Közepe-eleje-közepe

Útmutató a Czukor Balázshoz

Vegyük Czukor Balázst. (De miért is vegyük? – vetődött fel a kérdés e sorok írójában a cikk végeztével. Talán mert nemigen figyeljük folyamatosan, nem dokumentáljuk a középnemzedék munkáját. Azokét a színházművészekét, akik nem lesznek színházigazgatók, akik nem kötődnek egy társulathoz, hanem vándorolnak, igény és lehetőség szerint. És talán azért is, mert minden sokat néző kritikus tud olyan alkotókat, akiket szemmel tart, akiktől vár valamit, akikre tétet tesz. Plusz még aktualitása is van, hiszen idén nyáron őt tűzi műsorára az AlkalMáté Trupp.)

Czukor Balázs 2003-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, abban a híres Horvai István–Máté Gábor színészosztályban, amely azóta is összejár nyaranta dolgozni, alkalmi AlkalMáté-bemutatókat tartani. (És ezeket Czukor Balázs sosem mulasztotta el, még abban az esetben sem, amikor egyszer az egészségi állapota nem engedte számára a részvételt a produkcióban.) Diplomázás után egy kisebb csoport tagjaként, Dömötör András, Járó Zsuzsa és Máthé Zsolt osztálytársai társaságában az Örkény Színházhoz szerződött, nyilván nem függetlenül attól a Dylan Thomas-bemutatótól, amit az osztályával és Máté Gáborral hoztak létre a nagy Madáchtól elválni készülő Madách Kamarában 2002 júniusában. (Abból a négyes fogatból ma már csak Máthé Zsolt tagja a társulatnak, megtalálván a maga komfortosnak tetsző helyét. Igaz, időközben csatlakozott az Örkényhez az elesett Egerből ide menekített Vajda Milán is.)

Mire 2003-ban a friss diplomás új tagok megérkeztek a Madách térre, addigra már Örkény Színháznak nevezték az intézményt. Hogy Mácsai Pál igazgató magasan jegyezte Czukor Balázst, azt mi sem jelzi feltűnőbben, mint hogy Trepljov szerepét bízta rá az általa rendezett Sirályban. (Ennél talán kicsit meglepőbb, hogy benne látta Az üvegcipő Császár Pálját is, a két évvel későbbi Molnár-rendezésében.)

Az Örkény színházi első évadát megelőzően a fiatal színész már bemutatkozott fővárosi színpadokon, hiszen Bodó Viktor – akinek egyetemi vizsgájában, az Attackban is játszott – vitte őt a Katona József Színházba, a Motelbe. Czajlik Józseffel is jól mehetett a munka, hiszen az Operett-rendezésében, valamint az Ilja prófétában is szerepelt a Bárka Színházban. Az Örkényben töltött néhány év alatt ez a magas, vékony, kamaszforma, aszketikus alkatú fiatalember, akinek mindig sötét a szeme alja, annyifajta szerepet játszott, mintha keresgélnék a karakterét, és nemigen találnák meg. Az első igazán magabiztos, kiteljesedettnek ható alakítása Szombathelyen született 2007-ben, a Dömötör Tamás rendezte Czukor Show-ban, amely Füst Milán Boldogtalanok című drámáját dolgozta fel tévéműsor, afféle kibeszélő show formájában. A Dömötör Tamással való munka bizonyára megelégedésére szolgált a feleknek, amit nemcsak abból gondolhatunk, hogy Czukor Balázs játszott további Dömötör-rendezésekben – Szombathelyen és Pécsen –, hanem abból is, hogy a színész a rendezőt alkalmazta dramaturgként, amikor pár évvel később, 2012-ben a Szputnyikban a Majdnem című, igen jól sikerült produkcióval debütált rendezőként.

Mielőtt Czukor Balázs Szombathelyen rendezni kezdett, találkozott a Weöres Sándor Színházban Jeles Andrással, akiből a színész lénye előhívta azt a régi vágyát, hogy színre vigye Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényét. A produkció „kegyelmi” állapotban született: mind a társulat, mind a közönség számára emlékezetes élmény volt. Czukor Balázs különleges, sápadt, erős, egyszerre lírai és drámai színpadi alakként jelent meg. Teljes szuggesztivitással állította elénk Miskint, bensőséges, intenzív kapcsolatba kerülve a dosztojevszkiji hőssel. Alakításában a herceg nyíltsága, jósága, őszintesége és sallangtalansága maga volt a botrányos provokáció az emberi álságok közepette.

A félkegyelmű évében, 2013-ban dolgozott először rendezőként Czukor Balázs a szombathelyi színészkollégáival. Az arab éjszakát választotta tárgyául, s határesetnek láttatta: élet, álom és színház határán gomolygó történetnek. (A háromból kettő már magában a Schimmelpfennig-darabban is keveredik.) Színhelyül üvegfalú stúdióhelyiség szolgált, a nézők az előadás alatt kiláttak az utcára, s nem mindig volt rögtön egyértelmű, hogy ami épp zajlik odakint, az az előadás része vagy a valóság véletlenszerű darabkája. Az arab éjszaka sokat bíz a képzeletünkre, Czukor Balázs azonban elszántan és szigorúan állt hozzá: helyenként azt is megmutatta, amit elég lett volna a lelki szemünkkel látni. Egyfelől tehát bemutatkozó rendezőként markáns elképzelést valósított meg, másfelől maximálisan bízott a színészeiben. Az előadásban Alberti Zsófi, Avass Attila, Fekete Linda, Kelemen Zoltán és Kovács Gergely játszottak, s szerepeik, az egymáshoz illeszkedő, szó szót követő monológok az átlagosnál is nagyobb koncentrációt, pontosságot igényeltek a szövegmondásban. Avass Attila, aki Lomeiert adta, nem igazán boldogult evvel a feladattal, a szövegmennyiséggel, ezért a rendező úgy módosította az alaphelyzetet, hogy a házmester a szín közepén afféle portásasztalnál ült, s egy nagy könyvből olvasta fel a maga szólamát. Ez természetesen alapvetően megváltoztatta az előadás képét, centrumát, fókuszát, a rendező mégis ragaszkodott színészéhez. Hosszabb távon is, hiszen amikor öt évvel később Czukor Balázs ismét visszament rendezni Szombathelyre, akkor a Home Bank című előadásban testhezállónak bizonyuló színészi feladatot adott Avass Attilának: egy házimedve forma biztonsági őr szerepét.

A 2013-as Az arab éjszaka és a 2018-as Home Bank között két produkciót rendezett Szombathelyen Czukor Balázs: a Mágnás Miskát Cudar világ címmel és a Hamletet. Ebből már érthetjük is, hogy a színész minden iránt érdeklődő rendező. Egyben mindenki iránt érdeklődő is, hiszen az utóbbi években nemcsak vissza-visszatért bevált helyeire – Szombathelyre és a Kolibribe –, hanem olyan színházak felkéréseit is elfogadta, ahol nem járt még és leendő alkotótársai közül senkivel sem dolgozott korábban. A mostani, 2018/19-es évada már első pillantásra is azt mutatja, hogy szakszolgálatra kész, gyakorló rendező mind kőszínházban, mind a független szférában. A pécsi Nemzetiben Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című Handke-darabot vitte színre, a tatabányai Jászai Mari Színházban Az üvegcipőt, a K.V. Társulattal a Trafóban a Médeiát, majd Szombathelyen a Gátak és gátlások című részvételi színházi előadást a szülésről és a születésről.

Mindeközben pedig – ezt kicsit sajgó szívvel rögzítem – színészként az elmúlt hat évadban nem lépett színpadra, leszámítva a nyári AlkalMáté-alkalmakat. Azokban sem ő viszi a prímet – vannak olyan volt osztálytársai, akiknél szintén erre az évi egyre szorítkozik a színészi fellépések száma –, ám az epizódjaiban általában oly erőteljes, hogy ettől nemritkán exkluzívnak hat a megjelenése, mint egy Special Guest Starnak.

De térjünk vissza a szombathelyi munkáira, a Cudar világra és a Hamletre. Hogy egy csekély tapasztalatú, pályakezdő rendező klasszikus magyar operettbe fog, az vagy a színház igénye, vagy az alkotó szakmai kíváncsisága és ambiciózussága – vélhetjük. De az eredmény arra utalt, hogy a műfaj kevéssé izgathatta a rendezőt, hiszen leginkább magát az operettet hagyták ki az előadásból A művet átírták, áthelyezték, ebben épp úgy Khaled Abdo-Szaida volt Czukor Balázs segítségére, mint ahogy Az arab éjszaka esetében is ő töltötte be a dramaturg feladatát. A Mágnás Miska hősei a jelen korszakba költöztek, amely kortársi világnak legerősebb jegye a morált földig romboló korrupció, a pénzéh, az önérdek. Nehezítő körülménynek bizonyult, hogy ezenközben mégiscsak el kellett énekelni bizonyos jól ismert dalokat csiribiri kékdolmányról, fájó-fájó szívről, cintányéros, cudar világról, ilyesmiről. A Marcsa–Miska párost játszó Alberti Zsófi és Kovács Gergely mellett főként Vlahovics Edit ragadt meg a jó emlékezetben, aki modern, virgonc, egyben műfajazonos alakítást nyújtott a Nagymama szerepében. A Cudar világnak különdíjat ítélt a 2014-es Városmajori Színházi Szemle zsűrije.

A Hamlet úgy indult, hogy Czukor Balázs bement néhány színésszel a próbaterembe, és kezdetben még azt sem tudták, ki kit fog játszani. Aztán a végére lett ebből egy precízen átgondolt, kilenc szereplőre szorítkozó kamara-Hamlet. Egy családi dráma – étkezőasztal körül, konyhában, privát színpadon –, amelyben a főhős cselekvésképtelensége a felnőni nem tudásából eredt. Bajomi Nagy György középkorúan is gyermeki Hamletje mindenekelőtt magányos maradt ebben a koronás otthonban, ahol két, majdnem egyformán sikeres férfi, Mertz Tibor idősebb Hamletje és Mertz Tibor Claudiusa, tehát egy ikerpár osztozott halálos egymásutániságban Kiss Mari modern nagyasszony Gertrudján. Bajomi befelé élő, magában kétkedő Hamletje annyira egyedül volt itt, hogy még a Színészekre sem számíthatott – nem jöttek. Egyedül játszotta el – frenetikus kis műsoros estje keretében – az Egérfogó-jelenetet Claudius lebuktatására. Ezúttal barátja sem akadt, mert Horatio kimaradt a szereplőgárdából. Voltaképp mi nézők játszottuk el Horatio szerepét: Bajomi Nagy György Hamletje hozzánk fordult, velünk osztotta meg gondjait és gondolatait, és tőlünk várta a megerősítést. Mi lettünk könnyen, rövid úton az ő együttérző barátai. Nem is kellett sokat magyaráznia nekünk a nagymonológban, annyi is elégnek bizonyult, hogy: „Lenni vagy nem lenni, hát ez az, bazmeg.”

A Khaled Abdo-Szaidával elvégzett dramaturgiai beavatkozások, az okadatoltan végigvitt rendezői koncepció és a szuggesztív színészi alakítások – az eddig említetteken kívül Sodró Eliza Opheliája és Szabó Tibor Poloniusa is – Czukor Balázs rendezői pályájának első komoly szakmai sikerét hozták. Az előadás vendégszerepelt Svédországban, a címszereplő pedig elnyerte az évad legjobb Shakespeare-alakításáért járó Gábor Miklós-díjat 2016-ban.

A Kolibri Színházban Czukor Balázs rendezői sorozata 2014-ben kezdődött a Függésben című ifjúsági előadással, a K.V. Társulattal közös bemutatóval. Ennek alapját Szűcs Zoltán Addictus című darabja adta, amely elvonókúrán játszódik. Az alkotók – a színészek között a Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskola diákjaival – elszakadtak a konkrét alkoholbetegség tematikájától és szélesebb értelemben vettek górcső alá különböző hétköznapi függőségeket. Kezdésnek mindjárt két, anyatejfüggő kis bölcsődés nagyszájú alkudozását a cumisüveg tárgyában. A Függésben – amelynél először volt a rendező alkotótársa Surányi Nóra – arra utalt, hogy Czukor Balázsnak jól megy a partnerekkel a próbafolyamatban (vagy akörül)  létrehozott úgynevezett szerzői színház is.

A második kolibris vállalkozás a Bűn és bűnhődés osztálytermi bemutatója volt 2016-ban, Kovács Gergely színésszel és Gyevi-Bíró Eszter drámapedagógussal. Színházként tökéletesen működött a produkció, miközben a felnőtt nézőnek a haja égnek állhatott tőle. A középiskolás közönségnek ugyanis azt prezentálták, hogy a Kovács Gergely játszotta Ráspoly nevű hős valóságos figura, akit tíz év börtönre ítéltek, mivel haszonszerzés céljából, részlegesen beszámítható állapotban megölt két embert. Elmondta a drámapedagógus azt is, hogy a fiatalember kedvezménnyel szabadult, s azóta vesz részt preventív jelleggel ilyen beszélgetéseken iskolásokkal. A diákok, akik kétség nélkül elhitték az eléjük tárt helyzetet, kicsit zavartan, pattanásig feszült hangulatban hallgatták a drámapedagógus kérdéseit és a kétszeres gyilkos válaszait. A párbeszéd a megértést szolgálta, és akarva-akaratlanul is az érzékenyítés, az empátia irányába haladt. Mármint nem az áldozatok, hanem az elkövető nyerte el a nézők együttérzését. Minél meggyőzőbben hatott az előadó-művészeti teljesítmény, annál kétségbeejtőbb, ahogy a hazug helyzet bekebelezte a publikumot. A végén az alkotók leleplezték magukat, annak is elébe állva, hogy a becsapott nézők szidalmazzák őket akár. Volt némi csalódás. „Inkább szerezzetek egy rendes gyilkost, mert ez így nem fair”– mondta ki a végszót egy gimnazista az általam látott előadáson. A Bűn és bűnhődés mindenesetre igazolta, Czukor Balázs rendezőként készen áll arra szakmailag, hogy azt csináljon a publikummal, amit csak akar.

Harmadik rendezése a Kolibriben, a 2017-es A visszatérő a színház 25. születésnapját ünnepelte oly módon, hogy a társulat tagjainak személyes élettörténete szolgáltatta az alapanyagot a bemutatóhoz. És mintha Czukor Balázs rendezői pályája mindent megmutatna, afféle tézis−antitézis−szintézis utat járna végig, ez a produkció arra szolgált példaként, hogy az őszinteség, az odaadás, a személyesség igénye és célja, mindösszesen pedig a szándék – nem elég. Ami hiányzott, az éppen a színház. A stilizáció. Az ihlet. A jeleneteket, az emlékeket, a földönjáró történeteket nem sikerült megemelni, felszárnyaltatni.

Czukor Balázs is visszatérő; 2018 tavaszán újra rendezett Szombathelyen, a korábbi anyaszínházában, ezúttal a Home Bank című előadást. A 80 perces darabot Surányi Nórával írta a rendező. A Márkus Emília Terem alkalmatos helyszínén felépítettek egy bankfiókot, s az előadás első 10-15 percében egy szó sem hangzott el, csak melankolikus zongorazene szólt. Közben zajlottak a korareggeli, munkaidő-kezdési események a színen, mígnem kinyitott a bankfiók. Részint munkahelyi tapasztalatainkat, részint pedig emberközi kapcsolatainkat láttuk lírai-ironikus formában megelevenedni: Orosz Róbert mint férfifőnök túlhaladott liezonját Bálint Éva alkalmazottal, Csonka Szilvia gyereket egyedül váró ügyintézőjét, Bánfalvi Eszter zárt tartású, tömbösen mozgó, alattvalósított takarítónőjét, Trokán Péter mozgással megöregített nyugdíjas bácsiját az egyszerű, mégis reménytelen ügyével: sosem tudja elintézni, mert mindig kérnek tőle még egy igazolást. A történések egyszerűek és ismertek közös tapasztalataink tárházából, a finom humor vonja őket meghitt fénybe. És ahol színész van, ott minden van. Csodálatos az a páros, amit Csonka Szilvia és Bajomi Nagy György alkot. Bajomi figurája azért kér bankhitelt, hogy a benne élő nőnek megadja, ami jár neki – az igen sok pénzbe kerülő nemátalakító műtétet. Amikor később, az operáció után egy decens nő alakjában visszatér köszönetet mondani a bankhivatalnoknőnek, a két asszony között halvány esély támad a barátság kialakulására, s együtt hagyják el a bezárt bankot, hogy megigyanak egy kávét – az olyan pillanat, amit nem egykönnyen felejt el a néző.

A Home Bank – főként az előadás első, néma negyedórája – voltaképp előzménynek tekinthető Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról pécsi bemutatójához. Hiszen ebben a darabban nincs szöveg, csak mozgások, cselekvések a térben. Ez a rendezés az első nagyobb méretű vállalkozás Czukor Balázs praxisában: a pécsi Kamaraszínház viszonylag nagy tere, valamint hozzávetőleg 30 szereplő, a soraikban nemcsak színészek, hanem tánckari és énekkari tagok. (Sőt, a legemlékezetesebb figurát, a Szerelőt az előadás ügyelője, Krajcsovics Csaba állította ki.) A darab helyszíne Peter Handkénél még egy tér – itt azonban talán aluljáró, állomás vagy váróterem. A címben kijelölt egy óra sem 60 perc, hanem egy álló napot is átfoghat a cselekmény, a forgalom, ha ugyan nem több napot, hiszen visszatérő szereplők vannak, és ciklikus események is zajlanak. A szerkezet mozaikos, nincs masszív ív, az etűdöket pedig számos esetben nem támogatja semmi. Vagy erősebb színészi személyiségeket, vagy alaposabb rendezői meghatározottságot, részletesebb kidolgozottságot igényelt volna a produkció.

Az évad hozott még egy új társulati találkozást Czukor Balázsnak: Az üvegcipőt vitte színre az egykori Császár Pál a tatabányai Jászai Mari Színházban. Ez rendezőileg megint szűzföld – gondolhatta az alkotót szemmel tartó néző –, Molnár Ferenc-vígjáték egy vidéki színház nagyszínpadán. Szakszerűen lebonyolított stíljátéknak hatott a produkció Szakács Hajnalka Irmájával, Kardos Róbert Siposával, Bakonyi Csilla Adéljával. Talán valami halvány furcsaságot sugallt Horesnyi Balázs díszlete a második felvonástól, de meglepetés a végén ért bennünket. Miután ugyanis Irma és Sipos, a frissen egymásra talált pár „boldogan éltek, míg meg nem haltak” jelleggel távoztak a rendőrségről, egyszer csak visszatértünk az első felvonás végére, amikor is Sipos lefeküdt délutáni alvásra, Irma pedig óvatosan odavackolt mögé az ágyra. A kis cselédlány álma volt tehát, amit láttunk, a botrányba fulladt esküvő, a nem folytatott házasság. Amiből megérthetjük, hogy csodák valójában nincsenek, nem eshetnek meg a külső-Józsefvárosban. Sem 1924-ben, sem most.

Ahogy Az üvegcipőhöz különleges, eredeti rendezői elképzelést társított Czukor Balázs, ugyanezt mondhatjuk következő bemutatójáról, a Médeiáról is. Öt év után fogott újra közös munkába a K.V. Társulat alapasszonyaival: Urbanovits Krisztinával és Száger Zsuzsannával. A Trafóban készült produkciónak két további színésznő szereplője van: Radnay Csilla és Spiegl Anna. Ők négyen ágyazzák Médeia klasszikus – és egy-egy monológban klasszikusan is hangzó – drámai történetét kortársi közegbe, egy sikeres terapeuta (Urbanovits Krisztina) csoportfoglalkozásába. Czukor Balázs első találkozása az antik görög drámával mai görög-magyarba fordult tehát. A rendezői eljárás valamelyest visszacsatol a Kolibri színházbeli Bűn és bűnhődéshez (vagy tán egészen a Czukor Show-hoz), amennyiben az ideális néző az, aki egyáltalán nem ismeri az eredeti sztorit. A történet tétje ezúttal nem az asszonyt elhagyó férfi minden szerettének legyilkolása, hanem egy mai, hétköznapi asszony birkózása avval a szokványosnak is mondható helyzettel, hogy a férj elhagyta a családját egy másik nőért. A kitaláció minden eleme, apró részlete kiválóan működik, erre menetközben

sorban rájövünk. Például az elején azt gondolhatjuk, hogy a Radnay Csilla játszotta nőnek ilyen a stílusa: a felhajtott ujjú, zakószerű blézer, amit a látványért felelős Szabados Luca adott rá. Aztán ez egyszercsak jellegzetes férfiöltözékké válik a szemünkben, amikor a terápia szerepjátékában Radnay Csilla Iászont kezdi adni. Amilyen ijesztően hat a foglalkozás vége a sztárterapeutaként is csak hályogkovácsnak mutatkozó pszichológusra, olyan felszabadító a néző számára. Ez a Médeia nem fog ölni. Kijátszotta magából a féktelen bosszúvágyat, a gyilkos indulatokat.

A rendező a Médeia bemutatója után részt vett a Drezdai Városi Színház Bürgerbühne közösségi színházi tagozata által szervezett nemzetközi szakmai találkozón. Itt lehetősége nyílt a közösségi színház különböző formáival megismerkedni és a gyakorlatot bemutató előadásokat megtekinteni. Utána visszatért Szombathelyre, hogy a színház felhívására jelentkezőkkel közösségi színházi előadást hozzon létre a szülés, a születés témájáról. Több hónapos előkészület után világra is jött a produkció, amelynek közönsége eleve a maga által „aranykapuként” létrehozott szülőcsatornán keresztül jutott a nézőtérre. Színészek – Antal D. Csaba és Szantner Anna (Czukor Balázs egykori osztálytársa) –, valamint civil partnerek játsszák az előadást, amely óhatatlanul magán viseli a funkcionális bizonytalanságot. Aki részt vesz benne, aki csinálja, annak lehet játék, közösségélmény, terápia is akár. Hanem aki nézi, annak „csak” színház. De annak eléggé színház-e?

Czukor Balázs – akiről egyébként az egykori osztályfőnöke, Máté Gábor nem sejtette, hogy rendezni fog (az egyetemi évek alatt nem adta jelét ennek) – a jövő évadban is négy munkára készül. Visszavárják Tatabányára, ahol kortárs magyar ősbemutatót rendez: Réczei Tamás Vonat elé leguggolni, emléktöredék című darabját. Szombathelyen Játéktér címmel készül új darabra-előadásra, a Home Bankot emlegetve előzményként. A Játékszínben a Teljesen idegenek című film színpadi változatást viszi színre. Valamint megint előveszi Az arab éjszakát, hogy színpadra alkalmazza a Spirit Színházban. Ez utóbbi vállalás, ismétlés lévén, vagy a könnyebbsége miatt lehetett vonzó, vagy éppenséggel az újrafogalmazás nehézsége miatt.

Rendezői munkásságában sokfelé mozog Czukor Balázs. Keres is, talál is. Minden ok megvan remélni, hogy lesz tere, ideje, tétje, helyre, befutóra.

Stuber Andrea