Magyar táj német ecsettel

Miniévad Szekszárdon

A Magyarországi Német Színház Szekszárd szívében egy pici, csinos házban (volt filmszínházban) működik szerényen és családiasan. Évad végén kiteszi mindenét, amije van, a szívét is beleértve.

Kis társulattal rendelkező, mindösszesen bő kéttucatnyi embert foglalkoztató repertoárszínházról van szó, amelynek működési költségeit a Tolna megyei önkormányzat, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata és a központi büdzsé adta. A jelenlegi anyagi helyzet azonban bizonytalan, mert a német önkormányzatra lehet ugyan számítani, ám a megye az év elejétől kiszállt a finanszírozásból, a központi pénzek elosztása pedig – vagyis a színház besorolása – egyelőre nem ismeretes. Pillanatnyilag tehát csak az a biztos, ami már megvolt, mint a most befejeződött évad.

A 2011/12-es szezon bemutatóit a színház – kedves szokásához híven – évad végén három nap alatt eljátszotta meggyőzően érdeklődő közönsége és egy barátságos szakmai zsűri előtt, amely utóbbi a társulat voksával kiegészülve úgy döntött a miniévad végén, hogy a legjobb színész díját idén Solymár Dániel nyerte el. A publikumot zömmel diákok és nyugdíjasok alkották – vagyis a lehetséges közönségréteg két tisztalelkű véglete –, a szakmai zsűriben pedig Dömötör Adrienn kritikus, Erdei Krisztián újságíró, Birgit Duran berlini színészügynökség-vezető és e sorok írója ültek.

Hat bemutatót tartott idén a szekszárdi Deutsche Bühne Ungarn. Ez kevesebb, mint a tavalyi nyolc, viszont talán több, mint a jövő évad nem tudni, hány premierje. Az arányokat nagyjából a hagyományos módon alakította ki a színházat 2004 óta vezető Frank Ildikó színésznő-igazgató: két gyerekelőadást, két klasszikust és két kortárs darabot tűzött műsorra. A program legnagyszabásúbb vállalkozásának a Wallenberg című őszi bemutató mondható. A művet Ernst Pichler osztrák író és színházi szakember alkotta Wallenberg születésének 100. évfordulója alkalmából. (Ez az alkalomra készültség nem okvetlenül ígéretes – gondolhatja a tapasztalt, avagy gyanakvó előfeltevő.) A produkció Salzburg legfiatalabb színházával, a 2009-ben alakult Theater (Off)ensive Salzburggal koprodukcióban jött létre, német rendező (Alex Linse) és a két társulat színészeinek együttműködéseként. Tehát játszanak benne osztrákok, németek, románok és magyarok. (Mivel a szekszárdi Deutsche Bühne Ungarn színészgárdája magyar, német és román színészekből tevődik össze. Utóbbiak a temesvári német színházból jöttek Tolna megyébe.) A produkció inkább hat irodalmi színpadias benyomást keltő, tisztességes megemlékezésnek, mint komoly színházi produkciónak, de elsősorban a minden értelemben Jokert játszó, német Detlef Trippelnek köszönhetően markáns színészi alakítások is születnek.

A másik kortárs bemutató a müncheni írónő, Jule Ronstedt műve. Déltengeri pince a címe, afféle családi vígjáték. A főhős, Rainer a feleségével és tinédzser lányával tengerparti nyaralásra indul. Elvileg legalábbis. Valójában azonban nem telik utazásra, ezért a családfő a pincébe vezeti le az övéit, hogy ott töltsék el az időt, amíg annak rendje és módja szerint, üdén és lebarnulva hazaérkezhetnek. A derék apa igyekezett felszerelni a rejtekhelyet mindennel, ami kell, a gumimatractól a ravioli-konzerveken át a miniszoláriumig. De például patkánnyal nem kalkulált. Az előadás Christine Neuberg rendezésében könnyed és zenés, s bizonnyal élvezetes feladatot kínál mindenekelőtt az Apát játszó Matthias Patzelt és az Anya szerepében vehemensen duzzogó Alica Weirauch számára. Ők ketten – Tom Pilathtal kiegészülve – pingvinként is derekasan helyt állnak a Nyolckor a bárkán című gyerekdarabban. Ulrich Hub szellemes alapötletű játékában két pingvin felcsempészi Noé bárkájára a létszám fölötti harmadik pingvint is, rendre megtévesztve a galambot játszó, szép mozgású, dinamikus Lotz Katát. Claudia Sennecke rendezésében a produkció kicsit talán hajlamos a helybenjárásra, de végül is ez adekvát a pingvinek totyogásával.

Az Óz, a nagy varázsló előadása (Stefan Iordanescu-Fogarai színrevitele) sokat bíz a digitális technikára – vetítenek a díszlet szobadoboz falára. Ez mindenesetre kerít egyfajta képi világot a történet köré, bár közelebb visz a film, mint a színház világához. Humán elevenségnek azonban ott vannak a színészek, főként a karakterfigurák: a gumitestű Andrei Hansel omlékony Madárijesztője, Tom Pilath porszívólábú, szögletes Bádogembere, Matthias Patzelt gömbölyű gyáva oroszlánja. Kellemesek és szellemesek a Dorothea Iordanescu-Fogarasi tervezte jelmezek.

A klasszikusok képviseletében Georg Büchner a Leonce és Lénával jutott el idén az iskolákba, németül tanuló diákokhoz. A beavató színházi produkció Britta Schreiber rendezésében háromszereplősre redukálja a darabot (Leonce, Léna és Valerio), és kissé elnagyoltan mutatja be nemcsak a drámát, de magát a történetet is. Azonban Leonce herceg pusztító unalmát és életkedvetlenségét meglehetős pontossággal érzékelteti a főszerepet játszó Solymár Dániel. Alica Weirauch Lénájával való egymásra találásuk maga a reménytelenség elrendeltetése. Ebből még színházat sem fognak építeni.

Az évad reprezentatív bemutatójának Brecht Kispolgári násza bizonyult, amelyben a társulat összes színésze felvonul. Verena Koch a szekszárdi szezon negyedik női rendezőjeként vitte színre a groteszk bohózatnak mutatkozó egyfelvonásost. A lakodalomra összegyűlt társaság eleinte megcsodálja az ifjú pár otthonában álló bútorokat mint a férj keze munkáját. Később azonban kiderül, hogy minden (és mindenki) rosszabb, mint amennyire dicséretesnek látszik az első pillanatban.

Az események egy pontján szétesik a hosszú asztal is, amelynél a vendégek ülnek. Az asztal lapját tartók kezében kicsit kifordul a deszka a nézőtér felé, és ekkor észrevehetjük, hogy ceruzával számításokat írtak rá. A megélhetési kiadások, tételesen: albérlet, rezsi, telefon és így tovább Mellettük az összegek, legfelül pedig, nagy számokkal: 47000 forint. Ez a szekszárdi miniévadnak az a pillanata, amikor az ember egyszer csak megtudja, hogy magyar színházban ül 2012-ben.

Stuber Andrea