Hiába szép

Oblom-off, Weöres Sándor Színház

Azon gondolkodtam – ha talán nem is nagyon hosszasan és teljesen körültekintően –, hogy van-e a magyar irodalomnak olyan hőse, mint az orosznak Oblomov. Olyan híres, olyan jellegzetes, olyan nemzetkarakterisztikus. Akiből –izmus képződött, és akit későbbi korok szerzői is használtak, feldolgoztak a maguk módján. Mint amilyen Goncsarov nevezetes regényalakja, a felesleges ember típusa, Ilja Iljics Oblomov.

Izmusig, archetípusig, köznyelvivé válásig eljutottak magyar hősök is: Hűbele Balázs (akit Arany László írt meg A délibábok hősében), vagy Pató Pál úr, aki ugyan valós személy volt – Esztergom vármegye alszolgabírója –, de halhatatlanná őt Petőfi Sándor tette, megadva hazája ősi jelszavát: „Ej, ráérünk arra még!” Jól ismerjük Krúdy Gyula Rezeda Kázmérjának vagy Kosztolányi Esti Kornéljának típusát is, vagy a kisembereket, például Nyúl Bélát Móra Ferenc Hannibál feltámasztása című regényéből. Aztán ott van az 1960-as évekből a munkásosztály képviseletében Hábetler Jani a Rozsdatemetőből, vagy a semmivel sem jobb értelmiségi, Sarkadi Imre Kis Jánosa az Oszlopos Simeonból. Társadalmilag meghatározott, karakteres figurák mind, de egyiket sem fogalmazták újra közelebbi korok alkotói.

Evvel szemben Oblomov bármikor könnyedén előkerülhet orosz földön, az 1956-os születésű Mihail Ugarov például színdarabot írt az eredeti regény motívumai alapján Ilja Iljics halála címmel. (Egy füst alatt megidézve Lev Tolsztojt is.) Ez az újabb Oblomov nincs korhoz kötve, így voltaképp Sztálingrádnak, Leningrádnak vagy Szentpétervárnak is hívhatnánk azt a meg nem nevezett várost, amelynek csatornái mentén sétálgatni kezd, amikor egy szerelmes nő meg akarja változtatni őt. A lusta, kövér, bávatag férfit, aki felemás zoknit hord és a szolgája szerint „kiköpött csecsemő”. Oblomovot nyugtalanítja az élet és nem érti az embereket, akik – Radnai Annamária fordításában – „felecskék, nyolcadocskák, negyedecskék… Pedig rohangásznak minden nap, előre-hátra, előre-hátra! Állandóan csinálnak valamit, építenek, eladnak, utasításokat írnak, szállítanak. De egyiknek sem értelmes, nyugodt a tekintete…” Nem is vágyik ő semmi egyébre, mint hogy legyen mindig nyár, édes az étel és nyugodalmas az álom. És hogy mindenki ismerje önmagát. Oblomov életidegen, ám kétségkívül emberbarát nézete szerint a munkát képtelenség megszeretni, és aki teheti, mindig is ki fog bújni alóla. „A derék emberek nem kelnek fel pirkadatkor, és nem járkálnak gyárakban, olajos fogaskerekek és tárcsák között – mondja. – Ezért maradnak mindig egészségesek és vidámak, ezért élnek soká.”

Mindazonáltal meglepetés őt is éri, amikor barátja bemutatja Olga Szergejevnának, akibe váratlanul beleszeret, amíg a fiatal nő a Casta Divát énekli a Normából. A kölcsönösen támadt érzemény új ambíciókat hoz főhősünk életébe, ám az afféle Vénusz kontra Erzsébet dilemmát eldöntve Oblomov végül is a kiváló pirogot és pálinkát főző, ráadásul gödröcskés könyökkel rendelkező háziasszonya mellett köt ki. Ez a nagyra nőtt, játékos gyerek mégiscsak azt szereti a legjobban a fogócskában, amikor a feje fölött összeérinti a kezét: „házban vagyok” és akkor nem foghatja, nem érintheti őt senki, és nem is akarhatnak tőle semmit.

A szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol Valló Péter vitte színre a művet Oblom-off címmel – alcímnek adta ezt a szerző –, a főhősben minden bizonnyal eleve Bajomi Nagy Györgyöt látták meg. Ebben a jelentős színésszé érett, nagy darab, középkorú férfiban minden szükséges jegy felfedezhető, az alkati tohonyaságtól a gyermeki vonásokig, az utóbbiba beleértve azt a mozdulatot is, ahogyan a füle mögé simítja a haját. Bajomi adottságai – például a kisfiússág és a méretes test diszkordanciája –, valamint az eszközei – például beszédmódja, a liezonok a mássalhangzóra végződő és magánhangzóval kezdődő szavak között (Mucsi Zoltán tudja még ezt nagyon) – úgy állnak össze komoly vivőerejű alakítássá, hogy az egyszerűség, a természetesség a legfőbb jellemzője. A figura oly tiszta és áttetsző, hogy kicsit félő, nem lesz-e könnyen kiismerhető, nem válik-e egysíkúvá a játék. De nem. Sokarcú ez az Oblomov. Tud lenni buta, bölcs, imponáló, szánalmas, elomló, energikus, gátlásos és magabiztos.

Valló Péter a maga tervezte díszletben két tűz közé helyezte a szereplőket, amennyiben a pástszerű játékteret két oldalról szegélyezi a közönség. Ez a megoldás feltehetően nehezíti kicsit a színészek a dolgát, de egyrészt van benne gyakorlatuk, másrészt a néző számára mindig különleges élmény, ha ő maga is, meg a vele szemben ülő is részét képezi a produkció látványvilágának. (Meg így az egér is inkább észrevehető.) Színben a türkiz a meghatározó: tulajdonképpen minden türkiz, a fal, az ajtó, a kazettás mennyezet, a fotel, a szék, az ágynemű, az asztalterítő. A színpadot mulccsal szórták fel, ami falevélhullásos őszies benyomást kelt, és ad egy alapzizegést a szereplők járásának. Kálmánchelyi Zoltán az első belépő, aki azonnal megtalálja a kapcsolatot közönséggel, még mielőtt izgága, lámpalázas, vastag szemüveges orvosként kigyógyítani készülne nem létező lelki betegségéből Oblomovot.

Bajomi Nagy György trükkösen egy kerek asztal alól kerül elő, mintha most pótolnák a klasszikus bútordarabot, amely tavaly a Tartuffe-ből hiányzott. (Akkor Orgonként egy íróasztalban bujkálva hallgatta ki Elmira és Tartuffe kettősét.) Minden szereplő behoz a játékba egy-egy határozott, tetszetős színt. Trokán Péter Zahar szolgaként az otthonosság barnáját, az örökös zsörtölődés, az aggodalom és a nemtörődömség különböző árnyalataival. Szerémi Zoltán a barát szerepében szürkében képviseli az eleganciát, az óvatos, megfontolt önzetlenséget. Csonka Szilvia Psenyicinája a muskátlik mögött a családiasság meleg, piros fényét sugározza, és azt az eleve elrendeltséget, miszerint neki ezt a tétlen uraságot enni-, innivalóval, megvarrt köntössel és megstoppolt zoknival kell ellátnia. Szép pillanat, amikor a halott Oblomovot a fotelben meglátva megérti, hogy már majdnem megoldódott az élete, de akkor most mégsem. Kicsit talán a csoszogása sok a végén. Fiatal még ez az asszony ahhoz, hogy végleg lehanyatoljon.

A történet kulcsfigurája Olga Szergejevna, aki Józsa Bettina e. h. megformálásában szinte álomszerű jelenség a rózsaszín estélyiben, amit Benedek Mari adott rá. Finom, érzékeny, lebbenő, céltudatos ifjú hölgy. Bajomi Nagy György Oblomovként felismeri, hogy nem tudja boldoggá tenni ezt a lányt. Szomorú, felelősségteljes döntés, hogy lemond róla. Olga Szergejevna meg akarja változtatni a férfit. Az ilyen szándék legtöbbször halálra van ítélve. Mi ezen a hangulatos, lassúdad, a hagyományos történetmesélésre épülő estén végignézhetjük, amint számos szépszívű szereplő (köztük egy kiskutya) közreműködésével végrehajtásra kerül a halálos ítélet.

Egy levél erejéig Bezerédi Zoltán is közreműködője a produkciónak. Ez igazán kedves ötlet, mert Bezerédi nagy színészi rutint mondhat magáénak orosz földesurak intézőinek szerepében, tehát kézenfekvő, hogy az ő hangján halljuk a beszámolót, amit Oblomov kap a tönkre menő birtokáról.

A befejezés keretes. Házkeretes. Végeredményben pedig úgyis elnyel mindent a mulcs.

Stuber Andrea