Orrukban csak magyar mód csillog egy kis aranydrót

Shakespeare: Makrancos Kata

Győri Nemzeti Színház

Legalább két oka van annak, hogy Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékát olvasva kétely ébredhet bennünk, netán kellemetlenül érezhetjük magunkat tőle. Az egyik ok az, hogy a mű előjátékot tartalmaz. Ebben a részeg üstfoltozót megtréfálja a lord, aki egész vadásztársaságát és házanépét beszervezi, valamint egy színésztruppot is felbérel abból a célból, hogy a másnaposan magához térő, italos személyt megtévesszék. Elhitetik vele, hogy gazdag úr. A bökkenő az, hogy erről az emberről utóbb megfeledkezni látszik a darab. Az első felvonás első színének végén még van három mondata a kótyagos áluraságnak, de aztán soha többé nem kerül elő. Egy félbemaradt keretjáték duplán kisemmizett hőse ő. Legalábbis így ismerjük a művet, amelynek születése körül egyébként elég sok a bizonytalanság: mikor íródott, mik voltak a forrásai és melyik vajon a leghitelesebb verzió a megmaradt fóliók közül. Az Egy makrancos… való a mester tollából vagy az A makrancos…? És biztosan ezt akarta-e írni, netán menet közben tért le az eredetileg elképzelt útról? Megannyi megválaszolhatatlan kérdés.

A másik, amin fennakadhatunk: az asszonyszelídítés, amely módszereiben zavarba ejtően emlékeztet az állatidomításra. Petruchio és Kata története durva-furcsa szerelmi, vagy legalábbis házassági sztori: egy igazi macsó betöri a határozott, nagyszájú, a konvenciókra többé-kevésbé fittyet hányó nőt. Az ilyen megalázó, fizikailag és lelkileg bántalmazó párkapcsolatok felmutatására ma sokkal érzékenyebben, hevesebben és elutasítóbban reagálunk, mint a XVII. századi Angliában. (Enyhítő körülményként figyelembe vehetjük egy későbbi mű, a Sok hűhó semmiért szofisztikáltabb párbaját Benedek és Beatrice között.)

A Makrancos Kata, ez a bizarrnak mondható, korai Shakespeare-vígjáték, ha nem is túl gyakran, de időről időre előkerül a magyar színpadokon. Kétségkívül elősegíti ezt, hogy Varró Dániel jóvoltából friss, divatos, korszerű – a.m. korunkszerű – fordítása született néhány éve, Gothár Péter vígszínházi bemutatójához. (Akkor a Baptista-habtiszta volt a kedvenc rímpárom. Most a vizigót-rizikót.) A mű legutóbbi premierjét a Győri Nemzeti Színházban tartották a 2017/2018-as évad első felében, Bagó Bertalan színrevitelében, akinek évi egy rendezésre szóló vízuma van a Rába-parti városba, amelynek közönsége szívesen fogadja a klasszikusokat. A Makrancos Kata lett az idei munkadarab.

Varró Dániel fordításában a sokszereplős előjátékból rövid perpatvar lett: fizetési vita Fonák és az eltört poharak árát követelő Kocsmárosné között. A Kata-történet végeztével pedig újra előkerül az álmából felébredő részeg, akit a Csapos küld haza. Ezt a keretet Tucsni András dramaturg és Bagó Bertalan rendező praktikusan és igen jól használják fel. A felvezető és levezető betét piás pasasát a Petruchiót megformáló Sárközi József adja. A kocsmából való kirugdaltában észrevesz egy bulizó úri társaságot. Bámulja az elegáns férfiakat és nőket, ahogy a Viaszbabára csörögnek. Köztük a csinos, miniruhás Szina Kinga, Kata leendő alakítója. Ennek a nőnek a mi emberünk a közelébe sem juthat. Nem csoda, hogy freudilag is értelmezhető álmában őt fogja látni.

Ha csak látni… De móresre tanítani, terrorizálni, leigázni és kezes báránnyá tenni. Szerelemről nyilván álmodni sem mer. Ami abban is kifejeződni látszik, hogy Sárközi József Petruchióján egy percig sincs nyoma szívbéli érzeménynek. A második jelenetben elmondja, hogy neki mindegy, milyen a menyasszony, mert ő úgyis csak a hozományért nősül. A színész alakítása ehhez igazodik. (Pragmatista szemszögből az is egy lehetőség egyébként, hogy Kata szintén a pénzre utazik, amikor egy fogadás tétjére való tekintettel az első hívó szóra rohan a férjéhez. Utóbb esetleg fele-fele arányban osztoznak a bevételen.)

A hely, ahol a történet játszódik, olasz, vidám, léha. Vereckei Rita díszlete olyan érzetet kelt, mintha az itáliai ég ragyogna a tér fölött. Zöld fű harsog, s a széles színpad közepén nagy, lejtős terasz, oszlopos mellvéddel. Ez maga a forgószínpad. Amikor a magasabb oldalával fordul felénk, módot ad arra, hogy alatta megelevenedjen Petruchio portája. (Itt jegyzem meg, érdekes, hogy Petruchio összes szolgája férfi. Egyetlen szakácsnő vagy cselédlány sem tartozik a házhoz.)

A szereplőgárda bájosan olaszos: vezéralak ebben Ungvári István Baptista Minolája, a gazdag padovai polgár, akit a színész elegáns fehér öltönyben, kalapban, napszemüvegben, sétapálcával játszik el hozzávetőleg a keresztapának. A technikáját külön dicséri, hogy képes egész este rekedtesített hangon is tisztán, jól érthetően beszélni. A másik élenjáró digó Posonyi Takács László, aki tökéletesen hozza az olasz hanglejtést és a jellegzetes magyarázó gesztusokat, s ezen túlmenően is formásan komédiázik bármilyen alakban. Csodálatosan szédeleg, miután megverték mint olyan zenetanárt, aki azt sem tudja, hogy a csellót eszik vagy isszák vagy hogyan tartják.

Már-már természetes asszociációként adódik a maffia mint közeg; egyetlen férfiszereplő láttán sem esküdnénk meg arra, hogy aggályosan törvénytisztelő, adófizető állampolgár. Ebből következő, nyílt színi tapsot érő jelenete az előadásnak, amikor Baptista aranyszínű pisztolyt húz elő, mire mindenki más is stukkert ránt, végül Bede Fazekas Csaba Gremiója „nyer”, mert neki gépfegyvere van.

S hogy milyenek a lányok egy ilyen társaságban? A jámbor Bianca eleinte feltűnő aranyruhát visel, kilátszó fekete melltartóval, majd valóságos angyalkának hat fehérben, szőkén. Menczel Andrea játssza a kurrensebb eladó Minola-lányt, meglehetős életörömmel, és szépen passzolva Kovács Gergely Lucentiójához, a jókedélyű, laza yuppie-hoz. A végén, amikor a focimeccset néző padovai férjek vizsgáztatják az asszonyaikat, Menczel Andreának van egy futó pillanata, amiből megérthetjük, hogy hiába látszott Bianca szelídebbnek harcias nővérénél, befogni nem fogják őt a férfiak. (Ami a focimeccset illeti, kevés látszik belőle, de szívesen gondolok arra, hogy hőseink talán azt a padovai csapatot nézik, amelyikben a 16‒17 éves Alessandro Del Piero játszott.)

Kata fekete bőrszerelésben érkezik találkozni Petruchióval, történetesen bokszkesztyűk is vannak nála. Az In Zaire heves, ritmikus zenéjére bokszmeccset vív kérőjével a lány, mintegy kiegészítő sportként a szókarate mellé. (Ami a bokszmeccset és Johnny Wakelin számát illeti, Muhammad Ali 1974. október 30-án Zaire fővárosában, Kinshasában visszaszerezte világbajnoki övét, miután kiütötte George Foremant.) Szina Kinga Katája kicsi, törékeny, kecses nő határozott, éles hanggal. Talán azért adja meg magát az erőszakos férfinak, mert most először kerül abba a helyzetbe, hogy az ő akarata nem számít. Csupa olyasmi történik vele, amiről nyilván el sem tudta képzelni, hogy megtörténhet. Negligálják a nemjeit, elveszik előle az ételt, gyötrik, nem kapja meg a piros ruhát, ami tetszik neki (utóbb aztán megkapja azért).

De az is lehet, hogy egyszerűen beleszeretett ebbe az impertinens macsóba, aki innentől kezdve azt csinálhat vele, amit akar. A bántalmazó kapcsolatoknak az sem ismeretlen jegye, hogy az áldozat nem akar menekülni belőle. Amikor a végén Kata a teraszról elmondja az asszonyok okulására szolgáló monológját, akkor Sárközi Petruchiójának arcára mintha kiülne némi döbbenet. Talán arra gondol, hogy túl jól sikerült az asszonyszelídítés. Nem lesz így kicsit unalmas ez a házasság?

Aztán az utolsó képben visszatér az alkoholos mámorából felébredt, Petruchio ábrázatú ember, akit taszigál hazafelé egy nő (a Petruchio szolgáját, Grumiót játszó Nagy Johanna). Hát ő az, aki az éjjel hősnek látta magát ebben a nőzabolázó történetben. Álmodik a nyomor.

Stuber Andrea