Jutalom, játék

Szüzsé egy mondatban: Alekszandra, a fiatal, tehetséges színésznő pályakezdése egy vidéki városban. Induljunk ki talán abból, hogy a színésznő főszereplő a jutalomjátékán az Anyeginben lép fel Tatjánaként, legalábbis a Radnóti Színház A művésznő és rajongói-bemutatóján. (Mert az eredetiben nincs szó erről, és nem is mutatkozik senki a színen, aki Anyegint, Lenszkijt játszhatna hősnőnk mellett.) Nem feltűnő ez a szerepválasztás, hiszen amikor belefülelünk kicsit az előadásba – mivel a mama felhangosítja a hívót a színésznő öltözőjében –, akkor épp Tatjána levelének vége hangzik el. Nem az eleje, mert az Én írok levelet magának… hallatán rögtön tudnánk, mi ez, hanem későbbi sorok, kicsit gondolkodhat az ember, mielőtt rájön. Valló Péter rendezése pont ilyen: felkínálja nagyvonalú gazdagsággal a gondolkodás lehetőségét. Rövid asszociációs utakon és érzékletes jeleneteken át juthatunk el a jelenünkhöz.

Valló Péter rendezése betolta Osztrovszkij színdarabját a színházba – eredetileg ugyanis nem színházi öltőzőben játszódik, hanem zömmel a színésznő ócska bérlakásán –, és egyebek között ez is hozzájárul ahhoz, hogy a Radnóti produkciója igazi élő színház lett. Köze van hozzánk, a mához, a mai színházhoz és a mai színház mai közegéhez, de konkrétan a Radnótihoz is. Például olyan kedves atelier-poénok révén, mint hogy a meglehetősen dekoncentrált színésznek ható Bálint András ügyelőfigurája azt mondja: ez a színház az övé volt. Vagy hogy a minden értelemben megnőtt tragikus színész szerepét megformáló Schneider Zoltán néma tanácstalansággal megáll a színpad leválasztott hátuljában, majd felénk fordulva közli értetlenül: régen itt át lehetett menni. Schneider Zoltán egyébként az írói alapanyagnál komolyabb terjedelmet és teret kapott arra, hogy megformáljon egy impozáns színészi alakot és alkatot. Shakespeare-figuráknak nemcsak a szövege van a fejében – bármely helyzetben képes idézni egy-egy tragikus Shakespeare-hőst –, de a szenvedélyeik, az indulataik, a tónusuk is. Miközben persze halk léptekkel képes bárkihez csatlakozni, aki épp a büfébe tart, mert hátha lehet fizettetni egy italt. Könnyen tűnhet ez adekvát magatartásnak, ha vásár végi (eleji, közepei) jutalomjátékok csak a komédia műfajában hozhatnak sikert és kézzel fogható eredményt. (Hogy a taóig azért el ne menjünk.) Schneider Zoltán olyan gálánsan kínálja fel nekünk ezt a megrögzött színházi bölényt, mintha kicsit még egy másik Osztrovszkij-darab, az Erdő Szomorov nevű színészét is hozzájátszaná.

 Segítségünkre van a színházi élmény magánosításában Morcsányi Géza új, alkalmatos fordítása, amely már a címével jelzi, hogy aktualizálás nélkül is közelít hozzánk. A művésznőnek, akinek korábbi verziókban tisztelői, illetve hódolói voltak, ma rajongói jelentkeznek, nem kétséges. Vagy hogy egy másik, apró példát említsek: amit a korábbi Osztrovszkij-fordítónál, Makai Imrénél javadalomnak (?) nevez a színésznő mamája, azt ma Börcsök Enikő fizunak mondja. Tudniillik Börcsök Enikő adja Lovas Rozi mamáját vendégként, csodálatos természetességgel lakva be a Radnóti színpadát és Nyegina öltözőjét. Olyan színésznő-anyuka, akiben nemcsak a tyúkanyótermészet jegyei fedezhetőek fel, de a tapasztalt nő vonásai is. Abban, ahogyan végighallgatja Rusznák András izgalmasan kiismerhetetlen indítékú milliomosának elbeszélését a hatalmas, gyönyörű birtokáról, kifejeződik egy teljes, reménytelenül kisszerű sors. Meg a múlhatatlan elvágyódás ebből a sorsból. Ha csak Börcsök két lábát vesszük, már azok is önállóan elindulnának a szépség és a gazdagság felé.

Túl a színházon, van az a jellemzője a darab világának, hogy pénztelen szerencsétlenekre és gazdag szerencsésekre oszlik. Ennek egy súlyos alesete az, amikor a gazdag férfi realizálni is óhajtja hatalmát a nincstelenségében kiszolgáltatott nő fölött. Én ugyan nem jó helyen ültem ahhoz, hogy lássam, tettleg pontosan mit történik a jelenetben, amikor Kelemen József Dulebovja ún. udvarlás közben megfogja Lovas Rozi Alekszandrájának kezét, de lefogadom, hogy a nadrágja sliccéhez vezette. A kínos incidens plasztikusan ábrázolja a lehetséges kimenetelt. A fiatal nő hápog és kiabál, zavarában és feldúltságában nem talál alkalmas szavakat. A zaklatónak pedig azonnal kész szövege van az eset bagatellizálására, a felelősség elhárítására, valamint az áldozat kioktatására és megfenyegetésére. Ugyanakkor Kelemen József nem tagad meg hősétől bizonyos természetes eleganciát, és talán egy halvány árnyalatnyi szégyenkezést sem. Legalábbis színészileg tudni látszik, hogy amikor Delubov kirúgatja a színidirektorral Alekszandra Nyeginát, akár avval is vádolhatná a színésznőt, hogy kikezdett ővele, a tisztes családapával…

Kelemen Józseffel ellentétben Pál András valósággal kéjeleg egy másik, cinikus gazember szerepében: élvezettel formálja Bakin tisztviselőt sötét kabátos sötét alakká. Konfár Erik színigazgatója a kék szemüvegkeretében maga a beletörődés és megadás: első szóra belátja, hogy azt kell tennie, amit a helyi előkelőségek mondanak neki. Márpedig ők azt mondják, hogy nem kell ide ez a fiatal színésznő, aki visszautasítja az ő társaságukat és minden egyebüket. Lovas Rozi a küllemét tekintve kevésbé színésznős, mint bármelyik másik szerepében. Egy fiók-Nyina Zarecsnaja – nyilván nem véletlenül emlegetnek az előadásban többször is sirályt –, akiben vagy tehetség, vagy elszántság nincs elég ahhoz, hogy kitapossa és bejárja a maga művészi útját. Van egy kedves, nagyszájú, csóringer bölcsészfiúja – Porogi Ádám hegyes alakításában –, aki kicsit idegesítő néha, de legalább nincs sok gond vele akkor sem, amikor el kell hagyni őt a gazdag udvarlóért, akit Rusznák András némi malíciával formál meg. Lovas Rozi bájos, tiszta, nyugtalan, könnyen megrendülő színésznője kicsit nehezebben jut dűlőre az életpályamodelljével, mint Martinovics Dorina egyértelműbb, problémátlanabb dívája.

A Radnóti Színház Osztrovszkij-előadásának keretet ad, hogy Lovas Rozi szomorú dalocskát énekel egy öreg koldusasszonyról, aki valaha a rivaldafényben állt, de aztán semmije sem maradt. Nyitányként mintha egy mai előadó-művésznő performálná aprócska, zongora mintájú hangszerrel kísérve miniszoknyás önmagát. Zárásként pedig nagy, virágos, rózsaszín abroncsos ruhában énekli el újra, drámaian elakadva és kiszaladva.

Bármi lehet. Talán rájött, hogy nem sikerült beleszeretnie Velikovba, hiába igyekezett volna a jó ügy vagy a becsületes üzlet érdekében. Vagy talán rossz boltot csinált a férfival. Most nincs ugyan anyagi gondja, ám a színpad már nem az övé. Talán fölette színészi tehetségét a jólét. Talán meglátta magát a dalbeli öreg koldusasszonyban. Talán rájött, hogy bár jó áron adta el magát, mégis neki kellett többet fizetnie ezért. Álmodni mindenkinek szabad – mondja Velikatov. Csak hát az ébredés…

Stuber Andrea