Zenében lenni felszabadító

Kulka János ezen az őszön sokfelé járt, fellépett Bécsben és Bostonban, Amszterdamban és New Yorkban. December 28-án a győri Vaskakas Bábszínházban látható Ez a hely című, évek óta sikerrel futó zenés estjével.

Amikor Bécsben vagy Amerikában szerepel, idegenbe szakadt magyar közönségnek énekel, akkor tudják a nézők, hogy ki Kulka János? Tudják például azt, hogy Kulka János ma a legszabadabb magyar színész?

Engem is meglepett, de Bostonban és New Yorkban nem az a publikum várt, amelyiket felteleznénk – elsősorban az 1956 óta ott élő, idős, operettkedvelő magyarokra gondolunk ilyenkor –, hanem újgenerációs kivándorlók. Sok fiatal ült a nézőtéren, esetleg még a fiatal dolgozó nők mamái, akik itthonról kimentek szittelni az unokát. Ráadásul az internet korában a magyar valóságtól sincsenek elszakadva, úgyhogy nemcsak ismertek engem, de tökéletesen képben voltak mindazt illetően, amiről szó vagy gondolat van a dalokban és az elhangzó szövegekben. Amikor például A súgó című dalban mondom, hogy nem szerződöm a Nemzetibe, akkor azt jól informáltan úgy vették mint poént.

Hogy én lennék a legszabadabb színész? Örülök, hogy így látja, mert én is így érzem.

Arra gondolok, hogy megteszi, amit helyesnek tart és elmondja, ami a véleménye.

A saját jóérzésem miatt csinálom, nem azért, hogy jó fejnek hassak. Az is igaz, hogy nem sértettség vezet ebben vagy a helyzetem fölötti elégedetlenség, düh. Semmi ilyesmi. Egyszerűen utálnám magamat, ha szó nélkül hagynám mindazt, amit szóvá kell tenni szerintem. Irdatlan nagyképűen hangzik, nyugodtan vágjon fejbe érte, de titkon azt is remélem, hogy ezzel példát mutatok. Bizonyítom: elmondhatjuk, amit gondolunk. Lehet, hogy aztán tíz évig nem hívnak a Magyar Televízióba, de ez kibírható. Úgy főleg, hogy folyton ott vagyok a képernyőn a Szomszédokban, amit állandóan ismételnek.

Az Ez a hely műsoron érződik ám, hogy a lelke mélyén ez egy ellenzéki este. De nem bántóan, nem kirekesztően és nem provokatívan az. Felteszem, hogy a közönség sem érzi annak.

Talán ezt mondanám a legnagyobb sikernek: lement negyvenszer vagy ötvenszer, és soha nem fordult elő, hogy a nézőtéren bárki is felállt volna és otthagyta volna.

Az első két lemezéről énekel dalokat, hallhatunk Gilbert Bécaud-t (franciául), Leonard Cohent, Cseh Tamást például. És felolvas köztük verset, szépprózát, akár színháztörténeti dokumentumot is. Fontos, élő, szóló szövegeket. De olykor a dalok is szinte hátborzongatóan más kontextusba kerülnek, mint amiben születtek. Például a Valahol Európában száma, vagy az Isten veled, édes Budapest az Egy szerelem három éjszakájából.

Hiszen azért éneklem ezeket, hogy az enyémek legyenek, és így lesznek az enyémek, hogy a máról, a mához szólnak.

Egyszemélyes zenés esten fellépni és énekest játszani a Katona József Színházban – ezek ugyanolyan színészi szerepek?

A Két Korea újraegyesítésére gondol, abban van egy ironikusra vett betétdalom. Mondta is az egyik huncut partnernőm, hogy az a jelenetem talán nem is áll távol attól, amit a legjobban szeretnék: csillogó zakóban magas hangon kukorékolva énekelni… Az biztos, hogy a színházi előadás mindig nyomaszt kicsit, aggodalmaskodom – sikerül-e, nem bukom-e bele –, színpadon énekelni viszont a világon a legtermészetesebb számomra. Ott nem történhet semmi baj. Zenében lenni felszabadító.

És ha nem jön ki az a hang? Vagy nem jut eszébe a következő sor?

Kijön. Mindig kijön. És a szöveg is adja magát, a zene meghozza. A színházi szerepek kapcsán viszont a korral egyre izgulósabb a színész. Megállapíthatom, hogy 57 éves öregembernek lenni jó dolog – én már gyerekkoromban is öreg szerettem volna lenni –, 57 éves színésznek lenni viszont kevésbé lelkesítő. Lassan jön majd a „János bácsi, üljön csak le!”.

Milyen 57 év? Ma már mindenki legalább tíz évvel fiatalabb a koránál. Úgy értem, valóban fiatalabb. Ráadásul épp mostanában, így, ötvenes szikár férfiként kezd kiteljesedni a filmszínészi karrierje!

Ez igaz. Nagy boldogságomra. Voltaképp ezt szeretnék a legjobban: koncerteket adni meg filmeket forgatni. Persze a színházi munkának is megvannak a maga örömei. De nehezedik is. Tizenöt évvel ezelőtt még veszekedtünk a Radnóti Színházban Bálint András igazgatóval, ha egy produkció nem került műsorra legalább háromszor egy hónapban. Most akkora a színházak repertoárja, hogy minden kevésszer megy. Mondjuk egyszer havonta. Vagy ott van az Amadeus a Belvárosi Színházban, amit tegnap játszottunk két hónap után először, annyira nehéz egyeztetni a szereplőket. Ilyenkor a hősies helytállás esete forog fenn. Viszont az Amadeust játszó társaság olyan családias és szeretnivaló, hogy eleve jó bemenni a színházba. Ugyanezt elmondhatom a Katonáról is.

Ott most ősszel nem próbált új szerepet, így a tavaszi Faust a legfrissebb feladata. Goethe művének kétestés előadásában Mephistophelest adja. A Faust I-et vagy a II-t szereti jobban?

Az első részt. A második estén néha érzem a nézők elakadását, és nem tudom, mit tehetnénk azért, hogy jobban értsék. De arra gondolok, hogy a produkció szépségeit – például Monori Lili-Máté Gábor kettősét, vagy Haumann Péter prózai áriáját – bizonyára ők is épp úgy élvezik, mint én.

Stuber Andrea