Izzó galagonyabokorba bújt jegesmedve

AlkalMáté Trupp: Péter Kata

Zsámbéki Színházi Bázis

Hogy az AlkalMáté Trupp egyáltalán bemutatta idei, színészi tárgyú zsámbéki opuszát, az már önmagában véve sem kis dolog. Hiszen ez évi szezonjához a Zsámbéki Színházi Bázis, megdöbbentő módon, nem kapott semmilyen pályázati pénzt. Félő, hogy finanszírozás nélkül ez a közkedvelt színházi játszóhely halálra van ítélve. Kár lenne pedig a nagy múltú Bázisért, ahol a hazai közönségnek például olyan jeles alkotóműhely korai produkcióit volt módja megismerni valaha, mint Vidnyánszky Attila beregszászi színháza.

Ami a 2003-ban végzett Horvai-Máté osztály idei premierjét illeti, annak kapcsán talán már nem kell elmesélni az előzményeket. (Ámbár minden évben lehetnek színháznézői újszülöttek.) Magukat feldolgozó sorozatuk hatodik darabjához érkeztek, amelyben az osztály legfiatalabbját, Péter Katát tárják elénk a maga múltjában és tapasztalataival, 2012-es alakjában, állapotában, aktuális pálya- és életszakaszában. (Amibe azt is beleérthetjük, hogy ha egy színházi előadás mindig egyszeri és lényegében megismételhetetlen, akkor ezek a bemutatók többszörösen azok. Amennyiben az ez évi Péter Kata-feldolgozás bizonyosan erősen eltér attól, amilyen lenne, ha a sorsolás szeszélye folytán mondjuk 2009-ben vagy 2018-ban került volna/kerülne sor rá.)

A Péter Katához választott keret egyfelől mesei, másfelől pedig időről időre összeér, rendszeresen összeütközik az egyáltalán nem mesés valósággal. Ellentmondásokból építkezik. Már a legelső képben is meglepő és mulatságos, hogy fehér ló vontatta gumirádlis stráfkocsin érkezik az osztály mint kirívóan elegáns sereglet. Fehér estélyi ruhás hölgyek és fekete szmokingos meg frakkos urak, plusz a sajátos átmenetet képező Máthé Zsolt, aki fiú létére menyasszonyi ruhát visel, de őbelőle úgyis boszorkány lesz. A boszorkány pedig – akárcsak a király, a királylány vagy az átok – épp belevaló attribútum egy olyan, többmenetes varázsmesébe (Propp morfológiai besorolása szerint), mint amilyen Péter Kata köré szövődik a zsámbéki rakétasilóban. Ráadásul a mese a terápia eszközeként is szerepet játszik a történetben, illetve a főhősnő életében, mint arra előzékenyen utal a Péter Katák kezében feltűnő, meseterápiás Boldizsár Ildikó-kötet. (Ahogy Boldizsár Ildikó elméletében, úgy voltaképp a zsámbéki életrajzi sorozatban is az ember „fénytermészete” világosodik meg. Bármit jelentsen is ez.)

Az elhangzó monológok és dalszövegek illeszkednek a mesetematikába: a boszorkány lánya, akinek olyan hosszú nyelve volt, hogy kilógott a szájából és kilencszer körbe lehetett volna tekerni a teste körül, a királyság, amelynek keserűen összeszorul a szíve és az ökle, mert senki sem mutat kellő tiszteletet előtte, a Vas utcába vasvértben érkező Kata, a királylány, aki izzó galagonyabokorba bújt jegesmedve, s reggel úgy fekszenek mellette a legények, mint a januári fagyott kutya az út szélén. És így tovább, hol volt, hol nem voltban.

Az osztály vállalkozásának kényes pontja az szokott lenni a nézők és talán a címszereplő számára is, hogy a játékban mennyit és konkrétan mit tár(ja)nak elénk a főhős személyes életéből. A Péter Katában bámulatos tévedhetetlenséggel, hibátlan ízléssel találják meg a megfelelő arányokat és formákat. Ezt avval tudom igazolni, hogy az előadásból kevés egyértelmű konkrétum derül ki Péter Kata életéről. Miközben pontosan megértjük, hogy ennek az elszánt, ragyogó fiatal nőnek mindig is problémái voltak, önértékelési zavarral küzdött, olykor bizonytalannak, elveszettnek és reménytelennek érzi magát. Ugyanakkor az derül ki, hogy kint lassan nagyobbak a bajok, mint odabent. A színházi (és tágabb) világunk romlása évről évre egyre erősebben rávetül mindannyiunkra, s ezt meglehetősen érzékenyen közvetíti a nyári előadás-sorozat. De azt valahogy mégis lehet tudni erről a Máté Gábor nevelte társaságról, hogy a további várható beszorulások és beborulások ellenére sem fog szűnni bennük a fogékonyság az emberi helyzetek humora és komolysága iránt, s aligha veszítik el ironikus és önironikus látásmódjukat.

A Péter Kata-előadás a már jól beváltnak mondható formában zajlik. Van muzsikálás (két vendégmuzsikus is részt vesz a produkcióban: Lázár Zsigmond és Gulyás Ferenc), vannak dalok (egy Péter Kata- és egy Czukor Balázs-szám a csúcs, két csúcs, kiemelt kategóriájú hegy), van számos kisebb és nagyobb létszámú jelenet. Péter Katát játssza például Péter Kata, mindenekelőtt abban a szó szerint vallomásos jelenetben Mészáros Mátéval és Gál Kristóffal, amely egyébként egri produkciókat is visszaidéz, mint ahogy az egész előadás nyilván számos utalást rejt, amelyeket bizonyára értenek azok, akiknek érteniük kell vagy lehet. Mi nézők is csatolhatunk ide-oda. (Felrémlik egy régebbi AlkalMáté Trupp-produkció, amelyben az osztály előadta, miként kapott meg Péter Kata egy tévéjáték-főszerepet.)  Visszatérve a színészekre: jó Péter Kata Jordán Adél is, amikor az édesanyjával (esetleg mostohaanyjával) strandol sokat tűrőn, de a legjobb Péter Kata mégiscsak Szandtner Anna, aki a címszereplő meleg, puha naivitását, és szép lebbenékenységét is hozza. (Hiányzik az idei bemutatóból Fenyő Iván, Kovács Patrícia és Száraz Dénes. Úgy értem, valóban hiányzik.)

Fontos, ám a kelleténél talán jobban elnyúló és leülő része az előadásnak az Országos Péter Kata Szavalóverseny, amely a szereplők számára változatos lehetett attól, hogy esténként más-más zsűritagok keveredtek a színpadra, minek következtében a verseny eredménye is váltakozott. (Hol Mészáros Béla nyert, hol Vajda Milán.) Az előadás legkiválóbb, leghatásosabb, már-már emblematikus jelenetei azonban mégiscsak azok, amelyek kompakt színpadi formában és minimális áttételességgel beszéltek szűkebb szakmai és a tágabb hazai viszonylatainkról. Páros ujjú patások (Czukor Balázs és Mészáros Béla) vitája egy kocsmában, pohárka nedű, a déli lejtőről hozott, hajnali fűről csepegtetett harmat mellett. Péter Kata (Jordán Adél) lelkes felkínálkozása a Magyar Színházi Szakmának (Dömötör András), amely az ifjú színésznőre kétség nélkül rányomta a „tenyeres-talpas parasztlány komikai vénával” bélyeget, önmagával kapcsolatosan viszont már-már a skizofréniáig elbizonytalanodott. Harmadik szereplőnek belép az odáig budinak látszó, innentől emelvénynek ható fal mögül előmagasodó Politika, Mészáros Béla nagyarcot mutató alakjában.

Az előadás végén a menyasszonyi ruhás Péter Kata visszafekszik a zongorafedél alá, ott fogja tovább várni a herceget, aki lehet gyerekei apja, vagy férj, de lehet színház vagy szerep is. A Criticai Lapok sokéves Trupp-tudósítója hajlamos öregasszonyos módra, biztató szavakkal előállni. A mesei igazságszolgáltatásban bíznunk kell, legalább privát vonalon. Végtére is hat éve még azt néztük Zsámbékon, hogy Járó Zsuzsa magányos, nem talál társat, nincs senkije. Azóta meg, tessék.

Stuber Andrea