Pókhálósgomba leve

Akadhat, aki a Székely Csaba Bánya-trilógiájával való ismerkedést olvasva kezdi, az idén megjelent drámakötetbe fúrva bele magát. Ez esetben a harmadik műnél rögtön tudja, hogy már csak ez hiányzott. Megismerte addigra a képzeletbeli erdélyi faluból az exbányászt, az orvost, a polgármestert, a mélymagyart, de még hátra volt a plébános meg a szeretője, akit a korábbiakban már említettek a szereplők.

A harmadik mű, a Bányavíz még sötétebb, még súlyosabb, mint az előző kettő. Globálisabb, vagy ha úgy tetszik: határtalanabb. Helyszíne épp csak annyiban különbözik egy elképzelt, isten háta mögötti magyarországi falutól, hogy aki innen indul neki a világnak, nyugatnak, az Magyarba jut. Írásműként már kicsit talán fáradtabb és fárasztóbb a Bányavíz, hiszen kitanultuk a dialógustechnikát, a szöveg humorforrásait, a McDonagh-Varró-féle repetitív elemeket. A harmadik darab egyrészt mind fölényesebb írói ujjgyakorlat, másrészt pedig pont az i-n. Érezni: a trilógia kész, körbeért, kiteljesedett. Nem véletlenül nyert díjat a Bányavíz az Örkény Színház tavalyi drámapályázatán. (Meg is próbáljuk elképzelni a döntnököket, amint tanácstalanul forgatják a darabot, a jeligét: Hát ez a profi munka vajon kié lehet? Megpróbáltuk itt az imént elképzelni ezt, de nem sikerült.)

Csizmadia Tibor ezúttal résen volt: elsőként vitte színre a művet. Korábban kifejezetten hátrányosnak bizonyult Csizmadia két, formátumos Bánya-bemutatója számára, ha a darabbal nem ott találkoztunk először, hanem megelőzték nézői táncrendünkben a marosvásárhelyiek tévedhetetlen Bányavirág- és Bányavakság-előadásai. Most azonban tiszta a pálya a budapesti Bánya-társaság előtt. Élvezi az alkotócsapat annak előnyét, hogy maga is beavatódott már az írói világba, meg számunkra sem ismeretlen. Bozó Andrea és Kaszás Gergő alighanem kisebb doktorit tudnának írni ebből a keserűen ízes, könnyed humorú, nyomorú létből, amelyet Székely Csaba színpadra teremt.

Minthogy a főhős ezúttal a plébános, így a látványt tervező Cziegler Balázs díszlete szépen egyesíti isten házát az isten szolgájáéval. A patináskék bútorzat egyszerre ad ki paplakot és templomot. Konyhahajó és oltárkredenc. A szekrények üveges ajtaja egyben ablak az utcára. A tér közepén kisebb pulpitus áll, itt gyakorolja dikcióját a Kaszás Gergő által erősen modorból szőtt Ignác atya. Amikor befejezi, hátramegy, és igazi kocsmai pózban ledönt néhány pohár pálinkát. Fekete reverendája alól kacéran kivillan lila melegítőnadrágja és koszlott edzőcipője.

A házi szószék minden bizonnyal sokat látott darab. Nyilván tudnának mesélni róla – ha mernének – az Ignác atya hatálya alá tartozó, vallásórára járó kisfiúk. Mindenekelőtt a templom gondnoka, Ignác atya nevelt fia, Keserű Márton, akinek megformálásában Márkus Sándor alighanem ösztönösen elegyíti a gazdag színészi tapasztalat hiányát a fiú egyszerűségével, indulatainak tompultságával. Hősét a cselekményben kiszabott pályája törvényszerűen viszi az elszenvedett erőszaktól az elkövetettig. A fiú áldozata a tanító lánya, aki ugyan nem éli meg súlyos traumaként a történteket, de azért az Imolát játszó Eke Angéla szép arca olyan, mintha egy egészséges szőlőszemből épp mazsolát készülne szottyantani a riadalom és az aggodalom. Cziegler Balázs különösen kedves ötlete, hogy éjszakára fehér, csipkés miseruhát adat a lányra, mivelhogy nincstelen menekültként fogadta be őt és apját Ignác atya, miután leégett a tanítóék háza. (Vö: Három nővér III. felvonás.) Miközben Tóth József tanítójának hasáról szinte pattognak le az atyától kölcsönkapott ing gombjai.

Az előadás kissé talán túlságosan is egyenletes talaján kinő, szárba szökken és virágba borul Bozó Andrea alakítása. A kelekótya házvezetőnőt, Irént adja, aki totyorog, motyorog, sültelenségeket beszél (ahogy Tóth József mondja) és tapintalanságokat követ el (ahogy Eke Angéla mondja). Járkál öreges lépteivel a házban, és amiképpen a csipketerítőket igazgatja folyton, úgy próbálja elrendezni az emberek sorsát is. Amikor a fiatalokat összeboronálja, Márton arcát megsimítja, Imola felé pedig biccent egy tartózkodón üdvözlőt, mert nyilván tudja ő Szövérfi Imrét is persze.

A történet lezárása nem feloldás, talán csak egy kis csendes megpihenés (vö. Ványa bácsi IV. felvonás vége). Irén és Márton ülnek a lépcsőn és nevetgélnek a helyzet komikumán. Márkus Sándor Mártonját talán a humorérzék fogja megmenteni. Bozó Andrea játékában pedig benne van a mindentudás. Hit, reménytelenség, szeretet.

Stuber Andrea