Alkirály!

Könnyedén, elegánsan vágnak bele A zöld kilencesbe a Vígszínházban. Atmoszférabesugárzó fekete-fehér utcakép után tercettbe fognak a főbb szereplők. A szüfrazsett grófkisasszony (Réti Adrienn) a sovinizmus ledöntendő, petyhüdt korlátairól énekel, a sorozatgyilkos (Fesztbaum Béla) azt zengi, hogy őt a nőknek „csak a nyaka, csak a nyaka” érdekli, míg a szélhámos (Csőre Gábor) esti szélhámiakeresőbe indul dalolva. 1909-ben vagyunk Pesten, este héttől reggel hétig. Tehát a Hamvai Kornél írta színdarab e ponton majdnem megfelel a klasszikus – és több jeles utód szerint félreértett – arisztotelészi követelménynek, az időegységnek. (Jó, hát 24 óra helyett 12 – félklasszikus.) Minthogy a műben futólag felbukkan Molnár Ferenc is, a Liliom bemutatójának estéjén, így véletlenül azt is tudhatjuk, hogy A zöld kilencesnek 1909. december 7-én és 8-án kell játszódnia. Emiatt némi aggodalommal gondolunk a főhősnőre, aki eszerint télvíz idején úszik a Dunában, pedig nem Schirilla a neve, hanem Szendrői Marianne grófnő. Ugyanakkor a decemberi dátum nem passzol össze a darabban szintén szereplő Wekerle Sándor miniszterelnök valójában szeptemberi lemondásával, valamint Blériot októberi budapesti repülőbemutatójával, de ezen a ponton azonnal hagyjuk abba a csomóknak kákán való keresését! Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy más nagyszabású események viszont stimmelnek, máris láthatjuk: igazi világvárost idéz elénk a darab a múlt századelőről.

A Darvas Benedek–Hamvai Kornél–Varró Dániel alkotói hármasnak – illetve Ascher Tamással együtt: négyesnek – sikeres színházi előzménye a 2007-es kaposvári Rejtő-feldolgozás, a Vesztegzár a Grand Hotelben. Kicsit emlékeztet is valamiképp az egykori kaposvári módira Menczel Róbert díszlete, talán a mindenek fölött álló, pályaudvarinak ható órától, vagy nem tudni pontosan, hogy mitől. Esetleg a konflis szellemes és takarékos megoldása miatt, amikor az egy síkú papundeklijármű úgy érkezik meg a helyére, mint Japánban a metró az állomásra. (Ló nélkül, az ajtókivágásba.)

Ebből a vígszínházi munkából Rejtő Jenő ki lett hagyva, de Hamvai Kornél maga is képes volt kiötölni kedves, fordulatos, jólesően kiszámítható történetet csupa korabeli figurával. Minden nagyon stílszerű, és kiválóan belepasszol a Vígszínház miliőjébe, patinás múltjába, történeti szórakozató profiljába. (Amúgy Ascher Tamás 1986-ban rendezett legutóbb a Szent István körúton, és a mostani meghívása/megszerzése éppúgy Eszenyi Enikő igazgató művészi igényességére utal, mint például az idei évad jelentős Brecht-bemutatója, A jóembert keresünk.) Darvas Benedek muzsikája operettet idéző, bár annál tágabb is, helyenként világzenés beütésű. Varró Dániel a dalszövegekben hozza azt, amit megszoktunk tőle: humorforrásul szolgáló, leleményes rímpárokat az „óceánt–kócerájt”-tól kezdve a „tunya test–Budapest”-en át a „hajcihőn–balcipőm”-ig. Ascher Tamás pedig Ascher Tamás, a maga gondosságával, figyelmével és maliciózus derűjével.

A zöld kilencesben a valósággal nem véletlenül egyező archaikus figurák kavarognak a színen. Itt simliskedik a Rottenbiller utcát felszedető és a burkolatot eladó üzletember, akit Csőre Gábor snájdigan és mérsékelten lendületesen alakít. Elénk lép a csinos, szőke nőmozgalmárnő, vagyis a bizarrul előnytelenül öltöztetett és rendezőileg sem feltűnően megsegített Réti Adrienn. Számára egyedül a pincért játszó Géczi Zoltán kínálja tálcán a lehetőséget, történetesen azt, hogy táncoljon a tálcáján. (És még egy légből kapott K – mint Cairo – betű is a színésznő rendelkezésére áll a mutatványhoz.) Fesztbaum Béla ominózus hotelportása inkább kedélyes operettrém, mint sátáni sorozatgyilkos, de ettől függetlenül megállapíthatjuk, hogy ebben a korhoz kötött zenés színházi műfajban Fesztbaum mozog és énekel talán a legautentikusabban. Ámbár Járó Zsuzsa is imponálóan, nagy magabiztossággal adja a dívát, valamint Gyuriska János is kitűnik az egyiptomi alkirály szerepében egyfajta feszes, pontos, jókedvű iróniával. (Amikor váratlanul vitustáncba kezd az úri társaság kellős közepén, akkor egy pillanatra az a lehetőség is felmerül, hogy talán valamiféle múmiás-homokviharos átváltozásra készül.) Jószerével mindenkinek van olyan pillanata, amikor kitűnik – Hegedűs D. Géza például igen sikkesen tud átszaladni keresztbe a színen, amikor a főtérburkoláson fáradozó székesfehérvári küldöttség üldözi a Parlamentben a Zavaros néven futó, félmeztelen Varju Kálmánt.

E ponton meg kell jegyeznünk – mivel a darab egyik helyszíne az Országház –, hogy az alkotók egyáltalán nem erőltetik az aktualizálást. Merőben véletlen és önkéntes reakció, ha a fehérvári politikusok „körömszakadtáig tagadunk, aztán egyszer csak elfelejtik” jelszava kapcsán esetleg mégis áthallásra ragadtatjuk magunkat.

Tovább folytatva a szereplők felemlegetését – mert hát a produkció értük van, rájuk épül, őket kínálja harmonikus egységben minden egyébbel –, Mészáros Mátét könnyű még megszeretni közülük, aki a peches, legatyásodó típusú hírlapírót játssza ágról szakadt bájjal. És ott van végül, de nem utolsó sorban a több különböző figuraként felbukkanó Péter Kata, aki lenyűgöző aprólékossággal és ideadással hozza azt a Vay Sándort, akit Vay Sarolta alakított egész életében – vagy legalábbis amíg egy feldúlt após le nem buktatta és fel nem jelentette. De ez egy másik történet.

Hogy a zöld kilencesnek, ennek a sűrűlevelű kártyalapnak mi a szerepe a vígszínházi zenés pesti cécóban, azt ha akarnánk, sem tudnánk – és még ha tudnánk, sem akarnánk – szabatosan elmagyarázni. Maradjon az előadás titka a leendő szépreményű közönség számára.

Stuber Andrea