Stuber Andrea

Bárbeszéd a szerelemről

SZERET…lek

színikritika

fidelio.hu   2011.III.6.

 

Bárbeszéd a szerelemről

 

Nem mintha erre találták volna ki a néhai Szikra mozit, de mintha mégis. A terem hátuljában hosszú bárpult nyúlik el, szemben foglalunk helyet frontálisan vagy merőlegesen. Így aztán valóban majdhogynem bárban ülünk a bárban, ahová Pelsőczy Réka a SZERET…lek című produkciót elképzelte. Cziegler Balázs díszlettervező néhány négyzetméternyi piros-fekete kockát áthozatott a padlóra a Katona József Színház Kétfejű fenevadjának lába alól, került pár asztal és szék, beült a maga helyére a zenekar, és már jöhetnek is a vendégek. Úgy lépnek be, egyenként, alkalmi viseletben, karakteresen, hogy rögtön azt a kellemes érzést keltik: talán az Össztáncot fogják eljátszani. (Esetleg egy lépéssel hátrébbról indulva: Ettore Scola A bál című filmjét.) De nem, jóllehet olykor táncolnak is. Az előadás egyik markánsan és sűrítetten színházi pillanata (pillanatsorozata) például az, amikor Király Béla és Szabó Márta tangóvá stilizálnak egy verekedést.

De alapjában véve mesélnek a színészek. Mivel Pelsőczy Réka – immár gyakorlottan ebben a műfajban – az életből szedett-hallott esetekből állította össze az anyagot, monológokból kikerekedő sztorikat kötve-fűzve egymáshoz Sirokay Bori dramaturg segítségével. A SZERET…lek cím divatosan dizájnos és homályos. Ha pontosabb kívánna lenni, alighanem benne volna valahol a múlt idő jele. Hiszen szinte az összes elhangzó szerelmi, párkapcsolati történet a vége felől van megközelítve, minek következtében jótékonyan megkímél bennünket az érintettek eufóriájától, viszont nem mentes a tétovaságtól és az öniróniától. Ennek az egész, kellemes színházi édesbúsongásnak az a legelragadóbb motívuma, hogy az esetek hősei megpróbálják elhelyezni életükben és értékrendjükben az elmúlt szerelmet, a tönkre ment vagy lezárult kapcsolatot. Együtt keressük velük a tanulságokat, átvitt értelemben, összeütközve vagy egymás tyúkszemére lépve.

Zenészként Kákonyi Árpád, Matkó Tamás és Szakál Tamás szolgálja az est hangulatát, koreográfusként Bodor Johanna, valamint Király Béla, aki szereplőként is ott kering az események körül. És van tíz színész, akinek szövegben szólózás jut, énekben, táncban és színpadi együttlétben pedig a közösség. A törékeny Kiss Diána Magdolna a bárszemélyzetben tollszoknyás pincérnő, és nyilván hasonlóan rövid szoknyát hord az a 12 éves, Szandra nevű kislány is, akinek korosztályos love storyját elmondja. A szép hangú Herczeg Tamás igen lendületes elbeszélője egy házasságon kívüli, tartós külső kapcsolatnak. Egyszer összeszedi maga köré a többi férfiszereplőt, hogy szellemesen találó bűnlajstromot állítsanak össze az asszonyokról, akik nem képesek párban mosni a férfizoknit, szanaszét hagyják a tisztasági betétjük ragasztós slejfnijét és hasonlók. Ezenközben a női szereplők nincsenek színen, nyilván csapatosul távoztak épp a tolaettre. Az ember szinte hallani véli ottani csivitelésüket, netán egy listát arról, hogy a férfiak papírzsebkendőket rejtenek el a szennyesbe tett ruhájuk zsebeiben, sehogyan sem találják meg a sajtot a frigóban, rendre leeszik magukat és hasonlók.

A magánszámok előadása itt-ott csöppet eltartottnak, illetve mesterkéltnek hat (legalábbis hatott, a premieren), és nehéz eldönteni, hogy ez rendezői szándék-e, netán pillanatnyi színészi diszkrepancia. Mert miközben Szamosi Zsófia vagy Szabó Márta enyhe merevséget, szögletességet mutat, addig Szilágyi Katalin vagy Gáspár Anna lazán, szelesen, nagy svunggal tárja elénk a számát. Bercsényi Péter pedig – aki alapjáraton pincért jelenít meg, de mintha az Egy nap New Yorkban című amerikai musicalfilmből szalasztották volna Gene Kelly mellől – lenyűgöző könnyedséggel és természetességgel adja elő a magáét. Ő az este főnyereménye.

A legszebb, legteljesebb történet kiemelkedik és kiválik, már csak azért is, mert azt két oldalról ismerjük meg, mindkét szereplő verziójában. Attilát és nála 17 évvel idősebb szerelmét, élettársát, Ágit prezentálja Barabás Richárd és Takács Katalin. Tőlük elszakadva, négy-öt gondolatnyi továbblépésre eszünkbe jut: a leggazdagabb, legizgalmasabb, legtartalmasabb beszámolóknak talán egy idősotthon, annak társalgója lehetne a helyszíne.

Ezúttal mindenesetre bárban voltunk. Úgy is kerültünk haza, tényleg, mint aki bárból jött. Cigifüstös ruhában, kissé kóválygó fejjel. Talán egy saját szájúlag elfogyasztott koktél… talán csak annyi hiányzott az élményből.

Stuber Andrea