A szűk család

Shakespeare: Hamlet

Miskolci Nemzeti Színház

Új vezetői korszakának első évadát éli a Miskolci Nemzeti Színház. Gazdag, zsúfolt, igen munkás szezon volt ez, 16 bemutatóval, fesztiválokkal, számos programmal, rengeteg energiával, érdeklődő közönséggel. Már önmagában az is jó hírnek számított, hogy Kiss Csaba igazgató rendezői kart vitt Miskolcra, ami mindenképpen biztató lépés: okvetlenül hozzájárul egy színház szakmai színvonalának fejlődéséhez, a társulatépítéshez, a műhelymunka erősítéséhez. Az évadkezdés előtti sajtótájékoztatón a direkció ismertette a műsortervet, ebben szerepelt a Hamlet premierje Pál Andrással a címszerepben, Kiss Csaba rendezésében. Erre a programpontra az ember óhatatlanul felfigyelt. A Hamlet bemutatása mindig ünnep, mindig fontos esemény, hát még egy induló színház első évadában, az igazgató színrevitelében. Ezután halvány balsejtelmet váltott ki e sorok írójából az, hogy a Hamlet bemutatója az évad végére csúszott, s a címszerepben Pál András helyett Rusznák Andrással, aki pályakezdő színészként egyik nagy szerepből a másikba esett az első miskolci szezonjában.

A fenti gondolatok természetesen előzetesen járnak a várakozással teli néző fejében, mielőtt még megérkezne a Csarnokba, az előadás színhelyére. (Sajnálatosan elkésve pár percet, ami csökkentheti valamelyest nemcsak a produkció befogadásának hiánytalanságát, hanem e kritika teljes értékűségét is.) Első pillantásra a helyszín lenyűgöző, mindenekelőtt a Csarnok forgószínpada, amely olyan a kopások szabálytalan csíkjaival, mint amilyen az öreg isten arca lehet. Ráadásul a külön forgó külső ív gyönyörű temetési jelenetek rendezését teszi lehetővé. Impozáns a színpad tágassága is – széltében-hosszában-magasságában is nagy térben ülhetünk viszonylag közel. Majdnem Dániában vagyunk mi néhány sornyi nézők is, akik kétfelől szegélyezzük a játékteret. A díszlet legfőképpen a puszta színpad, alig világítva, homályban, éjszakai derengésben, nagy, fekete szellemlepellel. A tér atmoszférikus erővel bír – látványtervező: Berzsenyi Kriszta –, ezért azonban súlyos árat fizetünk: szétszóródik és elnyelődik a hang, így a színészek beszédét nehezen halljuk-értjük. Miközben hangulatfokozó, filmzene áradású kísérőzene szólal meg időről időre, Palotai Zsolt (DJ Palotai) jóvoltából.

A színészek egyébként – mint arról a restelkedő késő néző mások elbeszéléséből értesült – vendéglátóként fogadták a közönséget, helyükre kísérték a nézőket. A továbbiakban azonban nem tartották velük a kapcsolatot, tudomást sem vettek róluk, jóllehet a fizikai közelség fennmaradt. A játszók a nézőtér első soraiban foglaltak helyet, és mind résztvevő figyelmükkel, mind öltözékükkel – félig civil holmi, félig emblematikus klasszikus ruhadarab – kicsit olyan benyomást keltették, mintha színházi próbán vennének részt. Élhetünk a gyanúperrel, hogy ez a folyamatos jelenlét pusztán egy nem túli eredeti rendezői fogás, de éppenséggel ambicionálhatja azt is, hogy a színészcsapat a lehető legközösségibb módon elmerüljön a darab világában és értelmezésében. Ám pont ez utóbbiban, a rendezői koncepcióban nem sikerült felfedezni kivehető jegyeket, meghatározó irányokat.

Egészen biztos, hogy Kiss Csaba markáns, célratörő és kissé talán türelmetlenségre utaló elképzelésekkel vágott neki a Hamlet színrevitelének. Arany János szövegét használja, azt húzta meg igen erőteljesen Rácz Attila dramaturggal. Számos szereplő kiesett a rostájukon, szinte kamara méretűvé szűkült a helsingőri történet. Nincs Fortinbras, nincs Horatio – ez minden bizonnyal súlyos, sőt pótolhatatlan veszteség a címszerepet játszó színész számára –, nincsenek se sírásók, se nevetések (pardon), se színészek nincsenek voltaképp, hiszen a szerepük átosztódik a Rosencranzot és Guildensternt játszó Fandl Ferencre és Kokics Péterre, akik olyannyira túlélik az angliai utat, hogy el sem mennek. Simon Zoltán Laertese sem veszti életét a szép képi megjelenítésű párbajban – neki jutnak a befejező szavak. Három halott fekszik a színen egymás mellett a végén. A szűk család: Gáspár Tibor Claudiusa, Varjú Olga Gertrudja és a Rusznák András mint Hamlet.

Kiss Csaba nagy mozdulatokkal megnyesett verziójában a Hamlet-drámából fontos szövegek tűntek el – már azokon kívül, amelyek elszálltak a levegőbe –, némelyek pedig áthelyezés útján veszítettek eredeti jelentésükből és jelentőségükből. Hamlet a Lenni vagy nem lenni monológot például akkor mondja el édesanyjának, amikor a királyi pár épp a színészetben való jártasságáról tesz tanúbizonyságot. Szövegátosztás útján Hamletet itt attól is megfosztották, hogy ő legyen a darab színházi szakértője, színjátszási instruktora. A fiú – akár egy kisgyerek – mintha csak annyit tudatna a nagymonológ elmondásával, hogy ő is, ő is akar színészkedni! Talán azért, hogy egy beszédgyakorlat örve alatt finoman megfenyegesse anyját az öngyilkossággal. A húzások is súlyosan érintik Hamletet, ráadásul amit meghagytak neki, avval sem kényeztetik el. Van olyan monológ, amelyet a címszereplőnek úgy kell elmondania, hogy azalatt Rosencrantz és Guildenstern épp látványosan építik a színészek fellépéséhez szükséges színpadot. (Amelyre aztán Claudius és Gertrud ülnek fel.) A kimaradt textusok mellett a mondandóra szánt idő is hiányzik: töredékjelenetek jönnek egymás után, amelyekből a szavakkal együtt mintha kiszökött volna az eljátszanivaló is.

Rusznák András – bár ígéretességét senki nem vonhatja kétségbe – egyelőre nem látszik eléggé felkészültnek és felkészítettnek a Hamlethez. Ezt a rendező és az igazgató közül legalább az egyiknek kellett volna tudnia, látnia. Alakításával egyelőre ott tart, hogy rokonszenves erőfeszítéssel igyekszik megérteni és megértetni Hamlet (megmaradt) szavait. Természetesen nagyobb rutinnal állnak helyt és igyekeznek kitölteni a hézagokat a tapasztaltabb játékosok: Varjú Olga, akinek a Bárkában már „megvolt” Gertrud, Gáspár Tibor, akiben mindig kész fortyogni a drámai erő és Szegedi Dezső, aki magabiztosan hoz egy hagyományos Poloniust. Ophelia szerepében Lovas Rozi szépen elbíbelődik egy apailag agyonparancsolt, zaklatott szerelmes lány állandó rezdülésekben kifejeződő belső életével.

Gertrud és Claudius kettőse az egyetlen olyan szála az előadásnak, amely könnyen felfejthető. Egyrészt azért, mert némely jelenetek világosan utalnak arra, hogy szerelmi házasságot kötöttek. A férj szereti feleségét és olyannyira respektálja, hogy minden döntés előtt hozzá fordul iránymutatásért. Gertrud azonban megretten Hamlet szemrehányásaitól, felismeri tettük súlyos voltát, s a továbbiakban nem engedi magához Claudiust. Végezetül ő választja a saját halálát a fiáé helyett. Ez a rendezői interpretáció megfelel annak, ahogyan a királyi pár sorsát Kiss Csaba már a Hazatérés Dániába című drámájában is látta. Ebből idézek végül szeretettel, a második felvonás nyolcadik képéből, Claudius és Gertrud hálószobájából:

Claudius: Leszünk mi még úgy, mint rég?

Gertrud: Hogy szeretlek-e?

Claudius: Igen.

Gertrud: (nagyon komolyan) Ha nem, felkötném magam.

Claudius: Mindig csak ilyeneket mondj!

De hát ezt aztán végképp nem mondhatták el, mert ez egy még másikabb darab.

Stuber Andrea