Gondold meg és egyél

Az étkezés, ahogy része az életnek, éppúgy része a színháznak is.

A Katona József Színház kedves új szokása szerint nyílt próbát tartott A mizantrópból. A készülő Molière-előadást Zsámbéki Gábor rendezi, s a legkíváncsibb érdeklődők betekinthettek a munkába a premier előtt három héttel. A próbán – a próba természete szerint – többször is sor került arra a jelenetre, amikor a főhősnőhöz, az éles nyelvű Célimène-hez vendégek érkeznek. Hoztak magukkal némi sütit, csipszet, rágcsálnivalót. S a jelenet ismétlései során a szereplők annyit nassoltak, ahogy alaposan a zacskók fenekére néztek. Ebből megérthettük, hogy ami élelem szerepel fogyókellékként egy előadásban, abból már a próbaidőszakban is nyilván jelentős mennyiség eltűnik a színészek szájában.

Az étkezés, ahogy része az életnek, éppúgy része a színháznak is. Számos színműbe írt bele a szerző reggelit – nem ritkán olyan bőségeset és részleteset, mint amilyet Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékában felszolgálnak (lásd: Vígszínház). Ismerünk drámai soktojásos rántottát, azt Lekenczey Muki könyvügynöknek sütik Móricz Zsigmond Úri murijában (lásd: Nemzeti Színház). A gazdag estebédeknek és fényes estélyeknek pedig se szeri, se száma a drámairodalomban. Az ellenpólus is megjelent a színen: Knut Hamsun Éhség című regényének átirata a Kamrában szerepelt műsoron a közelmúltban.

Magát az evést a színjátszás korábbi korszakaiban inkább csak mímelték a játszó személyek. Ebből az időszakból maradtak ránk speciális színpadi „főzéstechnikák”: kasírozott libacombok, papírmasé csülkök. Egy időben nagy divatja volt a gyümölcsnek is: műanyag szőlőfürtöknek és álananászoknak. A realista játékstíl azonban nem tűrhette az ordítóan hamis ennivalót és az „úgy csinálunk, mintha” lakomázást. Így aztán ma már csöppet sem különös, ha egy előadásban jó étvággyal esznek-isznak a szereplők. Sőt néha maguk a nézők is. Ilyen vonatkozásban a jelenlegi fővárosi repertoárból a Nemzeti Színház Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból előadását ajánlhatjuk a művészetre és húsra is éhes nézőknek: ott ugyanis a játék végén megkínálják a távozó közönséget az előadás ideje alatt elkészült sültekkel. (Korábban ehettünk levest a Bárka Színházban az Ilja próféta végén, avagy erdélyi malactokányt burkolhattunk az alternatívokkal, a Honvéd Együttes Bozgorok-előadásán.)

Akadtak írók, akik olyan elrugaszkodott vacsorákat találtak ki, amiket lehetetlen teljes valósághűséggel ábrázolni. Shakespeare Titus Andronicus című tragédiájában emberhúsból készült pástétommal eteti vendégeit a házigazda, ám ezt a fogást a színházakban remélhetőleg nem az eredeti recept szerint készítik. Azt sem várjuk el, hogy Gombrowicz műve, az Yvonne, burgundi hercegnő előadásán olyan halat tegyenek a címszereplő tányérjára, amelynek szálkája valóban a torkán akadhat, hogy szomorú és kínos – ám a dráma többi szereplője számára megkönnyebbülést hozó – fulladásos halálát okozza. A Kár, hogy kurva című, középkori John Ford-rémdrámában a testvérszerelembe esett ifjú Giovanni saját kezűleg öli meg húgát-kedvesét, kitépi a szívét, s azt kínálja fel a társaságnak. (A Magyar Színház előadásában sok művért és alighanem egy marhaszívet vesznek használatba a cselekmény e horrorisztikus pontján.)

A legkevésbé bonyolult színpadi falatozásokat szívesen oldják meg a szereplők sajt- vagy almadarabkákkal. Az alma hagyományosan könnyű és egyszerű megoldás, pedig ha jobban belegondolunk, voltaképp kockázatos. Harsog, recseg, fröccsen, ráadásnak fog közé szorulhat a héja. Egy egész almába beleharapni önmagában is problematikus lehet. Különösen az olyan, fiatal színésznövendéknek, aki történetesen fogszabályzót visel. (Egy vizsgaelőadáson, amelyben minden szereplő almát rágcsált, kést is szervíroztak, hogy a fogszabályzós diák hámozhasson-darabolhasson, mielőtt indul az akció.) Egy-egy teljes ebédhez vagy vacsorához persze vaskosabb ételek dukálnak. Érdekes, hogy például Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjának bemutatóin, amikor az olasz bevándorló családja asztalhoz ül Brooklynban, gyakran kerül spagetti a tányérra. Pedig a színpadi spagettifogyasztás keserves dolog. A hosszú tészta csúszik, mászik, sprickol… Képzelhetni. (Apropó, a ketchup súlyos veszélyeiről egy egész betétdal szól Lecsöppenő Kecsöp Benő címmel a Túl a Maszat-hegyen című zenés darabban.)

A színpadi evés olykor szerves része a szerepformálásnak. Láttunk olyan Polina Andrejevnát Csehov Sirályában, aki feszültségét úgy vezette le, hogy örökösen édességet majszolt. Magától értetődik, hogy Polinánkat partnerei egyszer megtréfálták, s konyakosmeggyes dobozkájába felkarikázott bélszínrolót helyeztek. A színésznőnek a szeme sem rebbent: azonnal „átállította a gyomrát” desszertről előételre. (A „gyomrot átállítani” kifejezést egy Molnár Ferenc-hőstől vettük, Sipos Lajostól, aki háromfogásos ebédet rámol be Az üvegcipő első felvonásában.)

Nem minden színész szeret előadás alatt (vagy pláne előtt) enni, hiszen ha az emésztés beindul, ki tudja, hol áll még. Az egyik vidéki színházban játszott színészházaspár viszont kifejezetten rajongott az olyan produkciókért, amelyekben enni lehetett a színpadon. Ilyenkor nem volt gondjuk a vacsorára. Néha még a férj zakózsebébe is becsusszant egy-egy csirkecomb repetának, a jelmezeket tisztító-gondozó öltöztetők igen mérsékelt örömére…

Ha enni kell, mert az író vagy a rendező így képzelte el, akkor nincs mese. Akkor evés van. Forgách András A kulcs című darabjának egyik főszereplője eleve avval indít, hogy egy presszóban madártejet és sört kíván rendelni. Azután félóra leforgása alatt eszik madártejet, debrecenit mustárral, kaszinótojást, gesztenyeszívet. Még szerencse, hogy bár a darab szép hosszú szériát futott be a Katona József Színház Kamrájában, a szerepet játszó Fekete Ernő nem hízott el belé.

Hosszan lehetne sorolni tovább a színpadi étkezési kalandokat, de a legfontosabbat még nem mondtuk. Hogy ugyanis színpadon nem eszünk. Szerep szerint próbán, előadáson igen, de privátim, magánemberként soha. Mert az tiszteletlenség, a színpad megszentségtelenítése. Nézőként ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy az evést a magunk részéről a zsöllyében is nemkívánatosnak, kerülendőnek, sőt üldözendőnek tartjuk.

Stuber Andrea