Magyar vándor

Tadeusz Słobodzianek: Ilja próféta

Vajdasági Tanyaszínház

A Tanyaszínház olyasmi, ami nálunk Magyarországon nincsen. 1978-ban alapították fiatal, vajdasági alkotók, hogy nyaranta színházat vigyenek magyarlakta délvidéki falvakba, tanyákra, kisvárosokba. A hőskorban csacsifogattal vándoroltak, utóbb elmotorizáltak a traktorig. A hosszabb, sok-sok kilométert felölelő nyári turnékhoz ma már autókat is igénybe vesznek. Harminchatodik éve járják Bácskát és Bánátot minden nyáron – háborúban, békében – egy-egy újabb produkcióval. Vittek Shakespeare-t, Lázár Ervint, Molière-t, Kárpáti Pétert, commedia dell’ artét, musicalt és még harmincfélét. Tavaly magyar ősbemutatót tartottak (Gyarmati Kata Mérföldkő című művéből), idén kortárs lengyel drámaíró darabját kínálták. Vajdaságban a Tanyaszínházat minden nyáron várják és visszavárják. Egy bensőséges nézői vallomás szerint: „a faluban három ünnep van egy évben, a karácsony, a húsvét és a Tanyaszínház”. Állítom: elég egyetlenegyszer látni tanyaszínházi előadást a saját közegében, hogy az ember megtapasztalja az élmény rendkívüliségét, s megérezze, milyen kulturális értékőrző és közösségképző erővel bír ez a színházművészeti kaland.

35 év alatt a Tanyaszínház nyári társulatához 260-an tartoztak, akik 700-nál több előadást játszottak, hozzávetőleg félmillió néző szeme láttára. A tanyások eddigi premierjein végigfutva megállapítható, hogy működésük nem a szórakoztatóipari kereskedelmi hakni kategóriájába tartozik. (Amint arra pedig gyanakodnánk, az itthoni, utazó színházak repertoárja láttán.) A művészi, szakmai igényesség bizonnyal köthető a színházat vezető, 1985 óta tanyás Magyar Öcsi Attilához, valamint ahhoz, hogy a Tanya az újvidéki minőségi színjátszásra épít, részint az Újvidéki Színház, részint az Újvidéki Művészeti Akadémia emberállományára alapozva. Idén az Újvidéki Színház egykori vezető fiatal színésze (a pesti Stúdió K jelenlegi vezetője), Nagypál Gábor dolgozott a zömmel akadémistákból álló csapattal. Az ő rendezésében került színre Tadeusz Słobodzianek Ilja prófétája.

A jeles lengyel drámaíró 1992-es darabja népies passióverzió, játékos szenvedéstörténet – gazdag értelmezési tartománnyal. Nincstelen lengyel parasztok svungos tömegjelenetek során majdnem eljutnak odáig, hogy megfeszítik a köztük élő, betegeket gyógyító Ilja prófétát. Így ragadtatnák tettre magukat istenkereső dilemmájukban, miszerint milyen mindenható az, aki hagyja, tűri ezt a sok-sok emberi nyomorúságot. Ha Ilját mint második Jézust megfeszítenék és feltámadna, rögtön tudnának hinni az emberek a megváltásban. Boros Viktória díszlete praktikusan kínál ehhez teret: lécekből összeütött keresztút, lámpafüzéres, sík terepű kálváriadomb. A kereszt rövidebb, felüljárós szára remek biciklis és motoros belépőkre ad lehetőséget. A hangulatos színpadképben hol itt, hol ott bukkan fel valaki, passiózó népcsoportunk pedig virgoncan vonul erre-arra. A négyágú színpad körül ülő és álló nézők vidám és egészséges nyaknyújtogatás közepette kísérik figyelemmel az eseményeket.

Słobodzianek művének vajdasági körbejátszása rejthetett magában bizonyos kockázatot, nem is annyira a témája, mint inkább a nyelvezete miatt. Jómagam olyanfajta néző vagyok, akinél csak a legritkább esetben működik humorforrásként egy-egy jól elhelyezett bazmeg vagy baszki. Esetünkben, az az igazság, a tanyások még rá is tettek egy lapáttal az eredeti szövegre, amennyiben a Pászt Patrícia fordította sűrű francbákat picsábákra cserélték. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy a játszók fiatalos lendülete átvitte, átnyomta, átzúdította a trágárságot a magamfajta rigorózusabb néző által emelt palánkon. A társulat együttes ereje, pontosan összehangolt munkája, hibátlan ritmusérzéke elsöprő hatást kelt. Kiemelhetem egy-egy pillanatát vagy markáns vonását némely szereplőnek – Nagyabonyi Emese vörös loboncú Olgájának akaratosságát, László Judit utánozhatatlan „Ugye, papa” refrénjét, Pongó Gábort mint szemüveges katolikus szomszédot vagy Berta Csongor érdes, ízes és érzékeny hangú megszólalásait –, de a produkció igazi erénye mégis az a közös energia, amelyből a néző, úgy érzi, maga is hazavisz legalább egy zónaadagot. Jól jöhet az, amikor „térden csúszva kell / A szánkban vizet hordani, / S öntözni az üszköt, / Míg az erdő ki nem sarjad, / S újra virágba borul az almafa.”

Stuber Andrea