Road movie a sztyeppén

A Radnóti Színház Holt lelkek előadásán valószínűleg az is otthonosan belefészkelődik Gogolba, aki magát a regényt nem ismeri. Ha volt már dolga A revizorral, akkor észreveheti, hogy szerkezetileg a két mű emlékeztet egymásra. Több helyütt egyezik a felépítés: mindkettőben azonos tárgyú kétszemélyes jelenetek követik egymást. A revizorban különböző típusokat képviselő városi elöljárók kóstolgatják megvesztegetési céllal az ellenőrnek hitt Hlesztakovot, a Holt lelkekben pedig Csicsikov alkudozik változatos karakterű földbirtokosokkal, hogy halott jobbágyokat vásároljon tőlük jutányos áron.

Ámde mi a Gogol-Gogol hasonlóság ahhoz képest, hogy egyik mű is meg a másik is mennyire hajaz a mai magyar valóságra! A Radnóti Színház produkciója ezt a lehető legnyilvánvalóbbá teszi számunkra, amikor hic et nunc keretbe foglalja a történetet. Az előadás elején és végén a színészek civil ruhájukban, önmaguk képviseletében jelennek meg a színpadon Bálint András igazgatóval az élen. Bálint mint színész az est narrátora is, bár e nemben a funkciója inkább hat ötlet-, mint rendszerszerűnek. Vagy legalábbis nem következetes. Első pillantásra egyszerűen olvasója a műnek, akárha egy könyvtár felső fertályában ülne s elmélyülne a regényben. De magaslati helye szószékre is emlékeztet, ahonnan kommentál, magyaráz néha. Eleinte hangosan közvetíti a hősök gondolatait, később előfordul, hogy csöppet sem jólértesült, hanem maga is a szereplőktől szerzi be az információkat. És van úgy is, hogy egyáltalán nincs jelen. Végtére is ki az, aki mindent tud(hat). Az eredeti regényben inkább fordított folyamat zajlik le: a fejezetek szaporodásával mind gyakrabban jön elő a szerző személyes reflexiókkal, önálló hozzáfűznivalókkal.

A tér, amely fölé emelkedik a narrátor, Horgas Péter díszletterve nyomán mindenekelőtt szürke. Modern és archaikusan rideg. Portrék szabályos sora a falakon – holt lelkek képtára. Pont annyira hat múzeuminak, mint zsúfolt urnafalnak egy temetőben. Persze nem urnák vannak a falban, hanem ilyen-olyan lyukak. Van, amikor kisebb széfet lehet nyitni rajta, duplafalút, belül gondosan őrzött ikon-Szűz Máriával. A színre (autóból? repülőgépből? fogorvosi rendelőből?) betolható ülések multifunkcionális ülőtereket teremtenek: lovaskocsit, hivatalt, mikor, mit. A szalonmiliő kivételével. Az „otthon”-hangulat feltűnően hiányzik a játékból. Csicsikov mindenekelőtt úton van, járja a birtokokat leleményes üzleti terve érdekében. (Rögtön az elején megtudjuk Morcsányi Géza fordításából-regényadaptációjából: Csicsikov a legutóbbi népszámlálási adatokban még szereplő, de azóta elhunyt jobbágyokat kíván felvásárolni, hogy elzálogosítsa őket a kincstárnál, így téve szert tőkére.)

Csicsikov – kollégiumi tanácsos (bármit jelentsen is ez a titulus) – nem férfiszépség, de nem is rosszkülsejű. Nem túl kövér, nem is túl sovány, nem mondhatnánk, hogy öreg, de az sem áll fenn, hogy túl fiatal. Így írják le, és ennek tökéletes meg is felel Rudolf Péter mint vendég. Alakítása magabiztos, lendületes, finoman humoros. Legkedvesebb meglepetése az a momentum, amikor úgy színészileg, mint figurálisan megadja magát Csomós Mari Dobozocskájának. Kettősükben az asszony lehengerlően játssza az agresszív ártatlan áldozatot az üzleti tárgyalásban, s ezenközben a gömbölyűre tömött színésznő önironikus bájjal élvezi ki hősnője sikeres taktikáját.

A produkció érdekes, élvezetes teátrális panoptikumát tárja elénk az emberi ilyen-olyanságnak: széplelkűségnek és szűkkeblűségnek, haszonlesésnek, bizalmatlanságnak, bírvágynak, rosszhiszeműségnek. Összességében inkább kis-, mint nagyszerűségnek. Gogol, mint ismeretes, nagyon tud röhögtetni magunkon. A színészi tablót egy-egy markáns színnel festik meg a szereplők. Szűcs Péter Pál ábrándos szemű idealista, Lukáts Andor tőről metszett Harpagon (ill. oroszul alighanem Garpagon). Schneider Zoltán egybeszabott monstrum, akinek rettegés ül hidegkék szemében. Kisemmizik. Tönkremegy. Nem tudom, még milyen rosszra gondolhat folyamatosan ez az ember. Csicsikovnak sem könnyű. Van olyan kaotikus pillanat, amikor Rudolf Péter, a vendégszínész felszalad a csigalépcsőn Bálint András igazgatóhoz, s megkérdezi, miért csinálják ezt vele.

A legszívderítőbben orosznak, a legvendégszeretőbb szláv léleknek Adorjáni Bálint Orrjukovja mutatkozik. A színész nagy svunggal, széles lendülettel és lehánthatatlan ölelésekkel teszi plasztikussá a figurát. Találóan elrajzolt jeleneteket köthetünk Wéber Kata és Petrik Andrea kettőséhez – igazán mulatságos, amikor mint társasági hölgyek a színházzal kapcsolatos elvárásaikat fejtegetik. Jószívvel regisztrálhatunk egy klasszikus kiragyogást is: Andrusko Marcella náthás szolgálólányként hívja fel magára a figyelmet. Szerencsésnek bizonyul a Radnóti színpadon már otthonosan mozgó és éneklő Vodku együttes részvétele az előadásban.

Általában véve némi közönyös elégedettséggel távozhatunk a Nagymező utcából. Valló Péter rendező rendben abszolválta a feladatot. Megmaradni az a pillanat fog, amikor Martin Márta cselédje furcsa téli balettet táncol a képzeletbeli hóban. Ugyanis le kell vetnie a személyzet közös csizmáját, mielőtt kilép a házból. Lábait kapkodva, emelgetve közlekedik keresztbe a színen. Abban a kis koreográfiában minden benne van. Alázat és megaláztatás, nyomor és humor, valóság és stilizáció, színpad és élet. Martin Márta tánca felvésődött egy virtuális emlékfalra, és nálam ott lesz rövid képregény formájában, amíg színház a világ.

Stuber Andrea