Ne legyünk hülyék!

AlkalMáté Trupp: Fenyő Iván

Az AlkalMáté Trupp osztálytárs-sorozatának eddigi bemutatói mind hasonlítottak egymásra, miközben értelemszerűen különböztek is. Bizonyos szempontból az idei Fenyő Iván talán a legmásmilyenebb. Nem feltétlenül azért, mert a címszereplő nem vett részt a produkcióban. (És hogy hogyan, milyen módon és mettől kezdve nem, erről nézőként nincsen hiteles információnk.) Hiszen már a 2013-as Száraz Dénes is egy, a közös vállalkozásból kiszállt osztálytárs életével foglalkozott, szintén anélkül, hogy a főhős színre lépett volna. Abban a szép, érzékeny produkcióban voltaképp a négynapos széria minden előadásán úgy lehetett érezni, hogy Száraz Dénes bármikor bejöhetne, képviselhetné saját magát a játékban. Evvel szemben a Fenyő Iván arról az osztálytársról szól, aki nem csupán kisasszézott a közös ügyből, hanem egyenesen hátat fordított a csapatnak.

Dömötör András műsormegszakító bejelentése szerint a nézőtéren bujkáló bulvárújságírók miatt – akiket kimutat a Gál rendőr-alezredes által a Teve utcából hozott arcfelismerő műszer – nem játsszák el nekünk „az osztály szakít Ivánnal” című jelenetet. A drámai összeütközés ábrázolása elmarad. Mégsem hagynak bennünket tanácstalanul az alapkonfliktust illetően, hiszen van kulcsjelenet az előadásban; egy filmrészlet a Szemtől szemben című krimiből – már ha használhatom ezt az ódon moziműfaji megjelölést. A vásznon Mészáros Béla (Al Pacino, magyar hangja: Vajda Milán) és Fenyő Iván (Robert de Niro, magyar hangja: Dömötör András) beszélgetnek. Arról folyik köztük a szó, hogy Mészáros Béla, aki istenhívő, templomjáró ember – noha emlékeim szerint a Mészáros Béla című előadásban ez nem kapott erős hangsúlyt – számon kéri a régi Fenyő Ivánt. A megvilágosodása, a spirituális fogékonysága előttit. Gyakorlatilag azt szeretné megtudni a Béla, hogy igazi, őszinte-e ez a fordulat barátjánál, vagy pedig egyfajta élet-, üzleti és marketingstratégia része. Nem tudja meg. A De Niro arca mögött bujkáló Fenyő Iván kisiklik a kezei közül. Ugyanez a kérdés felderenghet abban is, aki elolvassa Fenyő Iván Észlelések című könyvét. Amely könyvvel a kezében Jordán Adél fájdalmas szkepszissel énekel, listába és dallamba szedve, hogy mi minden kellene főhősünknek.

A Fenyő Iván szereplői fehér ruhát viselnek – díszlet-jelmez: Kálmán Eszter –, és talán kabala jellegű, avagy divat szerinti nyakláncot, karkötőt. Szereti a jelmeztervező egyenbe öltöztetni ezt a társulatot, rögtön megmutatva egyrészt a címszereplő ismertetőjegyét, másrészt a csapat közösségiségét. (A Máthé Zsoltban a szemüvegek, a Mészáros Bélában a Barcelona-mezek, most a nyakbavalók sorolhatóak ide.) Ennek a tiszta fehérségnek öt éve láthattuk az ellentétét, amikor a Gál Kristófban mindenki feketében mutatkozott. Inverze a mostani premier a Gál Kristófnak úgy is, hogy abban egy hívő fiatalember bizonytalankodott, keresve az útját, a pályáját, a maga és a családja békéjét, s színházi értelemben mindezt a lehető legszemélyesebben tette, az alkotótársak szerető és tisztelő közreműködésével. Ehhez képest a mostani, fenyőivántalan produkció leginkább a többiek viszonyát, hozzáállását, tapasztalatait és ítéleteit fogalmazza színházi jelenetekké. Ilyen vonatkozásban a kontextus voltaképp tágabb a Fenyő Iván-sztorinál. A bemutató ugyanis azt az össztársadalmi tapasztalatot tükrözi, hogy mily könnyen ítélünk, mennyire nem erős bennünk a megértés vágya a másikkal szemben. Az előadás befejező képének épp az az aranyfedezete, hogy a fehérruhás, lehunyt szemű szereplők magányos meditációja egy pillanatra mintha megidézné ennek a hiánynak végtelen szomorúságát.

A díszlet idén is frappáns és sokatmondó: a széksorok mozira, színházra egyaránt emlékeztetnek, hangsúlyozva a nézői pozíciót. A kezdésnél és a befejezésnél egymással szemben ülünk. Ők a színházban szokatlanul primer személyességre szerződött előadók, mi pedig az illúziógyártók őszinteségére éhesen fogyasztjuk gyors ütemben a Jurányi szűk levegőjét, hiába hogy néha még vissza is fojtjuk a lélegzetünket. Hátul fehér vászon a vetítéshez, vörös függöny keretezi, de az nem játszik. A színpadi széksorok jótékonyan variábilisak: akár úszómedencévé is átlényegülnek, amikor Fenyő Ivánt (Dömötör András) a Szabadság, szerelem című film vízilabdás főszerepéhez edzi Benedek Tibor (Gál Kristóf) és Kiss Gergő (Vajda Milán).

Ha már film… Fenyő Iván nélkül nyilván nehéz eljátszani a hollywoodi filmforgatással kapcsolatos, megvilágosító jeleneteket. Első kézből keveset tudunk meg erről a kalandról. (A Bőrnyakúak című Sam Mendes-filmről van szó, amelyben Fenyő Iván sok napon át forgatott egy komoly főszerepet, majd végül szinte az összes jelenetét kivágták az elkészült filmből, mivel sokallták a két, nem amerikai származású katonát, s inkább a kubai figura mellett döntöttek, piaci megfontolásból.) De az elhangzottakból azt megérthetjük, hogy egy efféle csalódásra valószínűleg képtelenség előre felkészülni. És a feldolgozása is igen-igen nehéz lehet. Talán egy ilyen nagyszabású álom megvalósulása, majd váratlan szertefoszlása után arra is rászorul az ember, hogy kedvesen szóljon hozzá a búzafű.

A Fenyő Iván mint színdarab, a már jól ismert nyomvonalon halad. Van markáns zenei vonal, amelyet részint Máthé Zsolt tökéletes dalszövegei látnak el drámai erővel, részint pedig az előadók. Czukor Balázst például az okos gazdálkodás jegyében évről évre megbízzák egy-egy szám elképesztően szuggesztív eléneklésével. Ez idén az a duett, amelyben Fenyő Iván vadul levezeti a szakítást, miközben az őt immár végleg elhagyó Jordán Adél (Szandtner Anna) végre könnyedén révbe ér egy új szerelemben. Látunk ez ügyben egy többszereplős jelenetet is – amelyet a maga konkrétságában meg is idéz egy kis filmfelvétel valamelyik régi, zsámbéki AlkalMáté-előadás próbájáról –, ahol Jordán Adél (Szandtner Anna) fegyelmezetten elviseli a zenei kíséretet nyújtó Fenyő Ivánt (Czukor Balázs), de a szeme csillogása, a mosolya ragyogása már a zenészként is győztes Keresztes Tamásé (Gál Kristóf). Az külön élvezet, hogy még szinte el sem kezdődött a jelenet, de ha az ember véletlenül odapillant az utolsó sorban ülő Dömötör Andrásra, akkor azonnal látja, hogy az már ott Máté Gábor.

Az AlkalMáté Trupp idei bemutatójának legmeglepőbb bravúrszáma az, amikor Lázár Kati (Jordán Adél) egy agyrém jellegű távolsági lélekműtét ügyében telefonon fordul előbb Jordán Adélhoz, majd az operációt megszervező Fenyő Ivánhoz. Ahogy ezt a betétet Jordán Adél előadja, avval a másfél évtizedes bemutatósorozat legfrenetikusabb jelenetei közé sorol be. Egyébként is emlékezetes hőse Jordán Adél ennek az előadásnak, amelyben imponáló rezerváltsággal vesz részt mint a főszereplő életében érintett személy. Ugyanakkor maga játssza el azt a kitörő szenvedélyű jelenetet, amikor is a féltékeny Fenyő Iván (Jordán Adél) számon kéri Jordán Adélon (Szandtner Anna), hogy miért hozza őt ilyen féltékeny állapotba. (Ne vesszünk el a nevek között, mert megzavarodunk.)

A Fenyő Ivánban a 14 fős egykori osztályból csak nyolcan játszanak. Még soha nem volt ennyi távolmaradó. A már korábban lemorzsolódott Száraz Dénesen és Fenyő Ivánon kívül Mészáros Bélát, Mészáros Mátét, Kovács Patríciát és Péter Katát kell nélkülöznünk. Súlyos, érzékeny hiány ez akkor is, ha (sovány) vigaszként hárman közülük megjelennek a vásznon, amikor a kis Fenyő Iván (Gál Kristóf) utcai „itt a piros, hol a piros”-ban elveszti azt az ezerforintost, amit az édesanyja állatkerti látogatásra szánt a családnak. (Járó Zsuzsa játssza Fenyő anyukát, értetve és érzékeltetve, hogy nem könnyű eset a mama.)

Meghatározó kreatív alkotó színészi erők maradtak ki az idei premierből, így alighanem a szokásosnál is több hárul Dömötör Andrásra. De hát bírja. Előadása előadás az előadásban; egyre hosszabbra nyúló szeánszon hívja fel a nézőség és hallgatóság figyelmét arra, hogyan kell élni. Ha a jelenet pazar iróniáján általlépve igazi konklúziót szeretnénk levonni az életvezetési tanácsaiból, akkor vagy arra juthatunk, hogy így, vagy arra, hogy úgy.

Stuber Andrea