Füst

A rendíthetetlen ólomkatona (VSG Táncszínház)

A VSG Táncszínházat a Magyar Táncművészeti Főiskola Modern koreográfia szakán végzett Vass Sándor Gergely alapította 2005-ben, a diplomázása évében. Négy táncművésszel dolgoznak, és működésük fontos területe, hogy gyerekeknek szóló táncmesékkel lépnek fel az ország különböző művelődési házaiban, színpadain. Mint az egy korábbi cikkünkből kiderült, a VSG nem közpénzből működik. Tavaly összesen 68 előadást tartott a társulat a Felvidéken és itthon.

Olvasva a honlapjukat, megállapíthatjuk, hogy a VSG Táncszínház munkája mindenképpen tiszteletre és elismerésre méltó. Csak amikor szembe találjuk magunkat a produktummal, akkor fogják el kétségek az embert.

A rendíthetetlen ólomkatona 2011-es bemutató, s most újra műsorra tűzték. Úgy kezdődik a mese, hogy bejön egy fura kalapos, köpenyes ember, aki elmondja, hogy a nagyapjától rá maradt egy ólomszív és egy történet, amit most elmesél nekünk. Ez a figura nem stimmel. Egyrészt nem is ő beszél, hanem a narrátor (Miskovics Róbert), amit rögtön észre lehet venni, mert a szereplő csak nagyon hozzávetőlegesen igyekszik a szájmozgását igazítani az elhangzó szöveghez. Másrészt mert a köpeny alatt kilátszik a csíkos zoknija és a fehér cipője, amiről fel fogjuk ismerni a következő jelenetben: ő az a gonosz bohóc (Vass Sándor Gergely), aki féltékenységből tönkreteszi, végül pedig tűzre veti az ólomkatonát és táncosnő szerelmét. Ha ebbe egy kicsit is belegondolunk, máris nem értjük a történet elbeszélőjének gesztusát. Ugyan, ki hagy az unokájára olyan sztorit, amiben ő maga a legnagyobb szemét?

Teoretikusan talán elmélyedhetnénk abban, hogy vajon heterodiegetikus vagy homodiegetikus narrációval állunk szemben, de alighanem egyszerűen arról van szó, hogy a négyfős alkotógárda nem nagyon foglalkozik a részletek pontosságával. Maga a produkció nemcsak hogy nem tartalmaz művészi innovációt, de a gondosság, a szakmai precizitás sem látható erénye. Ugyanakkor van füst, ami a kis nézőket mindig kizökkenti; bőszen hadonászni, hessegetni kezdenek.

A VSG Táncszínház gyerekelőadásai értelemszerűen a történetmesélést célozzák, s az alkotók sokáig hittek abban, hogy ehhez megfelelő és elégséges eszközük a tánc. Pedagógusi, szervezői visszajelzésekből azonban úgy értesültek, hogy a gyerekközönség számára nem értelmezhető ez a nyelv, ezért alkalmaznak felvételről narrációt. Ha a reflexiók nem voltak tévesek, akkor az a sajnálatos helyzet, hogy a táncművészetnek ez a formája nem alkalmas a gyerekközönség elérésére. Vagy a VSG Táncszínház nem műveli eléggé eredményesen. Ha pedig igaz, hogy a narrációra szükség van, akkor el kell viselnünk azt a kifejezetten kellemetlen gyakorlatot, hogy mindent kétszer kapunk: egyrészt elmondja egy gépi hang, másrészt ugyanazt meg is mutatják, illusztálják a szereplők. Ez a folyamatos duplázás bizonyos korhatár fölött könnyen idegesítően hathat a nézőre. Persze nem tudom pontosan megmondani, mi az a korhatár. (Az enyém már nyilvánvalóan fölötte van.)

Az előadás jobbára klasszikus zenei egyveleget használ, és díszletet szinte semmit, csak a legszükségesebbet. Ablakkeret, textilből készült kandalló, egy bőrönd játékokkal. Nagy, gurulós textilhajó szolgál az ólomkatona papírhajója gyanánt, s szintén textil – hosszú, rázogatható lepel – jeleníti meg a vizet. Ez a díszletelem egyben paravánként is működik, amikor az előadás látványos jelenetében hol maga az ólomkatona, hol a bábja hánykolódik mintegy a hullámokon. Kedves pillanat, amikor par excellence tigriscápa (sárga-fekete csíkos) is ugrál ki a „vízből”. A hullámokon hánykolódás olyan jól sikerül, hogy meg is ismétlik az előadásban.

Az ólomkatona és a táncosnő bábok ember nagyságú változatai – Kerekes Patrik és Vincze Renáta – rendezőileg, illetve koreográfusilag kijelölt karakterükben meghatározatlanok. Amikor Vass Sándor Gergely gonosz bohócként piszkálja és froclizza őket, akkor állnak mereven, pózban, mint afféle rendes, mozgásképtelen babák. De amikor fél perccel később az ólomkatona mégis járni kezd, sőt leveszi a válláról a puskáját, akkor azt még egy felnőtt sem képes megérteni, hogy ha képes rá, miért nem védte meg a szerelmét? Miért nem intézte el a fegyvertelen támadót?

Ahhoz képest, hogy Vincze Renáta balett-táncosnőként az előnytelennek ható jelmezében kicsit zavarbaejtő alkatú, a Házvezetőnő szerepében megkapóan lejt el a szélesen lebbenő, abroncsos szoknyájában egy mutatós szélszámot. A nála jóval nagyobb darabbnak tűnő, kisfiút játszó Annus Beáta a rokonszenves igyekezetével véteti észre magát.

A végén egyfajta fináléként szerelmes kűrt lejt színes fényekben a megsemmisült Ólomkatona és a Táncosnő. Színházi, táncszínházi, művészi értelemben még előttük állhat a fejlődés szép, hosszú útja.

A rendíthetetlen ólomkatona (VSG Táncszínház)

Szereplők: Kerekes Patrik, Vincze Renáta, Vass Sándor Gergely, Annus Beáta

Hang, fény: Kiss Imre

Látvány, kellék, jelmez: Szabó Csaba és Kovács Tímea

Rendező, koreográfus: Vass Sándor Gergely

Eötvös 10, 2019. április 10., kb. 160 néző

Stuber Andrea