A ló másik oldala

Újvidéki Színház: Anna Karenina

Ha az Újvidéki Színház Anna Karenina-előadása kapcsán az ember arra a kérdésre szeretne választ kapni, hogy vajon mitől ilyen népszerű manapság színpadainkon Lev Tolsztoj műve – jó néhány színházban játsszák egyidejűleg –, akkor valószínűleg a szenvedélynél fog kilyukadni. Olyanfajta szenvedélynél, amely Dejan Projkovszki rendezésében mindenkit letarol vagy elpusztít, miközben öröme vagy akár pillanatnyi boldogsága sem származik belőle senkinek. Mint a rendező egy interjúban elmondta, a címszereplő a társadalmi konvenciók ellen lázad, az önazonosság szabadságáért küzd. A szerepet megformáló Béres Mártával együtt arra jutottak ők, hogy Anna nem más, mint Hamlet női megfelelője, aki épp úgy kettéhasad a személyes és a társadalmi-politikai szféra között, mint a dán királyfi. Meglehet. Mindazonáltal Béres Márta bensőségesen intenzív játéka, a zaklatott lelkiállapotot hiánytalanul végigvivő alakítása mégis azt az erős benyomást kelti, hogy ennek az asszonynak egyáltalán nincs választása. A személyiségéből, a tapasztalataiból, az érzelmei hőfokából következik, hogy Vronszkij gróf és az áldatlan családi állapot lesz az osztályrésze. Egyszerűen nem tehet mást, noha erre is rámegy az élete. Valószínűleg ugyanezt az eredményt hozná minden más megoldás is.

Dejan Projkovszki észak-macedóniai rendező a szkopjei Nemzeti Színház vezetője, aki az újvidékiekkel való mostani, első munkája előtt Karamazov testvéreket rendezett Szófiában, a Bolgár Nemzeti Színházban. Az Anna Karenina láttán morzsányi kétségünk sem lehet afelől, hogy formátumos rendezővel állunk szemben, aki sokat ad a vizualitásra, s bőkezűen használ mindent: szimbólumokat, jeleket, ötleteket, teátrális hatásokat. Drámaiságot, költészetet konvertál képekké. Valentin Szvetozarev díszlete kardinális nyeresége a produkciónak: fekete, kazettás faburkolatú helyiség három nagy, kétszárnyú ajtóval és a színpad szélén kétszárnyú ablakokkal. Első pillantásra elegáns, gyászos hangulatú szalon ez, de amikor kinyílnak az ajtók, akkor mélységében is három részre tagolt terek tárulnak fel, amelyek nemcsak pályaudvarként működnek tökéletesen – az első képben Anna és Vronszkij egy hatalmas pályaudvari óra kerek óralapját gurigázzák egymásnak –, hanem korcsolyapályának is beválnak. Tágas palotának úgyszintén, és belső térként is elképzelhetjük; kietlen, reménytelen lelkek kivetüléseként. A szárnyas ajtókat olykor láthatatlan emberek mozgatják, nyitogatják – mintha jókora kopoltyús élőlények tátognának levegő után. Kétoldalt három-három vörös bársony színházi szék áll rendelkezésre az előadás pontosan kidolgozott üléskoreográfiájához. Van, hogy Anna (Béres Márta) és Vronszkij (Mészáros Árpád) feszengenek egymás mellett itt, sűrűn váltogatva pozíciót, máskor Kitty (Dienes Blanka e. h.) és Levin (Pongó Gábor) ülnek ugrásra készen, mielőtt végre dűlőre jutnának egymással. (Vallomást a falra írt szórejtvények formájában tesznek.)

 De koreográfiája van a fekvésnek is: a kis Szerjozsa Karenin (Bohocki Martin) a földön alszik el, kiskifli alakzatban, mögötte az édesanyja mint nagykifli, leghátul az apa (óriáskifli). Később azonban Anna már fájón kimarad ebből a családi „szendvicsből”.

Tulajdonképpen mindennek koreográfiája van, legfőképpen talán a testi érintkezésnek. Hamar egyértelmű jelzést kapunk arról, hogy Karenin (Német Attila) a kedves szavaival éles ellentétben semmiféle gyengédséget nem tanúsít feleségével szemben a nemi életükben. Gyorsan, majdhogynem tárgyiasítva, egy hivatalnok személytelenségével teszi magáévá az asztalra felfekvő hitvesét. Talán a meghitt érintés hiánya is belejátszik abba, hogy Anna, amikor meglátogatja Dollyt (László Judit), meglepően bizalmas mozdulatokkal vigasztalja sógornőjét, akinek férje (Sirmer Zoltán) szemérmetlenül kicsapongó: kisebb orgiákat folytat ledér fiatal lányokkal. Jóllehet ezenközben Sirmer Zoltán Sztyepan Oblonszkij hercege bármikor roppant ártatlanul és ártalmatlanul tud kipislogni a fejébe húzott usánka alól. Anna és Vronszkij viszonyában nagy ívet ír le a szexualitás: első együttlétük a színpadközépi ajtónyílásban vad kűr almákkal; viharos egymásnak esés, almaszafttól csurgó egyesülés. Később a vágynak ellenállni nem tudva feszülnek neki az ajtónak, de eljutnak oda ők is, hogy Anna az ablakpárkányon rongybabaként elterülve fogadja magába a nekihevült és kétségbeesett férfit.

A színlapról nem derül ki, ki alkalmazta színpadra  a nagyregényt, de ez egy önálló és szabad adaptáció, annyi biztos. Jellegzetessége – bár ez talán nem is feltétlenül a szöveg, hanem a színészek érdeme –, hogy majdnem olyan hangsúlyos a történetben a Kitty-Levin vonal, mint az Anna-Vronszkij szerelem. Az ő párhuzamosan futó, tanulékonyabb esetük ellenpontozza a címszereplő végzetes kalandját. Dienes Blanka e. h. alakításában Kitty bájának, tisztaságának, ábrándos bakfisságának nagy a vonzereje, és nem marad adós a színinövendék avval sem, hogy a belátás békés örömét érzékeltesse. Pongó Gábor szívderítően meggyőző játéka pedig megmutatja, milyen imponálóan lehet a földön járni. Ráadásul igazolja, hogy Levin remekül korcsolyázik – amint mondják róla a regényben –, és ettől tulajdonképpen eleve könnyű lenne beleszeretni. (Érdekes, hogy mind a Pesti Színház Roman Polák rendezte Anna Karenina-előadása, mind az újvidékieké színre vitte a korcsolyázós jelenetet, ügyesen korizó mellékszereplők/díszletezők közreműködésével.) De hát Kitty elsőre nem szeret bele a jóravaló Levinbe, s amikor kikosarazza, az szélsőséges érzeteket kelt: Levin fázik, rázza a hideg, Kittynek viszont melege (és elege) lesz. A hőkoreográfiához tartozik az is, hogy az estélyen, ahol Anna és Vronszkij először látják egymást – mintha egy modern Capulet bálján lennénk, a vendégek hozzávetőleg pogóznak Goran Trajkoszki fültépő zenéjére –, egyszer csak jégkockák zuhognak a magasból.

Levin és Vronszkij találkozása Kitty színe előtt úgy zajlik le, mint egy mulatságos párbaj. Pongó Gábor Levinje legényes táncfigurákat mutat be dacosan, amire Mészáros Árpád Vronszkija elegáns akrobatikus elemekkel, szalonba ékelt tornamutatványokkal kontrázik rá. Hogy a rendezőtől a humor sem idegen, azt nemcsak ez a szcéna bizonyítja, hanem a lóverseny is, amelyhez konkrét lovat (tornaszert) hoznak be, s a résztvevők azt átugrálva versenyeznek. Mindenképpen Mészáros Árpád Vronszkijának kellene nyernie, mert senki olyan pompás terpeszugrást nem csinál, mint ő. Persze aztán lebukik a lóról, ahogy kell, s Anna is lebukik: a ló alá rogyva önkéntelenül felfedi érzéseit, rettentő aggodalmát a balesetet szenvedett férfiért.

A rendező számos alkalommal úgy helyezi el a színészeket, hogy profilból lássuk őket – asztalnál ülve például –, már csak ezért is feltűnő a szereplők határozott arcéle. Béres Márta Anna-arcáról például minden leolvasható már azon az estén, amikor Vronszkij megismerése után a férjével vacsorázik. Zavar, értetlenség, tétova döbbenet: tényleg evvel az emberrel van ő összezárva? Innentől kezdve szédítő zuhanás Béres Márta Annájának sorsa, addig a pillanatig, míg a rivaldánál egy széken megülve vérfoltot ken szétzilálódott arcára, miközben a fia kis játékmozdonya bezakatol a színre. Beleőrült.

S hogy mit csináltak addig a többiek? Banka Lívia Ligyija Ivanovna grófnője ellentmondást nem tűrően elfoglalta Anna helyét a Karenin-házban. Levin és Kitty – valamint Figura Terézia dadus melegségű Agafjája – látványos mezőgazdasági fináléban örültek az életnek. Sirmer Zoltán Oblonszkij hercege változatlanul űzte tovább játékait könnyű nőcskékkel. Feleségeként László Judit az előadás folyamán megöregedett. Az úri társaság pedig azt tette, amit a maga relatív morális érzéke és a társadalmi elvárások nyomán tennivalónak tartott: az Operában megjelent Annát mint bukott nőt szinte szó szerint széttépte Vronszkij szeme láttára. Mintha ez lenne a „mindenért meg kell fizetni” koreográfiája.

Az újvidéki Anna Karenina jelentékeny alkotók jelentékeny előadása. Sokat tud az életről és a színházról.

Stuber Andrea