert a csehovi sirálynak érdemi köze van ahhoz a moszkvai Cseresznyéskert-előadáshoz, amelyet februárban nézhettünk meg online. (Még korábban, 2017 elején vetítették az Uránia filmszínházban ennek a produkciónak a közvetítését a moszkvai Művész Színházból a Stage Russia HD sorozatban.)

Ott kezdődött, hogy 2002-ben, amikor közeledett a Cseresznyéskert 100. születésnapja, a Művész Színházat akkor igazgató és azóta elhunyt Oleg Pavlovics Tabakov felkérte Adolf Jakovlevics Sapirót, hogy a centenáriumra rendezze meg a művet. (20-30 évente szokták a Művészben elővenni Csehov darabjait.) Sapiro gazdag pályája úgy alakult, hogy minden évtizedben színre vitte a Cseresznyéskertet. Először 1971-ben Tallinnban, aztán 1988-ban Nicaraguában, majd 1993-ban Péterváron. A 2004-es jubileumi művész színházi premierhez két domináns döntést hozott. Az egyik, hogy az azóta szintén elhunyt David Lvovics Borovszkijt bízta meg a díszlettervezéssel. Borovszkij művészetét nekünk is van szerencsénk ismerni, hiszen rendszeresen dolgozott Horvai István vígszínházi Csehov-előadásain, valamint a Magyarországon rendező Ljubimov és Tabakov is legszívesebben őt hozták magukkal alkotótársnak. Borovszkij egy híres munkájában egyszer már működtette dramaturgiai elemként a színházi függönyt: az egy másik legendás moszkvai színház, a Taganka Hamletje volt Vlagyimir Szemjonovics Viszockijjal. Ennél a Cseresznyéskertnél a színpadképhez Borovszkij szinte kizárólag a művész színházi sirályos függönyt használta fel. Meglehetősen különlegesen.

A Cseresznyéskert első jelenetét a sirályos függöny előtt játssza Lopahin, Dunyasa és Jepihodov. Várják a ház gazdáit: a párizsi vonatról leszálló Ranyevszkaját és a többieket. Amikor megérkezik a társaság, a függöny elénk tárja őket. De nem úgy, hogy elhúzzák vagy felhúzzák, hanem váratlanul kinyílik, mint egy kétszárnyú ajtó, befelé, a színpad felé, amelynek közepén Ranyevszkajáék állnak. Ez az effektus olyan meglepő, szellemes és vicces – ahhoz hasonlítható, mint amikor a Picasso kalandjai című film pályaudvarán a vonat a peronra merőlegesen indult el –, hogy rögtön felhívja a figyelmet e függöny egyedi tulajdonságaira. Olykor több részre válik szét, s a sávjai között könnyebb, hosszú fehér leplek lengedeznek – ilyenkor képzelhetjük el a kertet, a cseresznyefákat, vagy a testvérek, Ljuba és Leonyid halott édesanyját mint látomást. A függöny mögül bukkan elő, talán felesleges konkrétsággal a százéves szekrény, de azon kívül már igazán csak egy régimódi gyerekbicikli szolgál kézzel fogható díszletként, bár nem fogja meg senki. (Belegondolni is szédítő, hogy a bemutató idején százéves szekrény azóta már kétszáz lett.) Összességében véve a színpad a függönyön kívül üres. És forog.

Visszatérve Sapiro alkotói szándékához: a rendező másik meghatározó választása, hogy Ranyevszkaja szerepére Renáta Muratovna Litvinovát hívta meg, aki még soha nem szerepelt színházban. Díjazott filmszínésznő, forgatókönyvíró – elégedetlen is volt Csehov szövegével –, legfőképpen pedig tévézik. A rendező a távirányítót nyomogatva, a Stílus című tévéműsora láttán szúrta ki őt, és invitálta főszerepre a Művész Színház társulatába. Hogy a színészek örültek-e a vendégművésznek, nem tudom. Az viszont kiolvasható a bemutatóról született színibírálatokból, hogy a kritikusokat elkeserítette. Megírták kendőzetlenül, hogy Litvinovának nincs hangja, nincs elfogadható színpadi beszéde, a kezeivel nem tud mit csinálni – akárcsak a Sirály Nyina Zarecsnajája –, s egyetlen partneréhez és egyetlen szituációhoz sincs köze. Amikor ez a Ranyevszkaja a Lopahin cseresznyéskert-kivágós, felparcellázós, bérbeadásos, víkendháztelkes projektjét elutasítja, akkor a „ne haragudjon, de ez olyan közönséges…” mondat nem egy kifinomult, érzékeny úrinő szájából hangzott el, hanem egy tévés celebtől kellett elviselniük a kritikusoknak.

Nem tudni, mikori az az előadás, amelyet az internet jóvoltából most láthattunk. Biztos, hogy sok évvel a 2004-es bemutató után rögzítették, mivel az Ányát játszó fiatal Jana Jurjevna Gladkih és a Petya Trofimovot megformáló Igor Alekszandrovics Hripunov csak 2012-ben álltak be a szerepbe. Ebből a tényből kiderül, hogy sikeres, hosszan tartó széria ez. Sapiro arra építhetett, hogy a más szubkultúra népszerű sztárja, Litvinova esetleg új közönségréteget csábít be a színházba. Talán igaza lett. Az is elképzelhető, hogy az évek múlásával Litvinova egyre gyakorlottabbá vált a színpadon, és a mélyvízben megtanult valamelyest úszni. Ráadásul mi, magyarországi nézők nem ismerjük az ő imázsát és kontextusát. Egy melankolikus szépségű, tűnődő szőke dívát látunk érzékeny szemöldökkel, vízhullámokkal a hajában, hosszú cigarettaszipkával a kezében. Beillene sztárnak a némafilmkorszakba. A színpadi jelenléte mindenesetre nyugodt, nem túlforszírozott, viszonylag természetes. Érzékelhető, hogy másképpen beszél, mint partnerei, ám az asszony életidegenségét is jelezheti ez. Sokat elmond hősnőnk formalizmusáról, hogy jószerével minden vele szemben álló, vele beszélgető férfinak megigazgatja a ruháját. Lényegében valóban nincs köze senkihez, de ezt nem nehéz egyfajta ranyevszkajaságnak nézni. Ez a nő csak úgy van itt, az eljátszott és lejátszott nemesi birtokán, hogy lélekben máshol jár. Az egész lénye, az érzései és gondolatai Párizsban, az ott hagyott szeretője körül forognak.

Litvinova mellé bátynak Pétervárról hozott a rendező egy színésznagyságot: Szergej Szimonovics Drejdent. Hatvanas, kócos, kopaszodó Gajev derűs kedéllyel, bolondozós kedvvel. Ő maga sem arisztokratikus alkatú-modorú tagja a családnak. Táncikál, tréfál, nehezen bír magával. A további szerepekben a megadás erejével tűnnek ki a helyi „bölények”. A Gelsomina-arcú Sarlotta Ivanovnát játszó Jevdokija Alekszejevna Germanova bizonyára tisztelt és elismert művésznő – szinte minden akciója nyílt színi tapsot arat, bűvészkedjen bár vagy ágaskodjon mint madárijesztő a színen. A főszereplők „ellenfelei” közül a Lopahint játszó Andrej Igorevics Szmoljakov a legfajsúlyosabb, aki évtizedek óta tagja ennek a színháznak. Lopahinja őszülő borostájú, megkopaszodott férfi, fülbevalóval a bal fülében. Ad magára: hajszálcsíkos öltönyt visel, könnyű fehér sálját sosem veszi le. Csak épp a barna kalap és a világos cipő zavarja az összképet. Miután az árverésen megszerezte a cseresznyéskertet, minden kiszabadul belőle: dúltan, ordítva vezényli az estélyre felvonultatott hattagú zenekart. A Cseresznyéskert legnagyszerűbb jelenetében, amikor végül is nem kéri meg Jana Viktorovna Szeksztye egérarcú, hegyesorrú Varjájának kezét, egyetlen pillanat alatt világosodik meg számára, hogy ők evvel a nővel soha, de soha meg nem érthetik egymást.

Arról szeretnék még beszámolni, hogy a közönséget miként lehetett érzékelni. Már csak azért is, hogy visszacsatoljak a csehovi sirályos függönyhöz. Mind a 2017-es közvetítés alatt, mind a mostani vetítéskor úgy találtam, hogy a közönség kicsit furcsán viselkedik. Az első alkalommal az tűnt fel, hogy a végén, Litvinova-Ranyevszkaja és Drejden-Gajev távozásakor a nézők előadásvégi tapsba fogtak, nem számítva arra, hogy jön még Firsz inas; a darabot ő fejezi be. Most pedig bizonyos megfelelési vágyat, illetve hagyományokra támaszkodást véltem felfedezni abban, hogy tisztelettudó nyíltszíni tapsokat produkáltak. Ebből kiindulva felvetődik az a lehetőség, hogy Sapiro gondolatgazdagnak nem látszó rendezése tudatosan érvényesnek is tekinthető. Olyan nézőkre számít, akik a Cseresznyéskertet nem ismerik, Litvinovát viszont igen. Lehetséges, hogy a széksorokban zömmel víkendház-tulajdonosok ülnek. Az előadásban nincs birtok, nincs cseresznyéskert, nincs nagy színésznő-főszereplő. Csak az üres színpad van. Meg a függöny Csehov sirályával. És a kérdéssel, hogy tud-e ma is szárnyalni még, s van-e kinek, minek.

Ámbár az egy lehetséges optimista megközelítés, hogy ezek a nézők mégiscsak a Művész Színházban ültek, nem pedig a CSZKA Moszkva futballstadion nézőterén.

Stuber Andrea