Pótszínháznál jobb a pótszék

Tudósítás a Weöres Sándor Színház évadáról

Online színházról kritikát írni bajos dolog. Még akkor is, ha a felvétel vagy a közvetítés megfelelő minőségű, több kamerás, jól vezetett, jól szerkesztett. A néző – aki pedig írni akar – egyszerűen nincs eléggé ott. Nem tudja pont azt figyelni, amit szeretne. Mintha egy más világból kukkolná az élő színház találkozását az élő közönséggel. A karanténszínház helyettes színház. Inkább csak információ. Ízelítőnek jó, kedvcsinálónak. Persze kedvelvevőnek is hatékony tud lenni, hiszen sokkal könnyebb egyetlen klikkel otthagyni egy-egy érdektelennek mutatkozó előadást, mint amúgy.

A színházak márciusi bezárása óta számítógépen látott teljesítmények esztétikai ítélet alkotására nem alkalmasak ugyan, de tájékozódásra igen.  Ezért az alábbiakban arról lesz szó, amit (zömmel) otthoni élmények alapján megtudhattam a Weöres Sándor Színház 2019/2020-as évadáról.

Nehéz szezonba fogott bele a szombathelyi teátrum. Egyrészt mert az előző évad nem igazán felelt meg a közönség elvárásainak – mint arról Jordán Tamás igazgató a 2019. áprilisi sajtótájékoztatóján beszámolt. Hiányzott a zenés bemutató, a Médeia túl súlyosnak bizonyult a közönség számára, a Pálfi György rendezte „rocker” Titus Andronicus pedig egyenesen kiverte a biztosítékot. Másrészt 2019-ben elhagyta a társulatot három közkedvelt színésznő: Kiss Mari, Hartai Petra és Fekete Linda. Harmadrészt tudvalévő volt, hogy Jordán Tamás színházvezetői megbízatása 2021 januárjában lejár, tehát az utolsó teljes évada lesz ez.

Márciusig hét bemutatót tartottak meg a tervezettek közül. A járvány miatt félbeszakadtak az Ádám almái című Anders Thomas Jensen-mű próbái, bár Czukor Balázs rendező és a színészek online folytatták a munkát, és elképzelhető, hogy valamilyen formában eljutnak a premierig nemsokára. Azonban Székely Kriszta – aki a Mirandolinával debütált volna rendezőként Szombathelyen – már nem jöhetett. A hét megvalósult produkcióból ötöt rögzített a színház, és ezeket a kritikusok rendelkezésére bocsátotta. A Zsótér Sándor rendezte Equusról nem született felvétel. Azt azonban tudni lehet róla, hogy Zsótér és Ambrus Mária új fordítást készítettek, sőt új szövegváltozatot, amelyben a főszereplő fiú egy Szentgotthárd közeli lóistállóban vakítja a lovakat. Ebben a verzióban mindössze három színész adja elő a Peter Schaffer-darabot, és a Vas Népe kritikusa, Ölbei Lívia kolléga szerint az a legszebb az előadásban, ahogy a két fiatal színész – Major Erik és Nagy-Bakonyi Boglárka – finoman, bensőségesen együtt játszik, együtt létezik a színpadon a pszichiátert megformáló Jordán Tamással.

A másik, még fel nem vett produkció egy Feydeau-komédia, az Osztrigás Mici. Illetve Hamvai Kornél fordításában: Kis hölgy a Maximból, Réthly Attila rendezésében. Ezt a számomra érthetetlenül és indokolatlanul elnyűhetetlen bohózatot láttam élőben március elején (bár vis maior miatt csak az első két felvonását), és egészen könnyű szívvel engedem át a feledésnek.

A Weöres Sándor Színház 2017 óta tagja az Európai Színházi Konvenció nevű színházi szervezetnek. E nemzetközi hálózatban sokféle együttműködés zajlik; határokon átívelő projektek valósulnak meg. Ennek keretében, pályázati úton tett szert a szombathelyi színház az évad első két bemutatójának rendezőjére.  A jelentkezők közül egy szlovén és egy olasz alkotót választottak.

A Ljubljanában végzett fiatal Jaša Koceli maga hozta a darabot a munkához: kortárs szlovén írónő, Simona Semenič 5 fiú című művét. A Márkus Emília teremben Darjan Mihajlović Cerar tervezett félig virtuális, félig igaziszerű játszóteret. Neoncsöves állványok keretezik a teret, hétszegmenses kijelzők. Akár azt is ki tudják írni rájuk, hogy 5 fiú (bár az ékezet fájón hiányzik). Műanyag térleválasztó elemek színesítik a díszletet, aztán jön be vastag gumiszőnyeg és egy kis trambulin, amelyen Alberti Zsófi ügyesen szaltózik. Az öt szerep 10-11 éves fiúké – öt fiatal színésznő megformálásában. Az a dolguk, hogy játsszanak, ahogy a gyerekek.

Eleinte zsákos embert és háborúsat játszanak, majd amerikai filmek meg képregények szuperhőseit, bejáratottan. Hamar tisztázódik a csoport összetétele, dinamikája, hierarchiája. Látjuk, hogy Gonda Kata Balázs nevű fiúja a legnagyobb szájú gyerek, ambicionálja is a vezérkedést. A mandulaszemű Herman Flóra e. h. Gyurija hátrányos helyzetű, mert nincs apja, ezért őt bizonyos tapintat övezi. Egyben irigység is, mert akinek nincs apja, azt legalább apa nem veri. Alberti Zsófi Vidje jó kedélyű, életrevaló, kiegyensúlyozott fiúnak hat. Nagy-Bakonyi Boglárka a béna gyerek, aki talán fel is van mentve tornából. Megtudjuk róla, hogy ruhákat varrni szeret a szomszéd kislány babáinak, nem pedig focizni – bár ezt a szülei olyannyira rosszallják, hogy az iskolai dolgozatba nem szabad beleírnia. Nagy-Bakonyi Boglárka Dénesével szemben él némi lekezelő ellenérzés a csapatban, ugyanakkor az esze nélkülözhetetlen ebben a társaságban. Dunai Júlia Kristófja nem feltűnő – alig venni észre és könnyű elfeledkezni róla.

Az előadás első félórája végén kezdenek a gyerekek papás-mamást játszani. De olyat, hogy a fal adja a másikat. Az alapanyagot agresszív szülői minták kínálták. Jellegzetesek a szólamok: Ne feleselj! Ez a hála? Meg ne halljam még egyszer! Vagy, túllépve a gyerekeken: Frigid kurva! Ti nők, mind egyformák vagytok! És így tovább. Lórúgásszerű drámai ereje van annak a könnyed, magabiztos rutinnak, amivel a gyerekek hozzák otthonról a türelmetlenséget, az intoleranciát és az erőszakot. A papás-mamást elunva válogathatnak további szerepjátékok közül: ott van például a buzik és a neonácik témájú. Az is ütős meccs.

Semenič darabja és Koceli rendezése eljátszatja ezt a játszótéri délutánt. És a végén – mintegy függelékként az állványmászókán – hozzáteszi a szereplők további életének tömör összefoglalását. Egy halálos baleset, egy öngyilkosság, sok házasság, sok gyerek. A tapasztalataik közösek voltak – ezt a gyerekkori játékukból megítélhettük –, de a sorsuk nagyon különbözően alakult. Ami lesújtó is lehet, meg reményteli is.

Az Európai Színházi Konvenció felől érkezett másik rendező, az olasz Luca Kortina orosz darabot választott, a Presznyakov fivérektől, akik – így tudja Kortina: – a világon a legtöbbet játszott orosz szerzők között másodikok Csehov után.  Számunkra sem ismeretlenek, bár kicsit úgy fest, mintha a Terrorizmus című drámájukat csak a Sz betűs városok színházai preferálnák. Szolnok és Székesfehérvár után most Szombathelyen mutatták be.

A mű nagykorúvá vált a 2002-es moszkvai ősbemutató óta, és már csak a címe miatt is hozzávetőleg biztosított az aktualitása hosszabb időre. Hat városi kép – ez a szerzői megjelölés, s képbe is hozza a címet, a tárgyat mindjárt az első. Repülőtéren vagyunk – innen szállna fel az Utazó (Antal D. Csaba korrekt, öltönyös-hátizsákos munkaerő) –, ám lezárták biztonsági okból, egy gyanús csomag miatt.  Takács Lilla és Biczó Levente alkották a díszletet a nagyszínpadra: tágas tér, keret, egyenes vonalak, színesre világított plexifalak, villogó fény, neon, kivirító piros tárgyak: egy-egy táska, bőrönd, piros cipő.

A további képekben újabb helyszínekre jutunk gördülékenyen – lakás, iroda, játszótér, tűzoltóság –, s mire a végén újra a repülőtérre érkezünk, addigra körülbelül összeállt, hogy miként függnek össze az ügyes kézzel papírra rótt jelenetek. A rendezés nem látszik többet gondolni a darabról, mint ami a felszínén lekövethető. Titka, ha van az előadásnak, az talán az a színes, virágmintás mellény, amelyet a reptéri utasok közül eleinte Orosz Róbert visel, később pedig Endrődy Krisztián. Rajtuk kívül még kábé húsz szombathelyi színész teszi a dolgát megbízhatóan és alapjában véve érdektelenül.  Az olasz rendező egy interjúban ezt üzente a közönségnek: „Néha nem szentelünk elég figyelmet a megfélemlítésnek. Annak a hétköznapi terrorizmusnak, amikor egymást tartjuk rettegésben. Bár ez olykor komikus formát ölthet, de a politikai terrorizmusnál sokkal károsabb.” Erre varrjunk gombot – gondolom léhán a monitor előtt.

 A csonka szombathelyi évad hét bemutatója közül kettőben jutott terjedelmes főszerep Jordán Tamás igazgatónak. Az említett Equus mellett a Marton partjelző fázik a másik. Minden, mindenki többedszeres ennél a premiernél: Hamvai Kornél szerzőként, fordítóként és rendezőként is gyakran fordul meg a Weöres Sándor Színházban, Valló Péter rendszeres vendégrendező itt, Jordán Tamás pedig már másodszor találkozott a Hamvai-darab címszerepével. Amikor 25 évvel ezelőtt először játszotta el a Merlin Színházban Márton sporit, a 12-szeres NB1-es partjelzőt, akkor jóval fiatalabb volt nála. A szerző 78 évesnek jelöli a főhőst, mostanra Jordán Tamás erősen ráközelített a szereplő életkorára, s a színészi személyisége elég erőt is ad hozzá.

A rendezés nyíltan merít a negyedszázaddal ezelőtti ősbemutatóból, amennyiben a zene például ugyanaz: Melis László szerzeménye. A szereposztás azonban döntően és koncepciózusan különbözik egy ponton. A Merlinben Márton partjelző feleségét Meszléry Judit alakította emlékezetesen. Szombathelyen Bálint Éva játssza, s az ő feltűnő fiatalabbsága az egész férfi-asszony vonalat hátrább tolja a távolabbi múltba. Itt nem egy göcsörtös, eleven házasság látszik megelevenedni a színen, hanem valami mélabús, nosztalgikus, költői idill, illetve álidill.

A Márkus Emília teremben ezúttal kétoldali a nézőtér, köztük foltos falak. Szomorú ruhák: tájmintás kardigán, szőrmesapka, steppelt pongyola (jelmez: Benedek Mari). Egy egész korszak kietlensége. Hollósi Frigyes egykori szerepét, Miholkát Szerémi Zoltán adja. Szépen helytáll a kocsmai könyöklőnél, amelyen gyűlnek az üres fröccsöspoharak. Kedélye van a filozófiájának és filozófiája a kedélyének.

A Márton partjelző fázik, bár fogyasztható előadásnak látszik a képernyőn, nem aratott sikert Szombathelyen. Mint Jordán Tamás egyik tavaszi interjújából kiderült, nem szerették a nézők, nem jöttek rá.

A szezon műsortervének következő pontja a Liliomfi volt. Mohácsi János 2011 óta minden évadban befut Szombathelyre dolgozni. Az első időkben olyasmiket rendezett itt, amiket először vitt színre, a későbbiekben inkább ismételt a korábbi munkái közül. A Liliomfi Mohácsi-verziója az Örkény Színház repertoárján szerepelt 2012-től 2017-ig, szép széria, jó emlékezetű mulatság volt. Minden bizonnyal bevált a Weöres Sándor Színházban is.

Khell Zsolt szemre ugyanazt a díszletet tervezte most is – különös tekintettel az ajtóra Kamilla kisasszony lakrésze és a szobabérlők között, amely ajtó közvetlen is, átmeneti is, és egyrészt falban folytatódik, másrészt pedig nem. Remete Kriszta szintén újrázott avval, hogy egyszerű ruhára festette rá a bonyolult, cirádás jelmezt. És természetesen jött Kovács Márton is, a zenéjével, a dalaival – Szabó Tibor Schwartz ura, aki Világos után sötétítette Schwartzra a nevét, mindjárt az elején bemászik az ablakon és elcsodálkozik az élő zenészeken. A Liliomfi főszereplő párosát vendégszínészek adják – Lábodi Ádám a címszerepet, Róbert Gábor Szellemfit -, ezt ugyan nem indokolják a társulat adottságai, de tudjuk Mohácsi Jánosról, hogy ha teheti, viszi magával a szokott, kedvelt alkotótársait.

A játszóknak egyáltalán nincs terhére a Mohácsi-féle szótehetős bolondozás, a kicsit aránytalanul hosszú első felvonáson végighullámzó lendület átcsap a második részre is, hogy aztán a nagydarab szellemként is pótolhatatlan Bajomi Nagy György végül örkényi fordulattal lezárja az eseményeket. A színes, derűs kavalkád újrakínál számos régi, bevált poént, de szívesebben idézem ide az új szereplőket a személyes bónuszaikkal. Kenderes Csaba például tud bokáig lecsúszott gatyába’ táncolni, mint Petőfi Sándor.  Vagy ott van Balogh János ifjú Schwartza, akinek az az antréja, hogy megdobálják poharakkal az ajtóban, és állja. No és a Szigligeti Ede által még nem ismert szereplő, Róza, akinek az Örkényben Szandtner Anna teremtett szépséges szerephagyományt: a semmibe vett, mégis odaadó, elkötelezett színészkolleginát. Szombathelyen Alberti Zsófi formálja meg szintén megkapóan gyengéden. Az is feltűnő, hogy Vlahovics Editnek – akiből szerencsére már sosem fog eltűnni az a vonása, amit bátran nevezhetünk kislányosságnak – mennyire jól megy a szerelmi hévben égő vénlány, Kamilla szerepe.

A szombathelyi színház idénre tervezett bemutatói közül egy bérleten kívüli is megvalósult, még decemberben. Ez a Haragossziget című stúdiószínpadi előadás, amelyet a főrendező Réthly Attila rendezett Lőrinczy Attila darabjából. (Volt szerencsém élőben is látni március elején.) A produkció létrejöttéhez szintén hozzájárult az Európai Színházi Konvenció (ETC), valamint a Young Europe III. projekt, amely együttműködésnek a berlini Deutsches Theater és az amszterdami De Toneelmakerij színház is részese. A hívószó a düh volt, ebből indult ki Lőrinczy Attila, a színház felkérésére darabot írva fiatalokról. Mint a színház honlapján olvasható: „A projekt a fiatalok körében elvégzett kérdőíves kutatással kezdődött, a színházi emberek mindenütt – Szombathelyen is – arra voltak kíváncsiak, hogy mi dühíti a mai fiatalokat. Réthly Attila, a WSSZ főrendezője, a Haragossziget rendezője azt mondja, arra jutottak, hogy itt mindenekelőtt az iskola vált ki dühöt a fiatalokból. De mert ennek a problémakörnek a feldolgozása óhatatlanul (oktatás)politikai dimenziókat érint, végül úgy döntöttek: inkább más téma után néznek.”

A más téma is elég könnyen adta magát: a statisztikák szerint a kétezres években megdöbbentően sok olyan gyilkosság történt Magyarországon, amelyben kamaszkorú gyerek volt az elkövető és szülője az áldozat. Lőrinczy Attila az esetek tanulmányozása után afféle fiktív dokumentumdrámaként írta meg a háromszereplős történetet. Nem drámai helyzeteket teremtett, hanem monológokban fogalmazta meg a 16 éves gimnazistát, Stucit és a barátját, Zsomert, a 20 éves egyetemista fiút, valamint a lány anyját, Erikát, az ötvenes könyvtárosnőt. A fésűsen összerakott elbeszélésekből megismerjük a szereplők életét és az emberölésig fajuló eseményeket. Kicsit talán meglepő az az erősnek ható empátia, amellyel a mű a fiatalokat ábrázolja, miközben az anya elviselhetetlensége mégsem indokolhatja vagy teheti érthetővé azt, hogy a lánya késsel agyonszurkálja, a lány fiúja pedig hat darabba vágja.

Réthly Attila rendezése térfelet ad a szereplőknek, azon belül, hogy az előadás mintha az IKEA bútorosztályán játszódna. Minden bútor árcédulás és fehér, középen egy kis gyerekszék, rajta szimpatikus jegesmedve plüssből. Balra a fiú, Kenderes Csaba íróasztala, monitorja, jobbra Nagy-Bakonyi Boglárka Stucijának lányszobája, ágya. Hátul szekrény, általában abból érkezik színre az anyát játszó Németh Judit. Erős a zene – rockerek a gyerekek -, van vetítés a fali monitorokon és eltorzított gépi hangon tett vallomás. Természetesen sem Nagy-Bakonyi Boglárka, sem Kenderes Csaba nem játszik semmiféle eredendő gonoszságot. Fiatalok, sodródók, szeretetlenek, hiányérzetekkel küszködők. Az anyának több van a rovásán a múltban, de Németh Judit hangja nagyon markánsan tudja érzékeltetni a nyerseség és az agresszivitás mellett a sérülékenységét, a sérültségét is.

Ha valamit erőteljesen kifejez az előadás, akkor talán azt, hogy mennyire „örökletes” az egész kudarc; hogyan megy át a családokban egyik generációról a másikra az önzés, a ridegség, a képtelenség a kommunikációra és a megértésre.

A Weöres Sándor Színház idei, töredékes évada feltehetőleg – amennyire ezt meg lehet állapítani a számítógépnél ülve – nem volt kiemelkedő. De bizonyára hozzájárult egy-egy előbbre lépéshez, a fejlődés valamilyen formájához. Gonda Kata nevét húznám alá, akit a színészi energiája, a vehemenciája, a tehetség fűtötte lendülete átvitt mindenen: lehangoló Feydeau-n, szlovén kisfiúszerepen és a Liliomfi tűzről pattant fogadóslányán.      

Stuber Andrea