A jó oldalon

Stefanovics Angéla, a Kaisers Tv Ungarn Üregi Szidónia művésznője a legjobb női mellékszereplők egyikeként várja a díjkiosztót. Kitaszítottakról, nagyon színészekről és egyenrangú alternatív alkotótársakról beszélgettünk.

10 évet töltöttél a Budapesti Kamaraszínházban. Amikor ez a színház már köztudottan a végét járta, bombáztak ajánlatokkal máshonnan?

Nem bombáztak. Mindenki nagyon sajnálkozott afölött, hogy a Kamaraszínházat bezárják, az egész szakma, ám a társulatból senkit nem hívtak sehová. De ami engem illet, én most nem is szeretnék leszerződni másik helyre. Telítődött a vincseszterem, nem tudnám elképzelni, hogy augusztusban bemenjek egy színházba és májusig ki se jöjjek. Legalább egy évig biztosan szabadúszó leszek. Ha nem akad színészi munkám, legfeljebb elmegyek jógaoktatónak. Megvan a papírom hozzá. Az elmúlt évadra mindenesetre nem panaszkodhatom, remek feladataim voltak. A Kaisers Tv Ungarn, a Peer Gynt az Örkényben – az feltehetően úgy lett, hogy Ascher Tamás látott Pintér Béláéknál –, Kárpáti Péter csapatával A pitbull cselekedetei. És még a Kamaraszínház utolsó bemutatói közül a Vasárnapi ebéd Rátóti Zoltán színrevitelében és a Tisztogatás, Sopsits Árpád rendezésében. Bár az utóbbi nem olyan jó emlékem, mert vele mindig nehezen boldogultam a próbákon.

Milyen vagy, amikor nehezen boldogulsz egy rendezővel? Makacs? Szemtelen? Ellenálló?

Ez mind. Amikor évekkel ezelőtt a Fekete angyalt csináltunk Árpáddal, majdnem meg is pofozott. De azért egyáltalán nem az ilyen heves alkotói viszonyok voltak jellemzőek erre a színházra.

Hanem?

Az én tíz évem a Kamara leszálló ágába esett bele, amikor ez a színház már nem tartozott a színházművészet élvonalába. Sok rossz előadásban játszottam, de jóban is. A Liliom, a Julika, az volt a csúcs. Kár, hogy májusban mutattuk be, és kevesen látták, szerintem a POSZT-on is helye lett volna. Magát a társulatot nagyon lehetett szeretni. Olyasféle sorstársiasság jellemezte, ami talán csak a vidéki színházakban érzékelhető. Más pesti színházakban valahogy rajta van a bélyeg a színészeken: ezek vígesek, azok katonások. Mi meg annyifelől verődtünk össze – sokan a szakma kitaszítottjaként kerültek oda, máshonnan kirúgva, számos jó színész is odakeveredett így –, és megkaptuk a lehetőséget, hogy csinálhatunk jót, ha tudunk. Nem volt megfelelési kényszer és soha nem tapasztaltam rivalizálást a fiatal színésznők között. Én személy szerint is nagyon kedvező helyzetben voltam, Szűcs Miklós igazgató szeretett és mindent megengedett nekem. Az utolsó két évben tulajdonképpen elkívánkoztam már, de ő mindig tudott valami vonzót mondani, olyat ígérni, amivel megtartott. Például eleresztett Pintér Béláékhoz vendégként játszani.

Hogyan kerültél hozzájuk?

Sokat jártam a Béla nyakára és rágtam a fülét, hogy hívjon már. Ismerem őt régről, közel egy korosztály vagyunk, gyakran megfordultam a Szkénében. Amikor Enyedi Éva terhes lett, én vettem át a szerepét Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördögben. Így jutottam aztán tavaly a Kaisers Tv Ungarnba. Jó szerep, jó előadásban. Láthatólag olyan társulatnál, olyan produkcióban, amellyel könnyebb a szakma előterébe, figyelmébe kerülni, mint bármi mással, amit színházban eddig csináltam. Most ismét Pintér Béláéknál próbálok a 42. hét című készülő darabban. Csákányi Eszter a főszereplő, szeptember végén lesz a bemutató.

Említetted a színészeken a bélyeget. Te látod rajtuk? A vígesek például milyenek? Évek óta együtt játszol velük a Pesti Színház Mikve-előadásában.

Szeretek a Vígben nagyon! Klasszikus színházi légköre van. Névtáblák az öltözőajtókon, portás, öltöztető, hierarchia. Régivágású, sármos férfiszínészek és szépen öltözködő, sminkelt színésznők, akik vékony cigarettát szívnak. Nagyon színészek, a szó legjobb értelmében. Közben tök jó fejek és iszonyatosan sokat dolgoznak. Az alternatív színházi környezet persze egészen más. Ott mindenki egy szinten van.

Mennyire van mindenki egy szinten a munkában Pintér Bélánál?

Béla halálpontosan tudja, mit akar. Néha még a hangsúlyokat is, hová kell tennie a színésznek a mondatban. De ettől még egy közvetlen stílusú alkotói folyamat részesei vagyunk, belebeszélünk mi is. Jóllehet Béla erőskezű rendező. Gyakran voltaképp azért próbálunk, hogy ő lássa, hol tartunk a történetben és haladhasson tovább, mert menet közben írja a darabot. Bár a 42. hét esetében, rendkívüli módon, már a próbák kezdetére kész volt a szöveg. Mondjuk próbapénzt most egyáltalán nem tudnak fizetni, de szerencsémre én épp forgatok, egy elsőfilmes svájci rendező munkájában. Hogy a 42. hét-beli kollégák, a partnerek miből élnek meg ilyenkor, azt nem tudom.

Tisztem szerint megkérdezlek a kritikáról is. Olvasol kritikát?

Hát… nagyon véletlenszerűen. Ha ki van téve az asztalra egy színházi büfében… Így. Az elejét szeretem olvasni, amikor a darabról írnak. Aztán ahol a szereplőkről van szó, ott nem nagyon szokott kiderülni, mi a kritikus véleménye a színész munkájáról. Ír két jelzőt vagy határozót, teszem azt „bátor eszességgel”, és kész. Amikor a Liliomot játszottam, az volt az egyetlen alkalom, hogy utána kifejezetten kerestem a kritikákat. Legalábbis átkutattam az asztalt a színházi büfében.

Arról valahogy nem nagyon jelentek meg kritikák.

Szinte csak MGP-től. Az ő írásán meg is hatódtam. Úgy éreztem, igen, ezt szerettem volna ebben a szerepben, csak nem tudtam volna olyan szépen megfogalmazni, mint ő.

A díjakhoz hogyan viszonyulsz?

Ami ezt a mostanit, a kritikusdíjat illeti, meglepődtem a jelöltségen. Rögtön el is határoztam nem foglalkozni vele, távolabbra tolni magamtól. Nehogy elkezdjem latolgatni az esélyeket meg izgulni emiatt. Kerekes Évát látom esténként a Peer Gyntben, hát ő aztán igazán… Általában véve, díjat kapni öröm. Óvodás korunktól kezdve úgy szocializálódunk, hogy létezik büntetési és jutalmazási rend. Aki valami jót csinált, azt kitüntetik. A díj –  vagy akár egy ilyen jelöltség is – megerősíti, hogy a jó oldalon állsz. Pozitív ösztönzés. Igazából egyedül az lehet ciki, ha esetleg utólag kiderül, hogy nem érdemelted meg. Vagy méltatlanná váltál rá.

Á, ilyen nincs. Legfeljebb az lehet, hogy valaki eleve meg sem érdemelte. De ha sok kritikus egyszerre találta jónak az alakítást… Az már mégiscsak méltónak marad meg.

Szóval nincs ilyen? Akkor megnyugodtam.

Stuber Andrea