Férfias játékok

A Csehovról elnevezett moszkvai Művész Színház a világ egyik leghíresebb színháza. Sok szépet és bámulatosat tudunk róla, onnantól kezdve, hogy 1897 nyarán Nyemirovics-Dancsenko drámaíró-színházvezető összeült a Szláv Bazárban Sztanyiszlavszkij színész-rendezővel, s a másnapba nyúló első beszélgetésük nyomán megalapították a teátrumot. A következő év őszén nyitottak Alekszej Tolsztoj Fjodor cár című drámájával, szakítva a hagyományokkal, megújítva a színházi szemléletet és a játék minden elemét. Pár esztendő, s Csehov a társulat háziszerzője és háziorvosa lett, onnan is nősült. Pár évtized, és megváltozott az ábrázolás módja, a színészi játék metódusa. Mára már elmúlt 70 éves a színház színészstúdiója is, ahol több ezer színházi szakember tanulta a szakmát azoktól az alapoktól indulva, amelyeket még Nyemirovics-Dancsenko és Sztanyiszlavszkij fektettek le.

A Művész Színház – függönyén egy sirállyal – ma is emblematikus teátrum több játszóhellyel, nagy társulattal és gazdag repertoárral. (Csehovtól a Cseresznyéskertet tartják műsoron, 2004-es bemutatót, valamint a Sirályt még abban a verzióban, ahogyan Oleg Jefremov 1980-ban megrendezte.) A fiataljaikat láthatta most a magyar közönség a Nemzeti Színházban, a MITEM fesztiválon. Talán annak is köszönhetően, hogy Vidnyánszky Attila vezérigazgató már jó ideje munkakapcsolatban áll a rendező-színészpedagógus Viktor Rizsakovval, a Mejerhold Központ vezetőjével, aki több alkalommal rendezett Debrecenben, valamint fogadta Vidnyánszky kaposvári színésznövendékeit egy hétre a nagyhírű moszkvai színésziskolában.

A Művész Színház tehát két Rizsakov-rendezéssel érkezett Budapestre. A harmadikos színésztanoncok Gogolból vizsgáztak fiatalos módon, a maguk módján bánva (el) A revizorral. Némely szereplők gogolos pólót viseltek, minek folytán a szerző kebellel együtt dagadhatott, illetve a játszók maguk méltatlankodhattak Gogol nevében a mű hevenyészetten bohó kezelése láttán. Az előadás egy közepes színvonalú bár közegébe helyezte a darabot és egyben a közönséget is. A kezdésig a szereplők készségesen szolgáltak fel italokat a nézőknek, némelyikünket egyenesen a színpadi bárpulthoz invitálták leülni. Nincs ennek a helyszínspecifikumnak különösebb jelentősége a vendégfogadás gesztusán túl, pusztán annyi, hogy jelzi: nem ott és nem akkor vagyunk, hanem most. (Hogy hol, abba nem nagyon gondolnék bele. Mert ha egy 2014-es moszkvai Revizor-előadás – tekintettel vagy tekintet nélkül a mű örökös érvényességére, mindig éppen aktuálisságára, lényegileg közéleti érzékenységére – ennyire nem látszik megrezzenni a jelenlegi oroszországi politikai helyzettől, akkor voltaképp kitért a status quo elől.)

A produkció jellegzetesen vizsgaelőadás-szerű: számos fiatal nézi és élvezi a színpadon, olykor váltják egymást a szereplők. (Bár van egy idősebbnek, tapasztaltabbnak és kiválónak látszó 1. Polgármester.) Adogatják egymásnak a színészek a stafétabotot (átvitt értelemben) vagy egy ajtót (konkrétan), amely néha odaáll két hős közé. A játék ha nem is sziporkázóan ötletes (mert nem az), de viszonylag üdítően színes. Könnyedén használ fel mindent mindenhonnan – zenében például Händeltől kezdve a Ghost-film Oh, my love-jáig –, s módot ad arra, hogy szemügyre vegyük a növendékek képességeit. A Bobcsinszkijt játszó karakterszínész mozgáskészségét például, vagy a polgármester lányaként a szoknyáját a hónaljáig igazgató ifjú hölgyet. (A Nemzeti Színház honlapján található ömlesztett szereposztás sajnos nem teszi lehetővé az identifikálást.) Az előadásnak egyetlen erős, gyomron ütő motívuma van, az, ahogyan Hlesztakov és Oszip többször elmondják: szörnyen éhesek.

Számottevően jelentékenyebb és megragadóbb a MITEM-en szereplő másik Rizsakov-rendezés, az Elátkozottak és meggyilkoltak. 2010-es bemutató, vagy kéttucatnyi fiatal színésszel. Többségük akkor végzett a MHAT színészstúdióban, s ebben a produkcióban debütált a Művész Színházban. A mű alapja Viktor Asztafjev Elátkozottak és meggyilkoltak című regénye, pontosabban e 800 oldalas könyv első része. A szerzőnek, aki harcolt a Vörös Hadseregben, élete legjelentősebb élménye lett a nagy honvédő háború – az oroszok így nevezik a második világháborút –, regényeket írt róla 1989 előtt és után is. A szemlélete közben némiképp változott. „Ez az én igazságom a háborúról – közölte az 1994-ben született Elátkozottak és meggyilkoltak kapcsán –, és meglehet, nem esik egybe mások igazságával”.

A színpadi változat 1942-ben játszódik egy szibériai faluban, ahol a szolgálatra behívott kiskatonák a frontra készülnek. Az előadás főszereplője a múlt és a háborús közeljövő – szenvedéseivel, tragédiáival, veszteségeivel. A téma azért is hat majdhogynem újszerűnek, mert az orosz színház már leszokni látszott a korábban oly bőségesen, gazdagon feldolgozott háborús korszakról. Rizsakov előadásában nem folyik egy csepp vér sem. A hősök elmondják, elbeszélik a személyes történeteiket. Ahol a szó már kevés, ott legfeljebb dalra fakadnak, többszólamú férfikar gyanánt. A produkciónak ez a legszívszorítóbb tartalmi eleme: látjuk a fiatal embereket, a katonákat, akiket a frontra küldenek, akár olyan messzire is, hogy eljutnak egészen a Mohácsi testvérek Egyszer élünkjének első felvonásáig.

Az előadás cselekménye alig elmesélhető. Kevés konkrét esemény zajlik, kevés dekorációval. Ám amit Rizsakov felhasznál, beépít – a látványtervező Jevgenyij Vinogradov és a koreográfus Oleg Gluskov segítségével – az a maga egyszerűségében is gyönyörű, erős, kifejező és szinte meiningenista precizitással komponált. (Voltaképp ez is egyfajta visszaintegetés egészen a sztanyiszlavszkiji ideákig és ideálokig.) Minden tökéletesen szolgálja a hatást. A méretek, a tömeg – az egyformán öltözött, egészséges, fiatal katonafiúk hosszú vagy tömött sora –, a néhány elemből álló díszlet működése, a vetítés csodái, a kellékek – mi hozható ki például egy nagyobb méretű nejlonfóliából –, legfőképpen pedig a színészek együttese. Elvegyülésük és kiválásuk, hibátlan összhangjuk. Lenyűgöző, ahogy a szereplők energiái összeadódnak és megsokszorozódnak.

A regény és az előadás címe – Elátkozottak és meggyilkoltak – meglehetősen ügyetlenül hangzik magyarul. (Még ha kelt is halvány Dosztojevszkij-reminiszcenciát.) Az egyik szereplő nagymamájának mondásából ered, miszerint aki szenvedést, háborút, testvérgyilkosságot hoz a földre, azt átkozza és ölje meg az isten. Az ilyen szentenciáknak nemigen jár le a szavatossága.

Stuber Andrea