Van benne szellem – A padlás

Ég és föld között itt áll A padlás, már több mint negyedszázada. 1988. január 29-én mutatta be a Vígszínház Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter zenés darabját, s azóta folyamatosan szerepel a Szent István körúti színház repertoárján. 825 előadást tartottak belőle eddig (december 16-i adat.) Ily módon a Víg kielégíti azt a természetes igényt, hogy aki kisgyerekként látta és szerette a Marton László rendezte produkciót, az elvihesse rá a kisgyerekét is. Az ősbemutató óta a mű jószerével az összes vidéki és határon túli színházban sikert aratott, némelyik nagyobb városban mostanra már másodszor is színre vitték, tehát újabb és újabb nemzedékek ismerkedhetnek meg az emlékek bolygóját kereső kóbor kísértetekkel.

A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínháznak – amely idén hatvanéves – önálló bemutatók létrehozásához szerények a forrásai, de jubileumi szezonjában most A padlás színrevitelével örvendeztette meg közönségét. A mesemusicalt Kuthy Ágnes állította színpadra, aki szakmáját és praxisát tekintve bábrendező, s ennek jótékony hatása határozottan látszik a produkción. Egyrészt tapasztalt a rendező a családinak nevezett színház terén. Ez alatt nagyjából az olyan előadást értem, amely a gyerekeknek szól, de a szülők is élvezik. Másrészt nemcsak színészekkel dolgozik a színpadon, hanem tárgyakkal (tárgyanimációval) és a megjelenítés változatos formáival, a vetítéstől az árnyjátékig. Lehet persze – nagyon is könnyen meglehet –, hogy a produkció díszlet- és jelmezkészletében a költségvetés szűkössége a meghatározó tényező, mégis felvillanyozó, hogy a dunaújvárosi padlás és az ott bolyongó szellemek kinézete egyáltalán nem hasonlít a korábbi Padlásokéra. Épp itt volt az ideje, hogy kicsit másmilyennek mutatkozzanak. (És ha itt az idő, akkor minden sokkal könnyebb – ezt tudjuk a darabból.)

A Polgár Péter tervezte látvány nem realista helyszínként kezeli a padlást, bár asszociatív jelzéseket is ad. A színen felsorakozó hat fehér láda, amelyből előkerül ez-az, könnyedén felidézi a padlást mint „ne dobjuk ki, hátha jó lesz még valamire!”-tárgyak raktárát. Ugyanakkor a hat, végeláthatatlan létra szimbolikus utat nyit az ég felé. A betévedt csillagközi jövevények öltözéke futurisztikusan hat, miközben mozogva a lehető leghétköznapibb módon recsegő-zizegő-suhogó hangokat adnak a műanyag ruhák. Láb felé haladva a jelmezek kékre válnak: mintha kísértethőseink térdig égszínkékre járták volna a lábukat. Fontosak a fények és színek – ez is eredeztethető a bábszínházból. Szép például az, ahogy a háttérfüggönyre vetített kék és zöld pacából összefolyik, kialakul az emlékek bolygójának felszíni képe, a „másik, békés táj”. S kedves ötlet a ládában próbababafejet találni, amely később, lepelbe szerkesztve egy-egy szellem táncpartnerévé válik. Az első rész fináléja pedig egészen pazar az XXL-es méretű, ráülve pattogtatható labdákká nőtt szilvásgombócokkal.

A padlás egyszerű történet, bájos darab. (A második részében már elég nehéz is a mindössze két történést egész felvonássá tupírozni.) Különleges, meglepő, nagyon egyéni interpretációs lehetőségeket nem rejteget sem rendezőileg, sem színészileg. Kuthy Ágnes biztonságosan működteti a sikerdarabot, s ad neki egy halványan misztikus árnyalatot, miközben szabad teret kínál a gyermeki, vagy a már felnőttivé cseperedett fantáziának. A színészi játékban is fellelhető némi újdonság, amennyiben a Lámpást alakító Farkas Erik hibátlanul szeretnivalóvá teszi a 670 éves zsörtölődő szellemet. (Amióta a Vígszínházban Rudolf Péter lefektette a Lámpás-ábrázolás alapjait, azóta általában undok, morcos, pukkancs alaknak játszották ezt a figurát. Mintha abból indultak volna ki a színészek, hogy a hét törpék biztosan nem véletlenül felejtették a bányában e kollégájukat.) A legtöbb változást óhatatlanul Robinson megjelenítése követeli, minthogy a gyereknézők ma már talán fel sem ismernék egy nagyméretű monstrumban a számítógépet mint szereplőt. Dunaújvárosban csinos, távirányítású, felturbózott kis játéktank szolgál Robinsonként, női géphanggal.

A padlás sine qua nonja – mint minden musicalé – a zenei megszólaltatás elfogadható minősége. Esetünkben a fél-playback zenei alapja új, a megszokotthoz képest kicsit idegen hangzású, de jól szól. A szereplők változatos énekteljesítményt nyújtanak, némelyikre igent mondhatunk, másikakra elég nagy nem!-eket. Kútvölgyi Erzsébet – akinek, vokalitását tekintve talán már az ősbemutatóban is ott lett volna a helye a színpadon – bohókás Mamóka. Szerény körülmények között élő, turkálóból öltözködő kisnyugdíjasnak látszik, viszont a színpadi létezésében benne van az élet, benne van a só. (Mamóka táncával még meg is idézi Tábori Nórát.) Gulyás Hermann Sándor Rádiósa illúziókeltő fiú, s igen rendesen megdolgozik a szólama abszolválásáért (Egyszerű, de látványos rendezői ötlet a Fényév távolságot a padlást tetthelyként elkerítő piros-fehér szalagcsíkos kordonrendszerbe állítani.) Lapos Erika térdvédős Kölyökjének köszönhetjük a legtisztább hangokat, Suplicz Mihály Meglökőjének pedig a fél pöttyöslabda-sapkájára fogunk emlékezni. Vonzó mesefigura Quintus Konrád Detektívje, aki elegáns fekete szettjének piros mellénygombjaival halványan utal a révészi életpályamodellre.

Az előadás után a szereplők kijönnek a nézők közé az előcsarnokba. Lehet velük fényképezkedni és lehet szilvásgombócot enni, teát inni. Négyszáz gombócot főznek előadásonként. Szegény ember vízzel főz gombócot. De ügyesek a konyhán. Jóízű az egész.

Stuber Andrea