Nyugaton a helyzet változatlan

Synge: A Nyugat császára (Pesti Színház)

Vannak a világ drámairodalmának olyan művei, amelyek nyughatatlanul keresik a magyar szövegüket. Olykor az igazi címüket is. Az ír John Millington Sygne színdarabjával – amely elsőre, 1907-ben a dublini Abbey Színházban botrányt és zavargásokat keltett, megsértvén a közszemérmet és az ír nemzeti érzületet – A nyugati világ bajnoka címen találkozhatott a magyar közönség Ungvári Tamás fordításában. (Várkonyi Zoltán rendezte 1961-ben a Nemzetiben, a fiatalok szerepében a szőke parókás Törőcsik Marival és a parókátlan Őze Lajossal.) Ezt a változatot használták aztán a színházak a múlt században. 2004-ben Nádasdy Ádám új fordítása A Nyugat hőse címmel a Bárka Színházban mutatkozott be, mostanra pedig elkészült Hamvai Kornél jóvoltából A Nyugat császára, amelyet a Pesti Színházban vitt színre Rudolf Péter.

Synge fordítása különösen nehéz költői feladat, mert a világvégi ír falu lakosai sajátos tájnyelvet beszélnek. Az utóbbi évtizedekben a világvégi-ír-falu-ábrázolásra erősen rányomta bélyegét Martin McDonagh munkássága, színdarabjainak nyelvezete, amiképpen azokat mi Parti Nagy Lajos, illetve Varró Dániel fordításában megismerhettük. Hamvai Kornél munkájában is ez a legfeltűnőbb, a beszélt helyi nyelv különlegessége: nem hétköznapi kifejezések, repedezett, töredezett mondatok, mulatságos szóösszetételek. A Pesti Színház előadásában használt szöveg az eddig ismert fordítások közül a legszórakoztatóbbnak hangzik.

A Nyugat császára cselekménye pár mondatban összefoglalva abszurdot ígér. A falu kocsmájába betéved egy széllelbélelt fiatalember, Christy Mahon, aki megölte az apját. Tökös legény! – bólogatnak a helybeliek, övé a tiszteletük, csodálatuk. Mintha pont ilyen hősre vártak volna itt. Christy renoméja azonban rögtön semmivé válik, amikor kiderül, hogy apja túlélte a fejére mért ütést. (Már egy ásóban sem lehet megbízni.)

Ami Christyvel a faluban történik – egymásba szeretnek a kocsmáros vagány lányával, versenyeket nyer, rajongói ünneplik –, az neveléspszichológiai szempontból úgy is magyarázható, hogy egy gyerek, akit az apja ridegen, szidalmazva, pocskondiázva nevelt, megtáltosodik az érdeklődő, támogató, elismerő közegben. Bár lényegében mindegy, mert jóra nem vezet ez sem. Fontos distinkció: Christy nem hazudott annak érdekében, hogy vállukra emeljék az emberek. De ha tudta volna, hogy ebben az unatkozó faluban karriert lehet csinálni egy véres bűncselekménnyel, alighanem bevallotta volna elkövetés nélkül is.

A Pesti Színház Synge-bemutatóját Rudolf Péter rendezte, aki legutóbb három éve dolgozott itt, amikor a Lóvátett lovagokat vitte színre könnyed, bohó, fiatalos levegőjű Shakespeare-vígjátékként. A Nyugat császára láttán nem könnyű megítélni, hogy a rendező akar-e általa mondani valamit a világunkról. Rudolf Péter és alkotótársainak munkája mindenesetre igazolja, hogy éltes kora ellenére virgonc és működőképes a darab. A társulatról pedig tanúsítja, hogy komolyan dolgozva, egy irányba húzva, stilárisan összehangoltan, szépen tud együtt játszani.

Bagossy Levente csupa gerenda kocsmadíszlete úgy dülöngél, mintha magába szívta volna a sok alkoholt. A színpad mélyén, ahová a perspektivikus kép viszi a szemünket, kibontakozik a homályból táj, hegy, ösvény. A berendezésből az asztal négy lába eltérő hosszúságú, máskülönben nem tudna rendes, vízszintes asztallapot kiadni a lejtős terepen. A kocsmapult is hangulatos; kármentő rács védi a szeszkészletet a felügyelet nélkül maradt vendégektől. De szomjúságnak gátja fémháló nem lehet: Karácsonyi Zoltán Phillyje és Gados Béla Jimmyje piszkafával piszkálják ki a résen át a csapolt sör slaugját.

Kárpáti Enikő jelmezeinek egyenjegye, hogy a cipők, csizmák bokáig sárosak. Tehát az átlagosnál nagyobb igényességre, sőt lelki életre vall, hogy Majsai-Nyilas Tünde özvegy Mrs. Quinje beltéri használatra váltócipőt hord magával. Magassarkú, piros topánja jel: ez az asszony nem adta fel. A színésznő sorsot hoz. Szép alakítása ingadozás a nem túl magabiztos, de reménykedő férfiszerző igyekezet és az anyai érzésekbe hajló gyengéd együttérzés között. Ízes falubeli társaságot kínálnak a szedett-vedett öltözékű, pofaszakállas kocsmatöltelékek. A tulaj, a nagy sörényű Hegedűs D. Géza a koszlott foteljében olyan, mint egy bömbölő oroszlán. Amikor oda sem nézve kinyújtja mancsát a pult felé, a lánya instrukció nélkül is tudja, hogy viszkispoharat kell beletenni vagy söröskorsót. A házhoz udvarlóként járó Shwan, vagyis Gyöngyösi Zoltán úgy fest a kocsmárosoroszlán mellett, mint egy nyuszi. Éppenséggel az eladó lánnyal, Pegeennel szemben sem áll a helyzet magaslatán, ez minden megszólalásán érződik. Valahol a mondatai közepe felé elbizonytalanodik, és onnantól kezdve szinte lebeg a levegőben a szavaival együtt.

A kocsmáros lányát, Pegeent Waskovics Andrea játssza, a betoppanó idegent, Christyt ifj. Vidnyánszky Attila. Talán a Nemzeti Színház Körhinta-előadásában voltak legutóbb ilyen meghitten együtt, párban, párként. Pegeen tőről metszett gazdaasszony, aki tudja, mit mire használjon. A sört úgy issza, hogy kifújja a szájából, és amit a kezével elkap belőle, avval kicsit megnedvesíti magát.  A színésznő játéka nyers földszagot idéz, miközben Pegeenje lényében tetten érhető némi poézis is. Ifj. Vidnyánszky Attila kapucnisan, csapzottan, rémisztően állít be, de ahogy nekivetkőzve leül a kandalló elé és sárgarépát kezd rágcsálni, hamar kiderül, hogy ártalmatlan ez a cingár gyerek. A színész hosszú idő után először látszik nem az alkati adottságaira, a fizikai aktivitásra, a mozgásra alapozni. (Na, épp csak a végén lógázik kicsit a gerendán.) Mindenekelőtt a karakter bája, a csodálkozó tekintete, az álmodozó sihedersége megkapó.

Christy váratlanul felbukkanó apjaként Kőszegi Ákos debütál a Pesti Színházban, s személyes sikert arat. Elsőnek talán a hangjának örül meg a közönség, de az egész figura nagyon hatásos: a bekötözött, véres fej, a cserzett arc, a görnyedt tartású, lengő kabátú alak. Az elnyomó apa legyőzhetetlen. Nem lehet elégszer fejbe csapni.

Stuber Andrea