Közben is mást gondolni

Mephistoland (berlini Maxim Gorkij Színház)

Dömötör András már jó ideje német nyelvterületen dolgozik szerzőként, rendezőként. A Mephistoland című munkáját ötödik éve játssza a berlini Maxim Gorkij Színház. Most láttuk.  

A Mephistoland elején három mezítelen színészt érünk tetten egy színházi előadás záróképében: két holtan heverőt és egy vérszomjas késest. Lemegy a függönyük, gyorsan köpenyt kapnak magukra és jönnek meghajolni. A berlini Maxim Gorkij Színház közönsége hamar veszi a lapot: tapsolni kezd a karakteresen hajlongó színészeknek. A taps végén az egyik színész petíciót olvas fel, mert színházukat egy levajazott igazgatói pályázat nyomán baljós vezetőváltás fenyegeti. Öten vannak a színen, három színész, két színésznő, jellegzetesen különbözően viszonyulnak tapshoz, petícióhoz.

Szűk két órával később, a Mephistoland apokaliptikusnak ható utolsó jelenetében ugyanebben a képzeletbeli színházban vagyunk, ahol zenés fináléban olvad össze a Nyomorultak musicalkórusa egy emigrált színész külföldi haknijával, egy rendező eszeveszett performanszával és egy tüntető haláltusájával. Ami a kezdet és a vég között lezajlott, az mulattató, abszurdba hajló komédia. Vagy inkább színházi, politikai, esetleg színházpolitikai szatíra. A német nézők élvezettel, nagyokat nevetve nézik. Egészséges önérzettel is egyben, mert például amikor az új igazgató a színházszentelési szertartáshoz felállítaná a közönséget, akkor csak egyetlen néző hajlandó felállni, az első sor közepén.

 A Mephistoland szerzői magyarok: Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert. Az előadást Dömötör András vitte színre, aki már jó néhány esztendeje alaprendező ebben a berlini színházban, ahol e művét ötödik éve játsszák. A darab a maga szelességében dús, lehetőségekben gazdag matéria, nemhiába jelölték Brücke Berlin-díjra két éve, és abban sincs semmi meglepő, hogy salzburgi színifőiskolások is készítettek előadást belőle.

A cselekmény a szóban forgó színház korszakváltása mentén halad előre. Ki-ki a maga érdekei, elvei, pragmatizmusa szerint vesz részt benne. A színészt a szerepe érdekli – a Mephistót próbálják épp, de kérdés, hogy az új vezetés engedi-e majd bemutatni. Az intendánst és az új igazgatót direktívák mozgatják; elszántan készülnek a katartikus színház diadalra juttatására a kritikai színházzal szemben. A patchwork-szerű jelenetek során olykor elhagyjuk a színházat; látunk filmforgatást is, elvégre színész hőseink ott munkálkodnak, ahol tudnak. Van közöttük, aki őrszerepre kasztingol a ’30-as-40-es évek Németországában játszódó filmnél, és felettébb kínosan érinti, amikor katonai uniformis helyett inkább zsidó rabruha jelmezt adnak rá. Egy másik, kicsattanó szcénában az okoz bonyodalmat, hogy a Hitlert játszó színész – akit különben színésznő játszik –, amikor már a lába mellett hever a halott Eva Braun, hirtelen elutasítja, hogy agyonlője magát. Ő nem követhet el öngyilkosságot, mondja, mert az halálos bűn. A stáb lázasan keresi a megoldást, mobiltelefonvégre kapják a gyóntatóatyát, hogy feloldja a színészt a bűn alól, s a büféből olajat is szereznek a pisztoly megszenteléséhez. A Hitlert játszó színészt játszó színésznő, Bettina Hoppe ekkor olyan improvizációba kezd az élet szépségeiről, hogy nemcsak a nézők, de a partnerei sem képesek megőrizni csendes komolyságukat.

Dömötör András – ezt leszögezhetjük – korántsem egyoldalúan nézi és láttatja a színházi terepet. Rendezői konyhájának alapfűszere az önirónia. Ez érződik a pszichéjével és a véleményalkotásával küzdő színész ábrázolásán éppúgy, mint a szabad, vagy a lilába hajló művészetről mutatott képen. Ott is kiütköznek a homofóbia és a rasszizmus sötét foltjai, nemcsak egy kórházi osztályon, ahol a hátán hatalmas horogkereszt-tetoválást viselő beteg kedvesen próbálja megérteni, mit csinál egy színházi rendező. Olyan előadásokat készít, hogy akik nézik, mást gondoljanak utána – mint mondja. (Akkor miért nem vered meg őket inkább? – kérdez vissza az egyszeri betegtárs.)

Ebben a heves vérmérsékletű, nagy kedvű, kirobbanóan energikus előadásban – amelyből nem hiányozhat a Dömötör András rendezői működésére oly jellemző morbid humor sem – öt színész vesz részt villanékonyan. Egy-egy alapszerepükön túl még számos alakban bukkannak fel hosszabb-rövidebb időre. Moïra Gilliéron tervező színpadképe vörös függönyöket és fekete-fehér mintás padlózatot ad keretül, ami kit Szabó István Mephisto-filmjére emlékeztet, kit a Twean Peaksre. (Nem véletlenül idézik a színlapon David Lynch-et: I love seeing people come out of darkness.) A magyar film természetes úton jön képbe, hiszen a Mephistót próbáló színészek Klaus Mann szövegét mondják, ráadásul én a kiváló mozgáskultúrájú, ragyogó komikus Tim Porath táncikálásában pont azokat a mozdulatokat vélem felfedezni, amikkel Klaus Maria Brandauer gyakorolt a filmben.

Ha szemezgetni kell a kis színészi remekek közül, akkor elsőnek talán azt hoznám fel, amikor Tim Porath és Aram Tafreshian 20 centire egymás arcától lebonyolítanak egy szkájpbeszélgetést, a Poor network connection lassulásait és a lefagyást is eljátszva. De az is különleges, amikor Mehmet Yılmaz egy színész rémisztő látomásában valami furcsa, jógaszerű pózban pókként szaladgál fel-alá.

Akad az előadásnak egy-két olyan momentuma, amit csak a magyar néző tud egészen pontosan beazonosítani. Bár nem biztos, hogy örül neki.

Köszönetet a Collegium Hungaricum Berlinnek, amely nélkül a cikk nem születhetett volna meg. 

Stuber Andrea