Dombérozó mulatság

A Radnóti Színház legújabb bemutatója a színház a színházban hervadhatatlan témájával foglalkozik. És mivel a Mohácsi testvérek (le)írták A csillagos eget, gondolhatjuk, hogy a darab vígjáték, ha netán keserves is. Ami aztán Mohácsi János rendezésében megelevenedik a színen, az egy magyar színház ma. Persze nem kifejezetten egy. Mindenféle színházak beleférnek ebbe az egybe. Kicsik és nagyok. Fővárosiak és vidékiek. (Főleg Zalaegerszegről.) Nemzetik és igenzetik. Függők és függetlenek. Alternatívok és alternatíva nélküliek. Mostaniak és régiek. (Voltaképp egészen Goldoniig visszamenőleg.)

A díszlet ezúttal pőrén és rigorózus adottságként feltárja a Radnóti színpadán elhelyezkedő oszlopot. Látjuk mindazt, ami fontos lehet egy színpad környékén: a próbatáblát, a próbát vagy előadást világítva jelző lámpát, a színészbüfé pultját, italkészletét. A kissé hosszas kezdés során a társulat Bánk bán-próbájába kapcsolódunk be. Fiatal rendezőnő (Szávai Viktória) mutatkozik nem nagyon felkészültnek, ugyanakkor művészszínházi hajlamokkal megáldottnak. Legutóbbi sikerét (?) a Ványa bácsi címszereplőtlenített verziójával aratta.

A trupp tagjait színes zsánerfigurákként ábrázolják a Radnóti színészei. Adorjáni Bálint lendületesen adja a vezető fiatal színészt, akiről sötét titok derül ki: gyerekkori trauma nyomán képtelen brühühü nélkül kimondani a füst szót. Andruskó Marcella és Móga Piroska ifjú, butácska színésznőket játszanak, akik sosem hiányozhatnak egy Mohácsi festette társulati tablóból. Szervét Tibor a gyönyörűen megfáradt rutinié, Gazsó György a váratlanul fellázadó, megbízható karakterszínész. Kováts Adél gondosan hozza az alkalmazkodni megtanult, középkorúsodott dívát. Kiemelkedően szép teljesítmény Martin Márta súgónő-alakítása. Néma, magába zárkózó üldögélései épp olyan erőteljesek, mint ritka megszólalásai. Pál András rögtön társulatvezetőként debütál a Radnótiban, legfőbb menedzsermunkatársa szerepében pedig Petrik Andrea formája meg a civilt, Aki Csak Jót Akart.

Néhányan a színészhős mellett másik figurát is teremtenek: Kováts Adél bejön a képbe tanácsi elvtársnőként önkormányzati asszonyként, hogy egyfelől meghatottan lelkesedjen a művészetért – kérdés, a valóságban vajon létezik-e még ez a civil hév –, másfelől dramaturgiai elvárásokat jelentsen be a Bánk bán-előadás végkifejletét illetően. Szervét Tibor pazarul eljátssza az illetékes polgármestert is, aki minden bizonnyal elég sok hájjal megkent ahhoz, hogy hivatalban legyen. A kitűnő Schneider Zoltán egyszerre röhejes és félelmetes a színházat einstandolni készülő nagy nemzeti művész szerepében. Schneider Pongrácza éjjel-nappal színész, s ezen belül még akkor is, amikor a mobiltelefonja csöngeni kezd. A történetet, amely A csillagos égben lejátszódik, nem mesélem el. Sajnos az élet (mármint a színházi) ismeretében lehet tudni, mi lesz a vége.

A Mohácsi-darab színházi helyszínén, a Bánk bánra készülődés közepette olykor erős robaj hallatszik. Folyik ugyanis a környéken a múltépítés, nyilván állami nagyberuházás. Kaposváron Mohácsi 1956-os színdarabjában leástak a mélybe, hogy megtalálják a múltat. Lehetséges, hogy itt is ez történt, csak nem olyan múltat találtak, amilyet szerettek volna, ezért kell újat építeni. Ki tudja. Erről nem regél e darab. Az előadás utolsó képe is bír némi Kaposvár-reminiszcenciával. A repülőgép sok ablakos fala, amely leereszkedik a szereplők mögött, emlékeztet a legendás, Mohácsi-féle Csárdáskirálynő harmadik felvonásának hadihajófalára. Arról tudjuk, hogy elsüllyedt. Erről gondolnánk, hogy úgyis lezuhanna.

A Radnóti előadása sok mindent finoman be- és megidéz a magyar színház tájairól, sőt csúcsairól. Amikor az új irányvonalnak megfelelően népitánccal melegítenek be a színészek, akkor majdhogynem Pintér Béláékat véljük látni. Kovács Márton bandája pedig mintha a Sárga liliom zenéjét húzná egy egykori nemzetis társulat talpa alá.(Az nehezebben értelmezhető, hogy a társaság olyan nótára mulat, amely dallamával a szlovák Himnuszt idézi-fricskázza.) Amikor a színészek hosszú, mindent verő dobkoncertbe fognak, akkor úgy érezhetjük, most Bodó Viktor-rendezésbe csöppentünk. A rendezőnő modelljét éppúgy megsejthetjük, mint a társulatvezetőét vagy a Raplódi (!) Nemzeti Színház ide is pályázó igazgatójáét. Az előadás iróniával és öniróniával ábrázolja a színháziakat. Látjuk, értjük a humorukat, kajánságukat, emberségüket, önzésüket, kiszolgáltatottságukat, gyávaságukat, szeretetreméltóságukat. Esendők néznek esendőket.

Az utalások finomak, szellemesek, kellően áttételesek is, s mindvégig megmaradnak a színházi belterjben. Valahogy nem tud túlnőni az előadás a teátrumon, hogy szélesebbre, magasabbra vagy mélyebbre nyisson a valóság felé. Alighanem ezért hagy hiányérzetet a produkció, amelyet amúgy egy kellemes és Mohácsi-viszonylatban meglepően rövid estén tehetünk magunkévá a Nagymező utcában.

 Stuber Andrea