Jövő idő

Brecht: Kurázsi mama

Veszprémi Petőfi Színház

A veszprémi Kurázsi mama-előadásban a cselekmény jelen idejeként 2032-t meg 2040-et emlegetnek. Ezúttal tehát nem a harmincéves háború alatt, a XVII. században játszódik a dráma, hanem a közelinek mondható jövőben. Ettől az ember egy kicsit máshogy néz mindent: Kurázsi mama zöld selyemblúzától kezdve az elsötétedett sírkőkeresztig. (Kik fognak majd nyugodni ebben a temetőben?)

Bertolt Brecht darabja könnyedén illeszkedik bele egy sötét, csatazajos disztópiába. Bár a legelső pillanatok még szinte andalítóan harmonikusak, ugyanis a színpadot eltakaró függöny patinásan gobelinszerű – illik a szép, szecessziós színházbelsőhöz. Azután a rendező Funtek Frigyes archív (felteszem, első világ-) háborús filmrészleteket vetít a függönyre, ami in medias res visz bennünket a hadiállapotba.

A függöny mögött rideg, kietlen táj: körben sínpálya – ezen közlekedik Kurázsi mama kocsija, a kormányos sínautó –, őrtoronyszerű fémépítmény magasodik, emelvényeken járhatni. Csík György díszlete minden lehetőséget megad ahhoz, hogy a játszók a teret horizontálisan, vertikálisan és cirkulárisan bejárják, végigdolgozzák. 

Míg a néző a látvány befogadásával van elfoglalva, a szereplők belekezdenek az első jelenetbe: egy igen béna kettősbe. Két, terepszín gyakorlóruhába öltözött, koránál fogva már kiszolgáltnak látszó katona beszélget egymással, illetve egymásra. Mondja mindkettő egyszerre a magáét, miközben teljes arcukkal egymásra néznek, ahogy az voltaképp csak a színpadi dialógusok résztvevői között szokás. Szerencsére ez rövid felvezetés csupán, mindjárt megjelenik középen a kocsin Börcsök Enikő, és belefog az első dalába németül. (Azután magyarra vált.) Helyben vagyunk. A szereplőkavalkád kitisztul, és hamarosan minden hősünknek kihúzzák a kalapból a papírra vetett, vészjósló fekete keresztet.

Hogy Börcsök Enikő a Brecht-darab neki való főszerepét játssza a veszprémi Petőfi Színházban, amely az utóbbi években meglehetős ritkasággal mutat be fajsúlyos, húsbavágó drámát, az több szempontból is jó dolog. Egyrészt mert a színésznő húsz évvel ezelőtt már találkozott a művel, amikor a Vígszínházban Kútvölgyi Erzsébet lányaként a néma Kattrint alakította. (Egyébként nem ez az egyetlen olyan szerep, amiben Kútvölgyi Erzsébet utódaként mutatkozik. Például pár éve a Pesti Színházban a Jó estét nyár, jó estét szerelem Varga Veronikájaként szintén Kútvölgyi nyomdokaiba lépett. Ha figyelembe vesszük, hogy vígszínházi évtizedeiben Kútvölgyi Erzsébet szereplehetőségei mennyivel alatta maradtak annak, amilyen pályát a képességei és a színészi tudása alapján befuthatott volna, akkor az talán ad némi okot aggodalomra Börcsököt illetően is.)

Másrészt az is jó dolog, hogy Börcsök Enikő Kurázsi mamájának két gyerekét a színésznő növendékei játsszák: a színiegyetemi osztályából Bajor Lili és Konfár Erik. Színpadi együttműködésük Brecht kapcsán minden bizonnyal rengeteg szakmai és emberi hozammal jár.

A két magas, erős fiatal a törékeny Börcsök mellett rögtön az akcelerációt is behozza a képbe: Kattrin és Eilif nagyobbra nőttek ugyan a mamánál, ám ez a legkevésbé sem biztosíték arra, hogy életképesebbek is nála. Bajor Lili Kattrinja kedves, szemrehányó szemű lány. Nem egészen, vagyis nem hangtalanul néma; egyszer majdnem érthetően üvölt és toporzékol a bátyja után. Pocakká rejti ruhájában az Yvette vágyott piros cipőjét. Amikor a nagyjelenete következik, a lakosság zajos figyelmeztetése, akkor felmászik a magasba, és ott egy fémhordót püföl fáradhatatlanul. Technikailag azt nem sikerül megoldani, hogy míg ő odafent teljes erőbedobással hangoskodik, addig hallható legyen az alant elhangzó szöveg is, márpedig ennek híján alkalmasint nem érthető, hogy miről van szó, mi folyik itt egyáltalán.

Konfár Erik Eilifje jól megtermett, magabiztos fiatalember, aki meggyőzően fölényes, életrevaló és gyakran viszket a tenyere. Egy másodperc alatt zavarodik össze körülötte és benne minden, amikor kiderül, hogy ami a háborúban még érdem volt, győzelem és diadal, az most egyik pillanatról a másikra megtorlandó bűnné vált. A harmadik gyermeket játszó Gaál Csaba Attila szintén jó: busafejű, erőteljes Stüsszi, széles, buta mosollyal. A vendégművészek sorát gyarapítja az előadásban Szombathy Gyula, aki a szakácsot játssza, és a színészi ambíció mellett valami egészséges, ámbár némiképp közegidegen kedélyt is sugall, amikor például megvesz egy eléggé satnya, félig kopasztott csirkét Börcsök Kurázsijától. A második részre befújják őszülőre Szombathy Gyula fényesen sötét haját.

A Kurázsi mama tisztesen felcsiholt előadása alaposan megdolgoztatja a veszprémi társulat azon tagjait, akik kisebb-nagyobb feladatokat kaptak a fővárosi művészekre épített bemutatóban. A legszebb, legkoncentráltabb jelenlét Módri Györgyié, aki égővörös kócos hajjal, terepszín cicanadrágban, tangóharmonikával és egy-egy betétdal eléneklésével kíséri végig a főhősök történetét. Az események menetében kap egy pár fekete cipőt, és úgy örül neki a Kurázsi mama kocsiján ülve, mint egy nem néma Kattrin. Derekasan dolgozik az Yvette Pottier-t játszó Halas Adelaida is. A sínek között bóklászva énekli el dalát – az előadást öt zenész kíséri a zenekari árokból, ahonnan derékig kiemelkedik a karmester –, kifogástalanul meggyőző énektudással. Annyira az éneklés magas minőségén van azonban a hangsúly, hogy magából a szövegből talán egyetlen szó sem jut el a néző fülén át az agyáig.

Az előadás mint a darab cselekményének figyelmeztető jellegű lebonyolítása mindenekelőtt arra teremti meg a lehetőséget, hogy Börcsök Enikő otthon legyen a címszerepben. Úgy is mozog benne, otthonosan, legyen bár rajta barna bakancs, nadrág, szoknya, piros sapka vagy szőrös kardigán. (A jelmezeket szintén Csík György tervezte.) Az első felvonás végén kell Börcsökre a legjobban figyelnünk. Akkor, amikor megértjük, hogy mi a baj. Panaszt tenni érkezik a kapitányhoz, mert a pénzt indokolatlanul követelő katonák szétszabdalták a boltját. Egy fiatal katona ugyanott a jutalmát reklamálja dúltan, hevesen, üvöltve. Aztán leül. Kurázsi pedig tudja, hogy az ember ültő helyében nem lázad. Előbb-utóbb behúzza a farkát. Az életet és az embereket alaposan ismerő markotányosnő elénekli a dalt a nagy kapitulációról. Ne koptasd a szád! Nyelni kell, nyelni kell, nincs más oltatom. Úgyhogy ő már nem is tesz panaszt. (Egyébként ez sem segít; így is rámegy a családja.)

Egyszer, a Száz év magány vígszínházi előadásában már elalélva megcsodáltam Börcsök Enikőben azt, hogy milyen szépen és hatékonyan pucol zöldséget, krumplit a színen. Gyönyörű szakszerűséggel kezelte Ursulaként a konyhakést. Most, miközben Eilif életére alkudott, ebédet készített éppen, úgyhogy szintén pucolt. Hálás vagyok nézői sorsomnak, hogy újra láthattam tőle ezeket a könnyed, egyszerre profi és meghitten házias mozdulatokat.

Stuber Andrea