Műfaja: társulati színház

Határátlépések, Orlai Produkciós Iroda

Orlai Tibor Együtt, szabadon mottójú társulatához hat olyan színész tartozik, aki Máté Gábor növendékeként végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Történetesen mind a hatan tagjai voltak az egri Gárdonyi Színháznak Csizmadia Tibor igazgatása alatt, úgyhogy ebben a vonatkozásban alig néhányan hiányoznak mellőlük. (Például Gál Kristóf, aki az Országos Rendőr-főkapitányság szóvivőjeként máshol lép fel.) Természetesnek és kézenfekvőnek tetszik tehát, hogy érkezik hozzájuk egy rendezővé lett Máté-növendék, Dömötör András, akivel már Egerben is dolgoztak, nem beszélve az AlkalMáté Truppban való, másfél évtizedes együttműködésükről.

Dömötör András első rendezése Orlainál a Second Life, avagy Kétéletem volt 2018-ban, amely produkció máig sikerrel megy a Hatszín Teátrumban – illetve a járvány miatt jelenleg a Centrál Színházban. A Second Life a mostani Határátlépések-bemutató előzmény-előadásának is mondható.  Részben azonosak a szereplők, megegyező a metódus és a forma. Amikor az intézményes színház környékén kezdtek felbukkanni az olyan produkciók, amelyeknek a szövege voltaképp a próbafolyamat alatt született meg – példaként elsősorban Mohácsi János rendezései említhetők –, akkor ezt a filmművészetből vett kifejezéssel, szerzői színház névre kereszteltük el. De ma már, tekintve a szóban forgó bemutatót is, helyesebb talán társulati színháznak nevezni.

Az a fajta újszemélyességet, amelynek jegyében az alkotók közvetlenül a saját tapasztalataikat, élményeiket, világlátásukat transzformálják, stilizálják vagy reprodukálják színházi előadás formájában, az jellemzi, hogy a színészek nem feltétlenül egy vagy több szerepet, figurát jelenítenek meg a színpadon, hanem önmagukat. Van azért egy jótékony fátyol azon, hogy mikor mennyire: egyenesen vagy áttételesen, konkrétan vagy szimbolikusan. Valamint játszanak – önmagukon túl – karaktereket is. Ilyen értelemben a Határátlépések színházi előzményének nemcsak a Second Life-ot vagy az AlkalMáté Trupp nyári bemutatóit tekinthetjük, de például itthon Schilling Árpád rendezéseit a 2010-es évek közepéről, Dömötör Andrásnál maradva pedig, alighanem azokat a külföldi produkciót, amelyeket német nyelvű színházakban hozott létre az utóbbi öt évben, előszeretettel véve alapul kortárs szerzők szövegeit.

A Second Life-nak és a Határátlépéseknek is vannak írói – Benedek Albert, Deés Enikő, aztán Dömötör András és a társulat –, és van tematikája vagy vezérfonala, amely irányt adhatott a közös alkotásnak. A Second Life avval játszott el, hogy milyen helyzetek, állapotok és kontaktusok álltak volna elő, ha az öt színészszereplő (Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán) nem erre a pályára ment volna, hanem valamely másik gyerekkori álmát valósítja meg. Az egyikük hogyan nem lett pap vagy pilóta, a másikuk orvos, a harmadik cukrász, és milyen lenne, ha mégis az lenne. A Határátlépéseknél is jelzi a főtémát már a cím: Határátlépések.

Az első jelenetek rögtön a színész színpadi reprezentációjának kérdését vetik fel, sokkal élvezetesebb módon, mint ahogy itt megfogalmazom. Ötvös András bőszen fekvőtámaszozik a színen, ezt írták elő neki a filmesek, mert a forgatásra csábos izmos férfivá kell lennie, akibe beleszeret egy törékeny fiatal lány. Ötvös vonzó bevezető monológjában bemutatja, leírja és tipizálja a sorban érkező kollégáit: Schruff Milánt, Mészáros Mátét, Járó Zsuzsát és Péter Katát. Rögtön rávilágít arra, hogy a színészeket hajlamosak vagyunk alkatuk alapján beskatulyázni – hogy mi nézők, az még hagyján, de a színháziak, a szereposztók is –, és ez bizonyára megnehezíti számukra a saját határaik feszegetését, pláne átlépését. Mulatságosan paradox, hogy épp ez a jelenet egyúttal igazolja azt is, hogy bár a típusok és a szerepkörök mentén a színészek cserekompatibilisnek és pótolhatónak tűnhetnek, Ötvös András betétje láttán mégis minden egyes néző megesküdne – erre megesküszöm –, hogy senki, de senki nem tudna olyan csodálatosan eljátszani egy Zsigulit, egy bogárhátú VW-t vagy egy kis Fiatot, mint ő.

Jelenetszervezési elem, hogy időről időre állítások hangzanak el a láthatatlan rendezőtől, s ilyenkor a szereplők egyet előre vagy hátra lépve jelzik az igent vagy nemet például arra, hogy „Ma este lesz nagyon kínos pillanatom”, vagy „Határhelyzetekben a testem szokott jelezni.”  „Szülőként léptem már át a gyerekeim határát” és így tovább. A kérdések fel is vezetik a téma kibontását. Csakis az egy, legkézenfekvőbb határátlépésről nincs szó – két ország között –, különben minden relációban megvizsgálhatjuk a szereplőket és az adódó helyzeteket. Mészáros Máté például azt a határt szeretne átlépni Járó Zsuzsával, amely a férfi-nő barátságot elválasztja a szextől vagy a szerelemtől. Meg is állapíthatjuk, hogy Járó Zsuzsa és Mészáros Máté nemcsak barátságban erősek, de a színészpartneri viszonyuk is tökéletesen kiegyensúlyozott: amennyi hevületet és rábeszélő készséget visz bele Mészáros Máté az óvatosan, de elszántan kivitelezett attakba, annyira csendes, sokatmondó néma türelemmel, súlyosan ellenálló üléssel hallgatja végig Járó Zsuzsa.

Partnerkapcsolatok szinte csak problémásak villannak fel: egy elvált feleség (Járó Zsuzsa) iskolás korú gyerekkel (Schruff Milán) a tavaszi digitális oktatás idején, vagy egy nő (Péter Kata), aki évekig reménykedőn és várakozón vesztegel alázatosan egy párkapcsolatban, amely az utolsó pillanatban pontosan olyan üres és tartalmatlan érzelmileg, amilyen az elsőben volt. Karakteres színházi geg, hogy amikor ez a nő rosszul lesz és hányni kezd, ekkor a színésznő ezt nagyfokú tapintattal egy pumpás kézfertőtlenítővel „bábozza el”, rohamszerűen meg-megnyomva az üveg tetején a csapot.

A férfi-nő kapcsolatnál talán nagyobb hangsúlyt is kap a gyerek-szülő viszony, részint (felnőtt) gyermeki, részint pedig szülői oldalról. Az előadás megrendítő erejű csúcspontja az a jelenet, amikor egy hipotetikus színházi előadás végén áll Péter Kata a tapsban a kollégái között, és neki kell felolvasnia a FESZ kiáltványát. De a kiáltvány helyett egy (belső) monológ jön elő belőle, amelyet az vált ki, hogy édesapja a nézőtéren ül, és minden bizonnyal erősen rosszallja lányának ezt a szerepvállalását. Eltérő politikai nézeteket vallanak ugyanis, és ennek feszültsége, az ebből fakadó szülői elégedetlenség szorongást kelt a gyerekben, hiába hogy rég felnőtt, lassan középkorú, és maga is anya már.

Szintén erőteljes az a szcéna, amikor Schruff Milánt mint apát egyszer csak avval szembesíti a lánya (Péter Kata) és az anyja (Járó Zsuzsa), hogy egy lusta balatoni nyaralás közepette épp úgy becsapja a gyereket, ahogy annak idején őt is vették hülyére kiskorában. Ez után már csak a nemzedékváltás jöhet: ahogy Schruff Milán meglátogatja demens nagymamáját az idősek otthonában. A végén maradnak az üres székek, amelyeket lelki szemeinkkel benépesítünk a színészekkel és magunkkal.

Az idősotthon lakói egyébként épp egy kis kultúrműsort kapnak. A haknizó színészek (Péter Kata és Mészáros Máté) a Maga rég nem lesz a világon kezdetű  operettslágert éneklik (neg)édesen. Ez a kis betét nem független attól, hogy az előadás vissza-visszatérőn reflektál a szereplők szakmájára, a színészetre, a színészlétre. Amely színészetről megállapíthatjuk, hogy például Mészáros Máté tanításra érett: stiláris biztonságára és gazdag eszköztárára előadást lehet építeni. De fontos támaszték az is, ahogyan Járó Zsuzsa egy szemlélődő személyiség nyomatékos figyelmével vesz részt a játékban. Miközben Péter Kata csillogón, sziporkázón hoz karaktereket, fest jellemet például odaadó arckifejezésből, primer segítőkészségből és készségszintű kacagásból.     

A látványtervező Horváth Jenny munkája kapcsolódik a Second Life díszletét készítő Molnár Annáéhoz. A Határátlépések tere a Second Life-éhoz hasonló üres kocka: egy dobozváz által meghatározott tér. A díszlet és a jelmezek színe ezúttal sárga-okkersárga-fekete. Ebben a színösszeállításban van valami melankolikus. Illik ehhez a rendkívül szórakoztató előadáshoz, amelynek mélyéből alighanem a szeretetvágy kiált ki.

Stuber Andrea