Félkarú

Martin McDonagh A kripli című színdarabja bizonyos körülmények között pontosan úgy viselkedik, mint egy sikeres bulvárdarab. Annak ellenére így van ez, hogy szereplőit, helyszínét, témáját és nyelvezetét (főleg az utóbbit) tekintve A kripli korántsem tipikus bulvárdarab, legfeljebb annyiban, hogy nincsenek igazi mélységei. Szakszerűen működtetve képes egész estét és egész nagy színházat betöltően hatni: emocionális élményt adni a nézőnek, kiváltani nevetést, sírást, drukkolást a főhősért. Kétszer voltam már tanúja a mű eme képességének, a Thália Színházban a győriek vendégjátékán - rendező: Balikó Tamás, Csámpás Billy: Járai Máté – és a londoni Noël Coward Színházban – rendező: Michael Grandage, Csámpás Billy: Daniel Radcliffe. (A kripli Gothár Péter rendezte magyar ősbemutatója pedig nem egy estét töltött ki/be, hanem tízéves sikerszériát. amely tízéves szép szériát.)

Hogy mik a fentebb említett bizonyos körülmények, szükséges és elégséges feltételek? Mindenekelőtt a megfelelő szereposztás. A kripli nem pusztán jó színészeket igényel, hanem kiváló ritmus- és stílusérzékű jó színészeket, akik pontosan eltalálják e drámaszöveg tempóját, tónusát, komikumát. Ugyanezt kell tudnia a rendezőnek is, továbbá a mértéket és a határokat. Ne nézze és ne mutassa a művet se kevesebbnek, se többnek (annak főleg ne), mint ami.

A tatabányai Jászai Mari Színház A kriplijének egy délutáni előadásán utalnak jelek arra, hogy nem sikerült a legjobb formáját kihozni a darabnak. A legfeltűnőbb jegye ennek talán az, hogy a közönség részint semleges, részint ingerült értetlenséggel figyeli a produkciót. A középiskolás nézők tanácstalansága láthatóan alapvető: egyszerűen nem tudják elhelyezni praxisukban a művet, nem értik, micsoda ez egyáltalán. A felnőttek némelyike pedig hangosan háborog a szünetben és a végén.

Az előadás eleje rögtön előrevetíti, hogy Guelmino Sándor színrevitele nem bízza pusztán a szöveg svungjára a dolgot, hanem rápakol. Mindjárt kezdetként hosszú, néma színészi játék előzi meg az első szavakat. Az élelmiszerboltot vivő idős Osbourne nővérek egyenként farolnak be a színre, lassan, öregesen, zsákot húzva, egy szerénynek mondható kis poénért dolgozva meg alaposan. A rendező nem látszik számolni avval, hogy az egész darab milyen vékony jégen jár. Akár ha időigényes humorral terhelik, akár ha líraisággal színezik, pláne ha a drámaiságot kívánják fokozni - könnyen beszakad. (Egyébként a textus hallatán szinte percenként szembesülünk a felismeréssel, hogy a Bánya-darabokat író Székely Csaba mennyit tanult McDonaghtól, vagy az ír kortárs szerzőt fordító Varró Dánieltől. Ebben a felismerésben bizonyára osztozik velünk a Komáromból érkezett vendégszínész, Tóth Tibor, aki otthon a Bányavirág Ivánját játssza, itt pedig az orvost.) Tatabányán A kripli előadása három órán át tart, s az ember határozottan érzi, hogy nincs ennyi ebben a műben.

Bátonyi György díszlete egyetlen nézésre is felkínálja a megfelelő és stílusos teret a három helyszínhez az írországi világvégén, Inishmaan szigetén. Rozsdás, hullámos fémkasztnik állnak egymás mellett a széles színpadon, köztük koszos tiszta ruhák száradnak kötélen, mintegy függönyként. A földön sok-sok sárga műanyag gumikacsa hever, a megfelelő pillanatban Helen lesz megdobigálva velük. A nénikék zöldborsókonzervben dúskáló boltja központi elem, amely azonban el tud tűnni, hogy teret adjon a tengerparton csónakot csinosító Bobby-babának. Balra félig a földbe süppedt teherautó-kerék, rozsdás mosógép, jobb szélen egy kiszerelt kocsiülés, itt olvasgat néha árva címszerelőnk, a Csámpás Billy. Schruff Milán játssza helyénvalóan, fokozva a fiú kripliségét avval, hogy hiányzik a bal karja. (Az eddig látott Billyknek végtaghiányuk azért nem volt.) Arca fehérlik, mint a holdvilág – az összes szereplő kórosan sápadtra van maszkírozva, sok-sok holdvilág –, és később egy filmsztár tényleges eleganciájával érkezik haza Hollywoodból: fehér öltönyben, fehér kalappal. Schruff Milán alakítása egyszerű, tiszta. Épp annyi szánalmat, együttérzést és zavart kelt a nézőben, amennyi nem sok és nem kevés. A színészi energiakitermelést mindenekelőtt Szabó Emília végzi mellette, aki kócos, redves Helenként sistereg és viharzik a színen. Honti György ugyancsak figyelemreméltó mint komoly szakmai önérzettel bíró helyi hírharang. Johnnypateenmike-ja a médiaszakmunkások ősét, a görög drámák hírnökét is beidézi. Szeretnivaló alakítást nyújt Bobby-baba szerepében Gula Péter, és kiemelkedően jó benyomást kelt a Helen öccsét játszó Jaskó Bálint. Egyfelől bájosan vagány kisfiú, másrészt pedig hajszálpontos tart ütemet a szövegével. Ráadásul azt is ügyesen abszolválja, hogy a második rész elején kiküldik a színre egy értelmezhetetlen közjátékra, amiről az aznapi publikum el sem tudja dönteni, hogy ez még szünet vagy már a második felvonás. A szünetet mindenesetre az előadás legszebb pillanatai előzik meg, amikor is a Billy szökésén feldühödött nénikék megtapossák a fiú után maradt holmit, s taposásuk szinte öntudatlanul vált át a jellegzetes ír táncba. E ponton a rendezés kivételesen árnyaltan ad többletet a darabhoz.

A kriplinek alighanem az a legkedvesebb vonása, hogy kínálja egy pazar páros lehetőségét két, már nem fiatal színésznő számára. A tatabányai bemutató színháztörténetileg is feljegyezhető érdeme, hogy Billy nénikéiként az Egri nővérek lépnek fel. Annyiban egyformák itt a koros asszonyok, hogy mellben igen megerősödtek, és a bajuszuk nemcsak festett ám, hanem – úgy tetszik a hatodik sorból –, térhatású, vagyis határozottan szőröződik. Egri Márta Eileenje a kislányosabb a hosszú, vékonyka ősz hajfonatával, amit egy bakfis mozdulatával dob a hátára. Egri Kati Kate-je tapasztaltabb, rafkósabb és mélyebben zengő. A két színésznő mcdonaghi kettősét bízvást nevezhetjük emlékezetesnek.

Stuber Andrea