A megcsúszás magasiskolája

Kisfaludy Károly: Csalódások

veszprémi Petőfi Színház

Ha az ember „mihez képest?” alapon nézi Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátékát, nincs oka elégedetlenkedni. (A színháznézésben ugyancsak elhanyagolhatatlan tényező a „mihez képest?”.) 1828-ban született a mű, a magyar drámatörténet rögös útjának elején. Ötven év telt el Bessenyei György felütése, a színpadon – mint láthattuk tavaly – ma már csak nehezen és nagyon rafináltan alkalmazható A filozófus óta. A Bánk bán néhány változata papíron létezik már, de nem ismeri szinte senki. A nézők német lovag- és rémdrámákra tódulnak a színházba. A magyar darabok erényei jobbára kimerülnek abban, hogy magyarok és nemzeti pátosszal zengedeznek. Ez utóbbi vonások persze igen jelentősek ekkoriban, amikor ébredezik épp a nemzetállamok eszméje. És persze szép, szép a „Dicsőség, békesség hazámnak. (Meghal.)” – tónus az első magyar színpadi sikerben, Kisfaludy Károly Tatárok Magyarországon című, 1819-ben bemutatott drámájában, de vígjáték is kell, mert a közönségigény nagy úr. Kisfaludy Károly nekilátott és megcsinálta. Jobbára a korabeli német darabgyáros, Kotzebue nyomán, az ő cselekménybonyolítási mintája és komikus eszköztára szerint, de aztán mégis az történt, hogy Kotzebue-t hamar elfelejtette a világ, nálunk viszont Kisfaludy mára sem lett játszhatatlan, még ha az érdemeit elsősorban a műfaj megalapozásában tartjuk is számon, nem pedig a csúcsteljesítmények kapcsán emlegetjük.

A Veszprémi Petőfi Színház idei évadának első bemutatójaként Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátékát játssza. A szerző utolsó komédiája abban az évben született, amikor Kölcsey kiadja a Himnuszt, Széchenyi a Lovakrult, Brunszvik Teréz Angyalkert néven megalapítja az első óvodát Budán, alakul a Magyar Tudományos Akadémia, megszületik Ibsen és Tolsztoj, Gogol pedig már a színészettel próbálkozik Péterváron. A nemzetközi normáknak megfelelő vígjátékában Kisfaludy jellegzetes magyar karakterekkel és vicces-bájos magyar nyelvezettel dolgozik. „Nem is kell nekem olyan nyámmogó dajna, aki hébe-hóba egyet lép, és kétszer nyög” – mondja például az azóta típussá, sőt már-már izmussá vált szereplő, Mokány. A műfaj szárnyra fog kapni – ezt ígéri az első fecskék egyike.

Valló Péter 21 évvel ezelőtt az Agria Játékszín keretében már színre vitte a Csalódásokat, s bizonyára megragadt emlékezetében ama produkció Éberwein Róbert tervezte díszletének kerti lugasa, a rácsokra futtatott virágokkal. Ezeket az elemeket a veszprémi bemutatóhoz tervezett díszlete is tartalmazza. Persze könnyebb volt az egri Líceum udvarán zöldellni fűvel fával, mint a szép, szecessziós veszprémi színiépületben, de az alkotók nem ismernek lehetetlent. Vagy legalábbis ismerik Barabits Elemér alsótekeresi faiskola-igazgatót, aki a produkció rendelkezésére bocsátott eleven fákat, cserjéket, tujákat. (Bár lehet, arra nem számított, hogy egyes szereplők igen gyengédtelenül idéznek elő levélhullást farázás útján, illetve szerelmi és féltékenységi szenvedélyükben gyökérlabdástul tépnek ki fákat a színiföldből.)

A kertben nagy természetességgel, egyben logikára felfűzhető (napi)rend nélkül bóklászó szereplők képe s szerelmi praktikáik óhatatlanul beidézik Beaumarchais-t, de ezt nem bánjuk. Valló rendezése és a színészek játéka a bonyodalombonyolítást tekintve épp oly hasznavehetőnek és gördülékenynek mutatkozik, mint egy-egy Figaro-féle lelemény. A színészgárda rokonszenves igyekezettel, egyben kissé széttartó stílben végzi el derekas munkáját. A Lombai irodalmi inspektort játszó Nyirkó István lassan építkező, tömbös alakításának kedves vonása, hogy a színész mimikája Hofi Gézára emlékeztet kicsit. Mokány földesúr képében Kőrösi Csaba integer figurát hoz: jóravaló, lassúdad, kolbász- és törkölyszagú népies fickót. Kovács Gergely hosszúkezű, hosszúlábú színpadi újoncként a szerelmes fiatalember szerepsablonjait gyakorolja nem eredménytelenül. Dobra Mária Lidije úgy kóvályog a kertben, a kívánatos és nemkívánatos udvarlók között, hogy abban felsejlik valami modernebb, dekadensebb tétovaság is. Csarnóy Zsuzsa élesebben – mondhatni: operettesebben – szólaltatja meg a komikus vénkisasszonyt, Lucát, miközben Trokán Anna korban és karakterben nehezen egyeztethető össze a ház nagyasszonyaként funkcionáló Köröndy Linával. Jó benyomást kelt a Lina társalkodónőjét, az egyetlen józan asszonyt józanul megformáló Terescsák Eszter, s öröm látni olyan ízes epizodistát, mint az uradalmi kertész klasszikusan kis szerepében felbukkanó Vajda Károly.

Az előadás vezérhangyájának Sághy Tamás tekinthető, gróf Elemir szerepében. Könnyed, elegáns, elborult szerelmes. Van a színésznek egy ismétlődő játéka: a kavicsos kerti ösvényen minden alkalommal megcsúszik, amikor arra jár. Nem tudni, hányszor. Akárhányszor. Ezt persze bizonyos érthető ellenszenvvel akár idegesítőnek is találhatjuk. De az a helyzet, hogy briliáns. Kétszer nem csinálja ugyanúgy. Van, hogy eszébe jut, vigyáz, és mégis. Van, hogy kikerüli. Előfordul, hogy majdnem lemegy spárgába, csak hogy a füvön maradjon. Van, hogy már azt hiszi, megúszta, aztán mégsem. Miközben valamennyi mozdulata végtelenül természetesnek hat. Sághy Tamás színészileg mindent, de mindent tud erről az egyszerű, ám hatásos a gegről. Lefegyverző.

Stuber Andrea