„Nincs olyan, hogy én. Valamelyik én van.”

Mire vége lett az évadnak, vége lett Pálmai Annának is, mint mondja. Nem csoda, ha fáradt, hiszen végigdolgozta a színházi szezont, egyik bemutatóból esett a másikba. De egyáltalán nem látszik rajta, hogy most kevesebb energiája lenne, mint amennyi a színpadon szokta majd’ szétvetni.

– Május 30-án még premierje volt, az Áll a bál. Ahogy ott énekelt, könnyű elképzelni, hogy kiegészítő tevékenységként esetleg egy rockzenekar frontembereként, énekesnőjeként is működik.

– Jó lenne, ha lenne egy rockzenekarom, rockzenésznek lenni a legszexibb dolog a világon! Egyébként Polgár Odett Vesztőhely című számát, amely az Áll a bálban elhangzik, nagyon szeretem énekelni. Odett-rajongó vagyok.

– Az Áll a bál öt színésznője – Bodnár Erika, Borbély Alexandra, Fullajtár Andrea, Pálmai Anna és Pálos Hanna – maga választotta az elhangzó dalokat és szövegeket?

– Zömmel igen. Fullajtár Andrea rendezőként azt kérte, hogy olvassunk, keressünk olyan műveket, amelyek valahogy kifejeznek bennünket. Én Závada Pál Jadvigájából mindenképpen akartam részletet mondani, de az is lehet, hogy ha ma fognánk bele, akkor mást választanék. Kifejezni magamat egyes szám első személyben – keservesen nehéz feladat. Zsámbéki Gábor beült megnézni egy próbát, majd valamelyikünktől megkérdezte: „miért ez a szöveg?” Jött a válasz, hogy „hát azért, mert olyan, mint én”. Mire Zsámbéki: „jó, de melyik te?” Ez elég lényegi kérdés, azt hiszem. Nincs olyan, hogy én. Valamelyik én van. Könnyebben találok rá egy elrajzolt, elszabadult, szélsőséges figurára, kevesebbet szégyenlősködöm.

– A Nordost csecsen terroristája szélsőséges figura? Ebben a rettenetes túszdrámában nem játszana szívesebben inkább áldozatot, mint gyilkost?

– Nem, nem cserélnék senkivel. Annyi „egészséges” embert játszom, végre jött valaki, aki első ránézésre nem az. De lassan róla is kiderül, mit miért tesz, míg végül a terroristanő félelmeiben és vágyaiban magunkra ismerünk. A feladat mindhármunktól – Bodnár Erika és Fullajtár Andrea a társaim – rendkívüli színészi koncentrációt követel. Ülünk egymástól elszigetelten, szemben a nézőkkel és mondjuk a magunkét. Érezni mindig, hogy az előadás mely pontján szippantja be a közönséget a történet, vagy nem szippantja be. Az a cél, hogy a játék a legnagyobb befelé figyelés közben is pontos és tényszerű legyen. Ne forduljon elő, hogy a saját hatásom alá kerülök. Ebben egyébként hasonlít a Nordost a Zsótér Sándorral való munkához. Zsótér dolgozott velünk a főiskolán, de engem különösebben nem favorizált. Annál inkább örültem idén, amikor hívott beugrani a főiskolások Félelem és macskajaj…-előadásába.

– A filozófusban Bessenyei György XVIII. századi magyar nyelvén cserfeskedik, pótfogsorral a szájában, amitől Kiszel Tündére hasonlít kicsit. Valahol ez is egy szélsőség…

– Jaj, mondták már mások is Kiszel Tündét, pedig ez egyáltalán nem volt cél, egyszerűen csak azt éreztem, hogy kellene valami nekem, amitől nagyon elrajzolódna ez az alak. Akkor kitaláltam a protézist – Gothár Péter rendező pedig szokta szeretni az ilyen ötleteket. A régies nyelvezet nem okozott nehézséget, mivel Weöres-darabbal volt már dolgunk, ráállt a fülünk hamar. Leát a Kétfejű fenevadban évek óta játszom – illetve sajnos-sajnos csak játszottam, mert lekerült most a Katona műsoráról. Én abban az előadásban nőttem fel. Sőt, történetesen új dobhártyát is annak révén szereztem, miután darabbeli atyámtól, Fekete (Ernő) Tibitől olyan pofont kaptam az egyik előadáson, hogy beszakadt a régi.

– Még szerencse, hogy nem mindig verik. Ott van például a Kispolgárokban Polja.

– Hálás vagyok, hogy ennyi mindenfélét csinálhatok! A Gorkij-darabot Zsámbéki Gábor rendezte, akivel mindig különleges dolgozni. Külön örömömre szolgál, hogy a Kispolgárokban Ötvös András a párom, aki osztálytársam volt az egyetemen. Néhány külön töltött év után most ismét összekerülhettünk a színpadon. Nagyon szeretek játszani vele, talán mert egyféleképpen gondolkodunk a színházról, egy a humorunk – egy alomból származunk. El vagyok kényeztetve e tekintetben is: a Katona társulatában a fiatal színészek között mind többen vagyunk Máté Gábor-növendékek.

– A Kamra tavaszi bemutatójában, a Virágos Magyarországban – ahol szintén partnere Ötvös András – klasszikusnak mondható szubrettszerepet játszik. Sikeres az új magyar operett?

– Igen. Csak a bemutatón ment furcsán, de előtte a főpróbán is, meg az utána következő előadásokon is szerették a nézők.

– Valahogy mindig ez van. Hogy amikor én ott vagyok, az az előadás nem megy jól és az a közönség értetlen és hűvös…

– Amikor az olvasópróbán felolvastuk, nagyon sokat nevettünk, és úgy éreztük: végre! Végre egy mű, amely habos operett egyfelől, másrészt viszont valami nagyon lényeges mai magyar helyzetről szól. Sok sikerélmény ért engem ebben a munkában. Például kiderült, hogy nem csak három hangot tudok énekelni. Valaki azt mondta a bemutató után: új szubrett született. Ennek rettenetesen örültem, legyezgeti a hiúságomat.

– Még egy különleges szerepét felemlegetném, jóllehet már nincs műsoron: A szerelem diadala. Mert az mégiscsak rendkívüli pillanat egy színésznő pályáján, amikor nadrágszerepben a saját édesanyjának – Szirtes Áginak – udvarol szenvedélyesen a színpadon!

– Ez a főszerep Jordán Adélé volt eredetileg. Amikor Adél terhes lett,  Ascher Tamás azt mondta: te leszel Leonida, én majdnem elájultam. Rettegtem az egésztől úgy, ahogy voltam. Sok nehezítő körülmény akadt, az osztályfőnököm és az anyám elcsábításától kezdve a rengeteg szövegen át a szentendrei színpad szabadteréig, ahol a szerepátvételre sor került. De ahogy egyre többet játszottam, úgy csökkent a halálfélelmem és nőtt az önbizalmam, ami más előadásokra is kihatott. Szép, nagy feladat volt, hálás vagyok ezért a labdáért Ascher Tamásnak.

– Most még fellép a POSZT-on a Nordostban és A filozófusban, aztán hogyan tovább a nyárral?

– Megcélzok egy görög szigetet.

– Igen, egy görög sziget nagyon jól elképzelhető háttér… Mit fog ott csinálni?

–   Aludni, pihenni, hallgatni. A színházi évad egyik legfőbb nehézsége, hogy folyton beszélünk és hozzánk is folyton beszélnek. Most jó lesz egy darabig csöndben lenni, bámulni az Égei-tenger horizontjába.

Stuber Andrea