Tíz, száz

Amikor az Örkény Színház tízéves lett, nyilván eszébe sem jutott ünnepelni, hanem örült, hogy átvészelte a csapásokat. (Bár Örkény István nevét csak 2004-ben vette fel az addigi „kis Madách”, a 2001. szeptemberi Mi újság, múlt század?-bemutatótól tekinthetjük a Mácsai Pál által létrehozott és vezetett társulatot Örkény Színháznak.) A megelőző évadot ugyanis balsors sújtotta. Még ki sem heverték Végvári Tamás elvesztését, kivált a társulatból Széles László, Csuja Imre megbetegedett, nem jutott el a bemutatóig a Tóték, elmaradtak a tavaszra tervezett testőrök. Viszont jött szinte beugró jelleggel a minden szempontból sikeresnek bizonyult János király.

A 2011/12-es szezonra a tízéves jubileum mellett „tízszeres” ünnep is jutott: a társulat névadójának és kedves szerzőjének centenáriuma. Örkény István születésének századik évfordulóját igen bőséges termést hozó drámapályázattal tette (remélhetőleg) emlékezetessé a színház, valamint könnyed eleganciával adta elő a Nézzünk bizakodva a jövőbe! című, idevágó estjét több helyütt, több alkalommal. Mindazonáltal egy színház szezonjának minéműségét a bemutatók adják, ezekből az Örkény István Színház hatot tartott 2011-12-ben. Ötnek a színpad volt a helyszíne, egynek pedig a két ruhatár közé eső előcsarnokrész, amelyet a stúdiószínházzal sajnálatosan nem rendelkező teátrum immár nem először használt afféle stúdiószínházi térként. A produkciókat öt bejáratott, sajátnak vagy már-már sajátnak, legalábbis Örkény-közelinek mondható rendező jegyezte: Mácsai Pál, Zsótér Sándor, Ascher Tamás és Bagossy László. (Mácsai ezúttal két darabot vitt színre.) A hatodik bemutatót a rendezőként debütáló dramaturg, Gáspár Ildikó hozta létre, ami arra utal, hogy a színház teret ad belső fejlődésnek, szívesen próbálja ki ígéretes embereit újabb szerepkörben az igazgató. Ezt jelzi az is, hogy a legközelebbi bemutatót az Örkény vezető fiatal színésze, Polgár Csaba rendezi. Vele Mácsai Pál aligha vállal túl nagy kockázatot – legalábbis kívánni sem lehetne nagyszerűbb referenciát, mint a Polgár Csaba által rendezett, tavalyelőtti Hoppart-produkció, a Korijolánusz.

A 2011/12-es évadot megbízható színvonal, jellegzetes kínálati rétegzettség és halvány útkeresés jellemezte a Madách téren. Több klasszikust adtak, mint modernet, és igyekeztek széles közönségréteg előtt nyitni kaput. Arthur Miller Pillantás a hídról című drámája minden bizonnyal más korú és érdeklődésű nézőket vonzott, mint például a Két néni, ha megindul vagy Jelinek Nóra-feldolgozása, a türelmesen hosszú című Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai. A Nórán és a Tarelkin halálán (amely Tarelkin halála élete címverzióval szerepel a programban) átsejlett az Örkény Színház közéleti érdeklődése, de ez nem aktuálpolitikai reakciókban nyilvánul meg, hanem inkább közérzet-közvetítésben. A Peer Gynt és A vihar előadásában pedig a színház mint közeg, egyben leleplezendő csalás, mindösszesen mint lételem jelent meg.  (Karakteresen, díszletileg is magára a működő színpadra csupaszítva.) A színház elénk tárható mechanizmusként vissza-visszatérően felbukkan az Örkény Színház előadásaiban.

Az őszi első bemutatóra, a Pillantás a hídrólra már tavasszal készült a társulat, s a kritika változatos elismeréssel fogadta a produkciót. Akadt, aki úgy találta, hogy Mácsai Pálnak sikerült az avíttas drámából működőképes görög sorstragédiát faragni a színpadon, más pedig meglepően aktuálisnak találta a bevándorlás problematikáját és a tabuként kezelt homoszexualitást is érintő darabot. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Mácsai Pál igazgatóként – valamint harsány avantgardizmussal nem vádolható rendezőként – színészkarbantartó és nézőbarát előadás kívánt létrehozni az Izsák Lili tervezte markáns színpadi térben. Erőteljes és sallangtalan színészi összmunkát láthattunk. Pazar zavarban ült Carbonéék ülőgarnitúrján a családi társaság: Debreczeny Csaba, Polgár Csaba, Csuja Imre, Für Anikó és Törőcsik Franciska. Barna rózsák rémlenek a textileken, s mintha ezekre rímeltek volna a Két néni, ha megindul virágos függönyei is. Ez utóbbi produkcióban Pierre Notte darabja kapcsán a lehető legrokonszenvesebb színészi bevezetés történt: Takács Nóra Diána mintegy kézen fogta a főiskolás bábszínésznövendéket, Bohoczki Sárát és megindult vele a pályán. Polgár Csaba nyújtott hozzá könnyed, franciás, zenés partneri segédletet. Az előadást az egyik kritika blődlinek titulálta, a másik önfeledt játékot eredményező bátor rendezésnek, amely frissnek hat az Örkény repertoárjában.

A harmadik évad eleji premier a Tarelkin halála volt, amelynek mottója lehetne a díszlet hivatali épületének falán a leesett betűk után megmaradt, könnyen félreolvasható FÉLEM LE felirat. Alekszandr Szuhovo-Kobilin darabjából erősen elrajzolt, groteszk, sötét szatíra lett Mácsai Pál rendezésében, Debreczeny Csaba taszító remeklésével a címszerepben. Itt szerezte meg első pesti babérjait Vajda Milán – abban a szerepben, amelyet történetesen az édesapja játszott a darab kaposvári ősbemutatóján –, valamint mutatta folyamatosan jó formáját a másik társulati újonc, Epres Attila. A januári Mi történt Nórával…-bemutató az évad talán legnagyobb Örkény színházi vállalása, amely egyrészt a magyar színház Elfriede Jelinekkel szembeni adósságából törlesztett valamennyit, másrészt Kerekes Évát juttatta Zsótér Sándor által az Arturo Ui címszerepéhez foghatóan nagyszabású színészi feladathoz. Ebben az értelemben bizonyára be is váltotta a hozzá fűzött reményeket a bemutató. Kerekes Éva zöld pamutruhás nőalakja az évad egyik emblematikus képe. A produkció kínálta intellektuális kaland némiképp nyomasztó lenyomata és emlékezete (számomra) abban a csoportképben őrződött meg, amely A varrólányok Hitler beszédét hallgatják című Lakner László-festményt idézi.

Ascher Tamás Peer Gynt-rendezését különböző kritikák nevezték mesteri és szívbemarkoló ujjgyakorlatnak, illetve szikár, karcos, érzelgősségmentes, racionalizált történetáradatnak, csekély díszletben nagy játéknak, natúr színháznak, nagy lélegzetű estének, valamint (némi meglepetésére, e sorok szerzője) nem rövid szakaszokon át hervasztóan unalmasnak is. Tiszta, világos Peer-előadás. A fekete színen a fehér hóesés képe – ez maradt meg bennem hosszabb távon, valamint Polgár Csaba színészi heve, energiája, Kerekes Éva virgonc anyai szeretete és Szandtner Anna madonna-Solvejgjének békés, magányos, hites szerelme. Az évadot záró A vihar méltó befejezése volt a szezonnak. Egyrészt kiváló teljesítményre adott módot a Prosperót játszó Gálffi Lászlónak, így ő is – akárcsak Csuja Imre, Debreczeny Csaba, vagy Polgár Csaba – megkapta az idei méretes falatját, másrészt nagy közönségsikert aratott.

A színésznőkre idén mintha kevesebb fény hullott volna. Hámori Gabriella hiánya bizonyára befolyásolja a jelen időszak darabválasztásait, miközben Szandtner Anna ideális szerepkörét mintha még mindig keresgélnék a társulatban. A gyakorlatos Törőcsik Franciskát nyilván óvatosan kell terhelni, fokozatosan építeni. A karakterszínésznők közül Takács Nóra Diána felfejlődése látványos, ugyanakkor Für Anikónak idén talán nem jutott arányosan jelentős feladat. Jövőre a társulat a friss diplomás Ficza Istvánnal bővül, aki egyetemi évei alatt már hézagtalanul beékelődött a színészcsapatba.

Bagossy A viharja egyébként a színházról szól. Arról, hogy van ez a csoda, legyen, és lesz is, akárhogy is.

Stuber Andrea