Szerelemféltés

Ha egy évadban négy magyar színház viszi színre Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényét, az jelent valamit. Ha a négy bemutatónak legalább a fele igen jól sikerül, az már egész kegyelem. Elsőre két tényezőre is gondolhatunk, töprengve a mű megjelenési sűrűségén. Az egyik lehetséges ok, hogy mostanában talán nagy számban bukkannak fel Miskinnek termett fiatal színészek. A másik verzió, hogy Miskin a maga különös életrevalótalanságával esetleg magában a rendezőben fészkel. Ő lehet az, a rendező, aki nem olyasmivel akar foglalkozni a színházban, ami 2017-2018-ban aktuálisan az elevenünkbe vág, hanem a dosztojevszkiji ember- és világismerethez irányít mint általános alaphoz, amely persze a maga összetéveszthetetlenségében specifikus is.

Ha közelebb lépünk a komáromi Jókai Színház A félkegyelmű-előadásához, akkor az alkotócsapat láttán sok mindent a ráismerés örömével fogadhatunk. Martin Huba visszatérő mestere a társulatnak, és nem először visz színre Dosztojevszkijt velük. Már a tíz évvel ezelőtti Karamazov testvérekben is fekete-fehér (színű) világot teremtett, és magától értetődik, hogy az akkori Dmitrij Karamazov, vagyis Tóth Tibor játssza most is a zabolátlan fickó szerepét. De felrémlik a komáromiak egy másik munkája is Martin Hubával, a 2009-es Három nővér, amely ugyancsak utalt arra, hogy színházban vagyunk.

A félkegyelmű formai megvalósítása a legmarkánsabban azt sugallja, hogy a rendezőt a színházban főleg a munka érdekli. A próbafolyamat, az alkotás menete. Legalábbis ezt olvasom le Jozef Ciller díszletéről, amely megfordítja a felállást: a közönség a színpadon elhelyezett nézőtéren ül, a játszók pedig a próbához előkészített zsöllyében foglalnak helyet. A sorokat fehér védővászon borítja, mint a normális hétköznapokon, és a sorok közé rendezői asztalkát is ékeltek, csinos lámpával. A letakart nézőtér közepén széles híd visz lejtősen a színpadra, ahol néhány felcsapható nézőtéri szék segédkezik a helyszínek megteremtésében. Különösen erős pillanat – már csak a szokatlansága miatt is –, amikor a második rész kezdetekor farkasszemet nézünk egymással: mi, a színpadon ülő nézők és a nézőtéren elszórtan ülő színészek.

De visszatérve az elejére: a világosítók üveges fülkéje váratlanul egy mozdonyvezető ablakává lényegül át: az alant elhelyezett két lámpa segíti elő ezt az átváltozást. Rögtön tekintélyes füstöt is ereget ez a mozdony – bár sajátos módon nem hátrafelé, hanem előre. Mégis ez a vissza-visszatérő, elénk pöfögő füst is hozzáad a képhez: talán az emberi természet kiismerhetetlenségének ködjét-füstjét. Aki emlékezetesen kibontakozik ebből, az Szabó Viktor Miskin hercege. Miskin olyan szerep, hogy vagy rögtön, már az első pillanatokban és az első mondatokban (a vonaton) megvan, vagy sosem is lesz meg. Szabó Viktor Miskinje megvanos. Hordozza a tisztaságot a mosolya, a szeme rebbenése, a magas, vékony alkatának arisztokratikussága, már-már reverendaszerű hosszú fekete kabátjának papos allúziója. Ez a fiatalember beteg – a szó szoros értelmében ráhúzzák a vizes lepedőt nemegyszer –, és vágyat kelt az iránt, hogy legyen inkább így beteg mindenki, aki erős, egészséges, és önzésében életrevaló.

Holocsy Katalin Nasztaszja Filippovnájával nem könnyű megbarátkozni, de idővel sikerül. Sokat nevet ez a sikkes szőke nő, s a nevetésén egyre határozottabban átüt a fájdalom. A születésnapja estéjén még az a legfeltűnőbb benne, hogy mennyire nem bírja, ha nem ő áll a középpontban. Toporzékol, amikor másvalakiről van szó, ugyanis kiderül, hogy Miskin hercegnek nagy örökség hullik az ölébe. Innen azonban mégiscsak eljut odáig, hogy feláldozza magát – legalábbis a saját értelmezésében – Miskin vélt boldogságáért. Tóth Tibor Rogozsinjának ereje a karikás ostora cserdítésében kulminál, aminek megvan a maga felfokozó szerepe például a születésnapi pénzégetés mozgalmas tömegjelenetében.

Ezt a precíz, stiláris visszafogottságában is energikus előadást a hatásos összmunkára alapozták. A társulat középkorú derékhada a megszokott magas színvonalon játszik, Bandor Évától Mokos Attiláig (most veszem észre, hogy már nem is szőke, hanem ősz!) Feltűnően jók mellettük a fiatalok: Tóth Károly feszült, robbanásra kész Gányája, vagy a finom szépségét Aglájaként mozgósító Bárdos Judit, vagy Drága Diána, aki Várja megvető, békétlen arcán ott hordja a fiatalság védtelenségét is. Közben meg Jepancsinék harmadik lányát, Adelaidát az alkotók – érthetetlen szűkkeblűséggel – likvidálták. A magam részéről gyászolom Adelaida Jepancsinát. 

Stuber Andrea