Volt nincs, fene bánya

Székely Csaba: Bányavirág, Bányavakság

A kisvárdai színháznézőknek van, vagy legalábbis lehet egy különleges vonásuk: ők a legjáratosabbak Székely Csaba Bánya-vidékén. A fesztivál elszánt törzsnézői többször is láthatták már mind a trilógiaiindító Bányavirágot, mind pedig a Bányavakságot. Lehet, lassan reklamálni fogják a Bányavizet is, bár erre azért nem vennék mérget.

Az idei kisvárdai fesztivál versenyprogramjában mindkét darab szerepelt, a Bányavirág a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában, a Bányavakság pedig üdvözletes felvidéki koprodukcióban, a kassai Thália Színház és a komáromi Jókai Színház közös bemutatójaként. Az utóbbinak nagyon lehetett örülni nézőként, az előbbinek csak kicsit és néha.

A nagyváradi Bányavirág egy fiatal színész, Hunyadi István első rendezése, ami több szempontból meglátszik a produkción. Például az ambíción, a nekibuzduláson, ami arra is sarkallta a színrevivőt, hogy olyat mutasson a darabbal, a darabból, amit eddig még senki. Ez az igyekezet még olyasmire is kiterjedt, hogy dramaturgjával – aki a Szigligeti Színház főigazgatója, Czvikker Katalin – beiktattak az ötszemélyes műbe egy újabb szereplőt, aki jószerével végig jelen van, méghozzá többfunkciós elemként. Egyrészt kőműveskedik: valami falat húz, húzogat fel a színpad hátterében. Másrészt szótlan tanúja, szemlélője, néma kommentátora az eseményeknek. Vagyis tulajdonképpen nem néma, hiszen ő adja a játékhoz a hangkulisszát: minden ajtó és ablaknyitás, függönyhúzás és egyéb házi aktivitás zaját előállítja. Erre a hatásra, az ehhez illeszkedő pantomimszerű mozgásokra nagy gondot fordít az előadás. Ez jellegzetesen az az eset, amikor nem érte meg az energiabefektetés, ugyanakkor mégis van abban valami imponáló, hogy egy álló előadáson át precízen fizikai dolgoznak a szereplők voltaképp azért, hogy összehangolt cselekedeteik egy ponton egyetlen poénná álljanak össze. (Ugyanis egy ízben annyira megindul mindenki, hogy a Féleszű Sánta Ferinek nevezett új hősünk nem bírja valamennyi hanghatást egyazon időben produkálni.) A csodálkozó szemű amatőr kőművest egyébként Kocsis Gyula játssza rokonszenvesen, megható odaadással, érzékenyen.

Székely Csaba Bányavirágát már elég sok színház bemutatta ahhoz, hogy most valaki megpróbálja a korábbiaktól eltérő nézőpontból tárni elénk. Hunyadi István ez irányú törekvése azonban kevéssé meggyőző, és ez abból is következhet, hogy a rendező szándékai mintha túl sok irányba indultak volna, s az előadás nem tud mindennek a végére járni. Sőt olykor már az első lépéseknél elakad. A kezdés szép és már-már líraian talányos: az ismeretlen szereplő, a falon dolgozó ember port fúj le a tégláról, mintha valami varázslatot bocsátana ránk. A következő pillanatban a Volt egyszer egy vadnyugat közismert Morricone-zenéje hangzik fel, s az asztalnál ülő keménykötésű alkoholista hőseink a muzsikára mutatnak be ivós-párbajos koreográfiát. Ez a nagyon meghatározott világhoz kötődő zene egyszeri gegként elmenne, de az előadás valamiért ragaszkodik ahhoz, hogy többször is visszatérjen hozzá, anélkül, hogy rátaláltatna bennünket bármiféle kapcsolódási pontra.

 Feladta a leckét a rendező és a díszlettervező Szőke Dalma Zsuzsanna avval is, hogy színre tették a szomszéd szobát, ahol Iván és Ilonka apja fekszik betegen. Magát a sokat kárhoztatott idős embert ugyan nem látjuk, mert nekünk háttal helyezték el az ágyban, de át kell vészelnünk a szereplőkkel együtt azokat a kínosan tehetetlen perceket, amikor Mihály doktor (Szabó Eduárd) és Ilonka (Pitz Melinda) bemennek az öreghez, és ott színészi értelemben vett cselekvési lehetőség és szöveg nélkül kell elvegetálniuk.

A rendező elgondolásai olykor mintha csökkentenék az előadás élvezeti értékét, máskor viszont nyilván hozzájárulnak ahhoz, hogy egy-egy jelenet feltűnően jól sikerül. A színészek valamennyien derekasan dolgoznak, némely pillanatban ihletettnek is látszik az alakításuk, de igazán csak az előadás vége emelkedik meg, amikor az Ivánt játszó Csatlós Lóránt a tévéseknek nyilatkozik. Előadja a hagyományőrzéses rizsát, a partnere ehhez a keze ügyében lévő műanyag üdítős palack, egy üveg – hadd nevezzem így: – narancsos lónyál. És a színész ebben a jelenetben hirtelen mindent megtalál: a modort, a hangvételt, a stílust, amely együtt hordozza a komiko-tragiko vonást. A befejezés váratlanul kinő, mint egy bányavirág; felfénylik a sötétben.

Czajlik Józsefnek, a felvidéki Bányavakság rendezőjének szintén volt egy ötlete arra nézvést, hogy milyen új szereplőt lehet még színre hozni a Székely Csaba-féle falusi miliőbe. Ő a ludakra figyelt fel, akiket húga közlése szerint főhősünk előszeretettel hajkurászik ráérő idejében. (És hát lehet, hogy épp ez az, amire mindig ráér.) A ludak megjelenítése egyszerre konkrét (jelmezbáli allúziót keltő) és szimbolikus, amennyiben a főszerepeket alakító színészek játsszák őket, talán a figurák sorsától sem egészen függetlenül.

A színhely egyszerű, jól átlátható, pontosan kijelölt – a szó szoros értelmében is, hiszen kihúzott kötelek határolják körül a házat. A falakon olykor vetítés – szerzői instrukciók, helymegjelölések –, nem szükségesek, nem is bántóak. Van a szín közepén egy láda, hasonlít a jellegzetes, festett erdélyi ládákra. Erről kiderül, hogy Ince ágyául szolgál. Lehet, persze, hogy nem ez a bútordarab becsületes funkciója, csak némely alkoholmámoros, lúdhajkurászós éjszakák végeztével köt ki itt Ince. (Egyébként a nagyváradi Bányavirág bútorkollekciója is keltett meglepetést, ott a befőtteket felsorakoztató üveges „stelázsi” zárható alsó része tárult fel, s mint afféle elegáns bárszekrény, világító fényben láttatta a pálinkásüveg-készleteket.)

Az előadás színészeti aranybányavidék. Elsőül is ott van az Incét játszó Fabó Tibor, aki utánozhatatlan egyszerűséggel tudja hozni a kispályásságot. Ő a falu önhasznú polgármestere, aki bármikor kész szánalomra apellálni, amikor a megélhetési tisztességtelenségére, korruptságára és önzésére fény derül. A húgát, Iringót játszó Vasvári Emese nemcsak azért magasodik fölé, mert jobban megnőtt, hanem mert az ő aggodalmas, baljós, veszedelmes lénye örökös árnyékként borul a mitugrász férfira. Tóth Tibor elegáns, fényes öltönyös, napszemüveges Izsákja a legeurópaibb küllemű mindazon szittyamagyarok közül, akik e szerepben eddig megjelentek a Székely Csaba-darab különböző bemutatóiban. (Díszlet és jelmez: Gadus Erika.) Benkő Géza olyan nyelvi hitelességgel játssza Florint, a rendőrt, aki a magyar nyelvet is tudja kicsit, a magyar gondolkodást pedig még inkább, hogy egészen könnyű lenne őt az alakítása alapján román színésznek nézni. A legnehezebb és leghálátlanabb dolga Lax Juditnak van, akinek Izabellaként mindenből kevesebb jut, mint a többieknek: időből, térből, megfontolásból, motivációból, cselekedetből.

Ami pozitívumot eddig írtam a színészekről, az főként a szereposztásból, a társulati adottságokból következett. Mindezek mellé különösen jó lépésnek bizonyult Vasvári Emese meghívása. A többi erényt kétségkívül a közös munka teremtette meg. Egyrészt szembeötlő és élményszerű az alakítások önálló készsége és telítettsége. Például az a családban már-már elviselhetetlenül erős, súlyos, nehéz drámaiság, amivel Vasvári Emese föltölti ezt a jobb sorsra érdemes nőt, akinek Iringót mutatja. Vagy az a rendőri stratégiaként is értékelhető figyelmes feszesség és egy tömbből finoman faragottság, amivel Benkő Géza megformálja Florint. Másrészt pedig az egymásra hangoltság, a szereplők külön szólamainak összeillése. (Illés… ebben a darabban van ilyen nevű alak vagy a másikban…?!) A Székely Csaba-féle kényes igényű szöveg érzékeny és pontos interpretálása. A jelenetek dinamikája, a dialógusok ritmusa, a megszólalások tónusa. Az emberi nyomorúság felett érzett fájdalom felserkentése és humorral enyhítése.

Stuber Andrea